A Dulce bázis

Dulce egy apró település Új Mexikó északi részén. Alig kilencszáz lakossal és néhány kis üzlettel… sosem volt nagy a nyüzsgés. Ebben a csendes kis városban senki sem gondolta volna, hogy a nem messze fekvő Archuleta-fennsík milyen hatalmas titkokat rejt…

– A Dulce bázis 1975-ben nyitotta meg kapuit, több, mint két mérföld mélyen, hogy emberek és földönkívüliek karöltve dolgoznak azon, hogy az univerzum összes betegségére gyógymódot találjanak, ezzel létrehozva egy új világot, ahol nincs helye semmiféle egészségügyi problémának. Most pedig, fennállásának negyedik évében magad is azok kevesek közé tartozhatsz, akik az Új Világrend projekt keretein belül elhozzák ezt az úttörő korszakot.

– Ez nagyon kedves, de mikor arra kértelek, hogy szerezz nekem egy titkárnői állást, akkor nem egy titkos kormányprojektre gondoltam. – jegyezte meg halkan April, miközben egy arcába lógó vörös hajtincset a füle mögé tűrt.

Az előtte álló középkorú férfi a hátát mutatta neki, és a lift kijelzőjét figyelte, de most April felé fordult.

– Nem tudom, mit vártál. – vonta meg a vállát – Már évek óta tudod, hogy a kormánynak dolgozom, és nem beszélhetek róla.

– Azt hittem az FBI-nak dolgozol… esetleg a CIA-nak. Bár azt sem igazán értem, hogyan tudtál egyáltalán beszervezni egy ilyen ultra titkos helyre. – Egyre több kérdés vetődött fel benne és egyre kényelmetlenebbül érezte magát abban az apró liftben, amivel már percek óta haladtak lefelé.

– Nincsenek barátaid, se ismerőseid, ha egyszer csak eltűnnél, senki sem venne róla tudomást. – magyarázta a férfi, majd a rövidre nyírt szakállába túrt. Most következett a beszélgetés nehezebbik része: – Tudom, hogy még mindig nem tetted túl magad a szüleid halálán – ennek hallatára April elfordította a fejét. Gyűlölt beszélni arról a három éve történt tragédiáról, aminek hatására elzárkózott a világtól –, de nem csak téged értek veszteségek. Apád a testvérem volt, de ahogy én is, úgy neked is tovább kell lépned és egy ilyen minden figyelmet igénybe vevő munka, talán számodra is megadja a kellő lökést.

– Csakhogy a te szüleid még élnek, Christopher. – nézett most a szemeibe. Tudta, hogy a férfi csak akkor veszi őt komolyan, amikor a teljes nevén szólítja.

– Ahogy a te nagyszüleid is. – jelentette ki a férfi és unokahúga vállaira tette a kezét – Mi mindig itt leszünk neked. – bíztatta, de mint minden bátorító szó, ez is lepergett róla. Inkább hamar témát váltott.

– Kinek fogok dolgozni? – emelte rá sötétbarna szemeit.

– Egy kis szürkének. – felelte Christopher.

– Nem tudom feltűnt-e, de nem vagyok jártas az ufológiában.

– Körül-belül százötven centi magas, sötét szemű, szürke bőrű földönkívüliek. A lényeg az, hogy ne kapj hisztérikus rohamot, mikor találkozol velük. Bármilyen hihetetlennek is hangzik történt már ilyen.

– De akkor miért nem egy másik földönkívüli lett a titkárnője?

– Mert Mantis mindenképpen embert szeretne maga mellé – vont vállat a férfi – Remélem, meg lesznek elégedve veled.

– Lesznek?

– Mantis és az asszisztense, Libra.

– Ketten is… Király! – sóhajtotta April. Aggódott amiatt, hogy földönkívüliekkel dolgozzon. Más bolygóról, más értékrenddel, más szokásokkal… nem érezte biztonságosnak a munkakörét.

A lift lassan megállt és Christopher kilépve a folyosón jobbra fordult, April pedig sietősen követte. A férfi nagyon gyorsan sétált, April-nek jóformán futnia kellett mellette. Ahogy gyalogoltak, néhány földönkívüli mellett is elhaladtak. A nő nem tudta nem megbámulni őket. Némelyik úgy nézett ki, mint egy tintahal és egy csiga szerelemgyermeke. Úgy elbámészkodott, hogy neki is ment Christopher vállának, amikor az megállt egy ajtó előtt.

– Ha minden igaz, akkor a te belépő kártyád is jó hozzá. – mutatott Christopher az ajtó melletti kártyaleolvasóra. April előhúzta a farzsebéből a fotójával ellátott kártyáját és a leolvasó elé tolta. A leolvasó pittyent egyet és az ajtó kinyílt. Chrisopter, mint aki attól tart, hogy alkalmazottja elrohan, megérintette a hátát és maga mellett bevezette az irodába, ami szemmel láthatóan egy jól felszerelt kutatólabor volt. Olyan műszerekkel, amit April sohasem látott, és a nő komolyan elgondolkodott azon, hogy miért is van még itt.

– Jó napot! – köszönt a férfi, mire a bent tartózkodó két idegen oda is kapta a tekintetét – Bemutatom az új titkárnőtöket, April-t.

– Örvendek! Én Libra vagyok. – lépett elé.

– Te nem igazán tűnsz űrlénynek. – jegyezte meg April, ugyanis előtte egy magas, fehér férfi állt, szőke hajjal és kék szemekkel.

– Igen, mert genetikailag nagyon közel állunk hozzátok, emberekhez. – magyarázta Libra vidáman – Egy ideig még együtt is éltünk veletek és Istenekként tiszteltek… De az már nagyon régen volt. – tette hozzá, miközben megrázta újdonsült kollégája kezét.

– Látom, nem lesz itt semmi probléma. Akkor én el is köszönök. – intett Christopher és egyedül hagyta unokahúgát, aki szobában tartózkodó másik személyre nézett. Valóban hasonlított azokra a „tipikus” kis szürkékre, csak éppen kisebb volt a feje, és a hatalmas, élettelen bogár szemek helyett apróbb szempár nézett vissza rá és habár szemgolyója fekete volt, világoskék íriszei szinte világítottak. De nem úgy látszott, mint aki örülne új munkatársának.

– Szia! – lépett elé bizonytalanul a nő – Te biztosan Mantis vagy. Örvendek! – nyújtott neki kezet mosolyogva. Ő viszont úgy nézett rá, mint egy bolondra és szó nélkül visszafordult a munkájához, ami szemlátomást annyit tett, hogy valamit nagyon nézett egy mikroszkóp alatt – Beszél angolul? – kérdezte halkan Libra-tól.

– Hogyne beszélne! Vagy harminc nyelven tud, csak annyi van, hogy nem kedveli az embereket. – vont vállat. April-ben pedig felmerült a kérdés, hogy akkor mégis miért akart titkárnak egy embert, de inkább nem feszegette – Gyere, körbe vezetlek! – ajánlotta fel Libra. A fal mellett felállított asztal tele volt furcsa műszerekkel, amilyenekkel April sosem találkozott még, de kollegája nem volt rest mindent megmutatni neki – Ez itt egy C-karú röntgenoszkóp. – mondta. April szótlanul pislogott párat – Elég annyit tudnod, hogy ne nyúlj hozzá!

– Ó, rendben! – az menni fog, tette hozzá gondolatban.

– Ez egy koponyaultrahang, de jobb, ha inkább ehhez sem nyúlsz.

– Akad itt olyan gép, amihez nyúlhatok? – kérdezte végül a nő.

– Hogyne! Ahhoz ott. – mutatott Libra egy kávéfőzőre, ami úgy be volt építve a többi eszköz közé, hogy eleinte a nőnek fel sem tűnt.

– Hé, ember! – szólalt meg most először Mantis – Hozz nekem egy kávét! Két cukorral, kevés tejjel, negyvenöt fokosra melegítve. – adta ki egyértelmű utasítását, miközben párat csettintett a feje felett. April ezt csöppet lealacsonyítónak tartotta, de eszébe jutott, hogy titkárnő, szóval mást nem is igazán várhatna tőle.

– Máris! – mondta és hozzálátott a kávéhoz. Nem tűnt bonyolult folyamatnak, hamar készen is lett vele. Mantis le se vette a szemét a mikroszkópról, miközben elvette a kért italt és belekortyolt.

– Ez nem jó, csináld újra! – tette vissza a poharat a nő elé.

– De hát, úgy készítettem, ahogy azt kérted.

Mantis most April-re emelete tekintetét.

– Ha úgy csináltad volna, akkor valószínűleg jó lenne. – úgy beszélt hozzá, mintha ostoba volna. April kissé összébb húzta a szemeit, de uralkodott magán.

– Legalább elmondanád, hogy mi a baj vele? – vette kézbe a félresikerült kávét.

– Bízom benne, hogy magadtól is rájössz. – felelte a földönkívüli, mialatt visszahajolt a munkája fölé.

April nem akart első nap csődöt mondani, de Mantis nem könnyítette meg a dolgát, és miután a nő harmadjára sem tudta teljesíteni a kávéra vonatkozó kérését, inkább feladta a dolgot.

Később kiderült, hogy April-nek papírmunkája is akad. Íróasztala nem messze helyezkedett el Mantis munkaasztalától. Kezébe a vette a nem túl nagy kupac legfelső lapját, és próbálta értelmezni, de abban sem volt biztos, hogy létező nyelven íródott a szöveg.

– Azzal nincs különösebb dolgod – mondta neki Mantis -, csak két helyen alá kell írnod és kész is vagy vele.

– Aha… Tulajdonképpen mi is ez? – érdeklődött April.

– Amolyan napi jelentés. Minden elvégzett munkáról feljegyzés készül, te pedig aláírással biztosítod, hogy minden úgy történt, ahogy le van írva.

– Szerintem nem lenne hátrány, ha tudnám, mi van ráírva.

– Nem mindegy? Úgyis minden rendben szokott lenni, csak írd alá! – legyintett Mantis, aztán felállt és a műszereknél matatott valamit.

April számára nem volt teljesen tiszta, hogy hol kellene ezeket aláírnia, de Libra szívesen segített neki benne, azonban amikor a nő a szöveg tartalmára kérdezett, ő is hasonlóan vélekedett, mint kollégája.

– Ez már nem a te hatáskörödbe tartozik, így nem is kell foglalkoznod vele.

De April ebbe nem törődött bele. Abban a pillanatban, ahogy akadt szabadideje, átkutatta a labor könyvespolcát és meg is találta, amit keresett. Egy szótárat, de hogy milyen nyelven azt nem tudta kiolvasni, azonban az írásjelek azonosak voltak a papírjain lévőkkel, úgyhogy tudta, jó nyomon jár. Le is ült és elkezdte lefordítani az első dokumentum tartalmát.

– Te meg mit művelsz? – állt meg mellette Mantis pár perc elteltével.

– Megpróbálom lefordítani a bejegyzéseket. – nézett rá April. Főnöke úgy beszélt vele, akárha valami rosszat csinált volna.

– Nem szükséges tudnod mit tartalmaz. Minek csinálod? – kérdezte lenézően.

– Mert engem attól még érdekel.

– Ch… emberek… – forgatta meg a szemeit Mantis és aznap nem szólt hozzá többet. Mintha megharagudott volna rá.

April a munkaidő vége után is bent maradt egy kicsit, hogy befejezze az aznapi papírmunkát, utána pedig átment a kantinba ebédelni… vagy vacsorázni, maga se tudta pontosan. Ebben a földalatti építményben teljesen elvesztette az időérzékét.  Az ebédlőben vegyesen voltak emberek és földönkívüliek, de két külön csoportban. A falak mellett pedig fegyveres őrök álltak. Kicsit olyan volt a hely atmoszférája, mint egy börtön.

A nő kivette az ételét és keresett egy üres asztalt, amihez letelepedett. Megpróbálta feltűnés nélkül megfigyelni az őröket. Mind ember, és mindnél komoly lőfegyver. Vajon miért vannak itt? Lehet, hogy van oka félteni az életét? Ebből a gondolatmenetből az ugrasztotta ki, hogy valaki megállt mellette. Egy több, mint két méter magas személy, négy karral és egy szemmel, de még a mélyvörös színű bőrével sem ő volt erre a legfurcsább alak.

– A helyemen ülsz. – mondta a nőnek öblös hangján.

– Szerintem ez az asztal elég nagy ahhoz, hogy ketten is elféljünk. – jegyezte meg April a hat fős asztalra utalva.

– Szállj le a magas lóról, te még a többi emberhez képest is nyamvadt vagy. – húzta összébb egyetlen szemét.

– Nem tudom mi sértőt mondtam, de te is igazán lehetnél kevésbé leereszkedő. – April nem mutatta jelét félelemnek, de bátorsága csupán látványelem volt. A vörös idegesen az asztalra csapott, mire az őrök is kapcsoltak.

– Ceros, azonnal üljön le! – szólt rá szigorúan az egyik őr, rászegezett fegyverrel.

– Egyszer tépem le véletlenül egy ember karját és máris gyilkosként kezeltek! – mérgelődött a négykarú és lehuppant az egyik székre.

April nem tudott szabadulni a gondolattól: véletlenül leszakítani valaki karját? Vérében egyre nőtt az adrenalin és alig kapott levegőt. Inkább el is vetette az evés lehetőségét, csak menekülni akart Ceros közeléből, de még mielőtt hátrahagyta volna, az halkan megfenyegette.

– Az őrök nem fognak tudni mindig megvédeni.

April a kantinból kilépve vett néhány mély levegőt és úgy döntött, hogy a szabad idejét inkább a lakásában tölti, ugyanis munkája miatt a bázisra kellett költöznie. Nem volt elragadtatva tőle, mert lakhelye apró volt és ablaktalan, csupán arra tökéletes, hogy aludjon benne.

A napok egyhangúan teltek a nő számára. Munkaidejében minden nap azzal próbálkozott, hogy megfelelő kávét készítsen főnöke számára, persze sikertelenül és csinálgatta a papírmunkát, amikor pedig ideje engedte némelyikből egy-két mondatot lefordított. A kantinban Ceros napi háromszor fenyegette meg azzal, hogy a legkülönfélébb módokon végez vele, úgy hogy rajta kívül senki se hallja, így amikor nem dolgozott vagy evett csak a lakásában tartózkodott.

 

Egyik nap Mantis a szokottnál is feldúltabban fogadta őt.

– Hihetetlen, hogy még a papírmunkát sem lehet rád bízni!

– Mi? – értetlenkedett.

– A minap aláírtál egy olyan dokumentumot, ami rosszul reprezentálta az egyik kísérlet eredményeit.

– Honnan kellett volna tudnom? El sem tudom olvasni. – védekezett jogosan April.

– Akkor nem kellene mindent ész nélkül aláírogatni. – dorgálta őt tovább a földönkívüli.

– Te mondtad, hogy ne érdekeljen, mi van rajta, csak írjam alá. – fakadt ki a nő.

Mantis összeszorította a száját és kissé elvörösödött. Nem mondott semmit, csak kitrappolt az irodából. Mikor pedig jól becsapta maga után az ajtót Libra felnevetett.

– Azta! Jól rápirítottál. – hahotázta – ez még senkinek sem sikerült.

– Mit gondolsz, most ki fog rúgatni? – kérdezte aggódva April, bár jobban belegondolva, ennek inkább örült volna.

– Ugyan! – legyintett ő – igazad volt és ezt Mantis is tudja, csak ciki lenne ezt beismernie. De ne is foglalkozz vele! Gyere és segíts egy kicsikét!

April-nek csupán annyi volt a dolga, hogy szerszámokat adogasson Libra-nak, aki az egyik műszeren állítgatott valamit.

– Tulajdonképp miért is jöttetek ide? – kérdezte meg April.

– A fajom már rég ismeri a tieteket, és amikor idejét láttuk, be is avattuk a vezetőiteket, de ők úgy vélték, hogy nem tudnátok feldolgozni a hírt, ezért inkább titokban tartották a nagy kapcsolat felvételt. Én is benne voltam az első delegációban és évekkel később összevetődtem Mantis-szal. Ugyanazon a területen dolgoztunk és konkrétan ugyanarra a projektre jelentkeztünk, így végül is barátságot kötöttünk.

– Na, és honnan jött a bázis ötlete?

– A vezetőtök az egész kutatást el akarta rejteni az emberek elől, és ha titokban akarsz tartani valamit, a legjobb, ha elásod, nem? – vont vállat Libra.

– De miért tartja titokban? Elvégre a jó ügyét szolgálja.

Libra meglepetten nézett rá.

– Úgy gondolod?

– Igen. – vont vállat értetlenül a nő.

– Miért, szerinted mivel foglalkozunk itt? – kérdezett rá a magas szőke, amit April furcsállt. Azonban amikor válaszolni szeretett volna visszatért Mantis.

– Ember! Gyere ide! – szólt neki. April oda is sietett az asztalához, ahova Mantis letett néhány papírt – Ezentúl a saját nyelveden kapod meg a papírokat. – mutogatott – figyelmesen olvasd el és szólj, ha gyanúsat látsz.

– Rendben. – bólintotta, majd kis szünet után hozzátette – sajnálom.

– Semmi baj. Megesik. – felelte Mantis, tőle meglepő együttérzéssel és ment is a maga dolgára.

April mosolyogva ült vissza a helyére. Mantis, noha úgy tett, mintha semmibe venné, azért mégsem hagyta, hogy egyedül vigye el a balhét. Azonban volt egy terve, amiről nem akart letenni.

 

– Mondd, esetleg segítenél, hogy meg tanuljam a nyelvedet? – kérdezte meg főnökét, mikor ismét megpróbálkozott a kávé kihívással.

– Mi? – kérdezett vissza Mantis és ismét úgy nézett rá, mintha a nő nem volna ép elméjű – Most intéztem el, hogy a saját nyelveden kapd a papírmunkát, én pedig beszélem a tiedet.

– Nincs különösebb okom rá, de mindenképpen hasznos lenne. – tördelte ujjait szégyenlősen April.

– Ember létedre megtanulni egy nem földi nyelvet? – hitetlenkedett Mantis – Te tényleg hibbant vagy.  – csóválta a fejét gondterhelten.

– Igazad van. – súgta a nő lehajtott fejjel – Nem is tudom, mit képzeltem.

– Lehet róla szó. – egyezett bele végül Mantis és belekortyolt a kávéjába, de mint mindig, most is eltolta azt magától – De cserébe tanulj már meg rendesen kávét csinálni. – miközben ezt mondta olyan történt, ami addig még nem. Mantis a nőre mosolygott, aki viszonozta a gesztust és újra megpróbált értékelhető kávét készíteni.

 

– Valld be, hogy azért megkedvelted. – vigyorogta Libra, mialatt Mantis társaságában ebédelt.

– Meglep a lelkesedése, és tisztelem az igyekezetét, de mégis csak egy ember. – vont vállat Mantis – Sosem tudnék kedvelni egy embert. – jelentette ki magabiztosan.

– Hát nem tudom… – gondolt bele Libra – Szerintem April teljesen más, mint a többi ember. Mintha nem is az volna. Az sem lepne meg, ha egyszer csak kiderülne róla, hogy a tudtán kívül más bolygóról származik.

Mantis ezt olyan nagy butaságnak gondolta, hogy inkább válaszra sem méltatta, csak szájához emelte a poharát. Nyugodt ebédjüket nagy csörömpölés zavarta meg. Mantis-t nem érte váratlanul, hogy az események középpontjában kis titkárnője állt. Közvetlen előtte pedig Ceros.

– Rám nézz, amikor hozzád beszélek! – üvöltött rá, April pedig a földön landolt ebédjére szegezte a tekintetét.

– Szerintem segítenünk kellene neki. – vélte Libra, de mikor kollegájára tekintett az már nem ült a helyén.

– Mégis mit művelsz? – állt kettejük közé Mantis, kérdését egyértelműen Ceros-nak címezve.

– Ebbe ne szólj bele! Semmi közöd a kettőnk dolgához! – Ceros őt sem kímélte indulataitól.

– Az ember nekem dolgozik, így az én hatáskörömbe tartozik. – tette keresztbe a karjait Mantis – A nyilvántartásod egyébként sem kelti jó híredet. Vagy ez téged nem is zavar?

Ceros elbizonytalanodni látszott, itt pedig Mantis megragadta volna az alkalmat, hogy April-lel is váltson pár szót, de a nő már nem volt ott. Nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy hova mehetett, hiszen csak egy hely jöhetett számításba. De egy ennél fontosabb kérdés is átfutott az agyán. Hova tűntek az őrök…?

April az irodában volt és miközben a papírok fölött próbált a munkájára koncentrálni, halkan sírt.

– A könnyek nem tesznek jót a papírnak. – állt meg mögötte Mantis. April lassan felé fordult.

– Tudom… – törölgette könnyeit ruhaujjával. Mantis sosem foglalkozott mások érzelmeivel, nem hogy egy emberével! Nem is tudta mit mondhatna neki. Végül a világegyetem talán egyik legnagyobb kliséjével próbálkozott.

– Ne sírj! Minden rendben lesz. – aztán végül valami használhatóbb mondat is az eszébe jutott – Akarsz beszélni róla?

April lehajtotta a fejét.

– Ceros emberszámba se vesz. – pityeregte.

– Ez nem igaz, sőt! Én inkább úgy foglalkoznék, hogy csak emberszámba vesz. – mondta neki Mantis – Ez nem ellened irányul. Csak azért utál, mert ember vagy.

– De ez nonszensz. Nem tehetek róla, hogy embernek születtem.

– Hát éppen ez az!

April kérdően nézett fel rá könnyei mögül, de Mantis hamar elmagyarázta az egyetemes embergyűlölet okát.

– Ti emberek olyan nagyon büszkék vagytok arra, hogy embernek születtetek. Az evolúció csúcsa, meg a teremtés csodája… Szerintem inkább ez a nonszensz. Büszkék csak arra lehetünk, amit magunk értünk el, saját erőnkből. Viszont azért, hogy valaki embernek szülessen, az ég egy adta világon semmit sem kell tennie. Arról nem is beszélve, hogy minden bolygó lakójától elvárják, hogy tanulja meg a nyelvét, ők viszont mindentől tartózkodnak, ami nem emberi. Nincs is náluk nárcisztikusabb lény az univerzumban. Még ez a szavuk is egy ember nevéből alakult ki. – Mantis kissé elragadtatta magát, de hát ő se kedvelte túlzottan az embereket. April csöndesen hallgatta lehajtott fejjel – De ne vedd magadra! – érintette meg a nő vállát – Te más vagy, mint a többi ember. Ti azt mondjátok erre, hogy a kivétel erősíti a szabályt, de szerintem ez hülyeség. Inkább csak nem szabad általánosítani.

April bólintott, de nem lett tőle jobb kedve. Nem érezte különbnek magát a fajtársainál, annak ellenére, hogy sose volt büszke emberi mivoltára.

– Megyek, csinálok egy kávét. – sétált el tőle Mantis és a kávéfőzőhöz ment. April erre felkapta a fejét, aztán felállt és követte. Öt másodperc elég volt ahhoz, hogy a földönkívüli észrevegye.

– Akarsz valamit? – fordult feléje keresztbe tett karokkal.

– Csak figyelem hogyan csinálod, hogy legközelebb nekem is sikerüljön. – vigyorogta April, ez pedig Mantis arcára is mosolyt csalt.

– Esetleg kérsz te is egyet? – dőlt előrébb.

– Ha már így felajánlottad, elfogadom. – egyezett bele a nő és mielőtt folytatták volna a munkát, egy lassan elfogyasztott kávé mellett beszélgettek arról, hogy Mantis mit gyűlöl még az emberekben.

– Van valami, amit nem értek. – jegyezte meg April – Ha nem kedvelsz minket, akkor miért pont egy embert akartál titkárodnak?

– Mert az emberek nagyon jó kávét tudnak csinálni. – vont vállat, majd gunyoros mosollyal hozzátette – De magam is az általánosítás hibájába estem.

– Még sosem hallottam ilyen szépen burkolt sértést. – húzta összébb a szemét April, de mégis csak mosolyogni tudott rajta.

– Ebből is csak az látszik, amit már mondtam. Te más vagy, mint a többi ember.

Mantis el is kezdte sorolni azokat a dolgokat, amiben a nő eltér a fajtársaitól, de April nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Ceros veszélyt jelent rá, és attól, hogy napról napra kevesebb ember jelent meg a kantinban.

 

Egy nap aztán April megtorpant a bejáratnál. Feszülten nézett körül, de hiába. Egy ember sem volt ott, amitől el is ment az étvágya és arra gondolt, inkább visszamegy az irodába, ekkor viszont valami megérintette a hátát, oldalra tekintve pedig Mantis arcával találta szembe magát.

– Gyere, ülj mellénk! Akkor senki sem fog bántani. – súgta, miközben beljebb sétált vele. Étkezés közben Libra és Mantis is ezen morfondíroztak. Hova tűntek az emberek…?

April-t jobban lesújtotta ez a felismerés, mint kollégáit. A munkájára sem tudott úgy odafigyelni, ahogy szeretett volna, és nem is végzett a papírmunkájával, ezért munkaideje letelte után is bent maradt, hogy behozza a lemaradást. Egyedül volt az irodában, de ez egészen jól esett neki.

Mikor befejezte, kinyújtóztatta fáradt tagjait és elindult a kijárat felé. Az ajtón kilépve feltűnt neki a folyosó végén lévő nyitott ajtó, ahonnan fény szűrődött ki. Elgondolkodott azon, hogy engedjen-e a kíváncsiságának, mert lehet, olyannal találkozik, akivel nem szeretne, így inkább csöndesen sétált oda és nézett be, de miután csak Mantis-t látta, úgy döntött beljebb megy, de hamar megbánta.

Egy tudományos labor tárult a szeme elé, telis-tele ketrecekkel és terráriumokkal emberszerű és kevésbé emberszerű lényekkel. Félig ember, félig polip hibridek, hüllő-szerű humanoidok, bizarr kísérletek denevérre hasonlító eredményei, és mind keservesen sírtak.

– Nem lenne szabad itt lenned. – fordult felé Mantis.

– Tudom… – nyögte April, miközben próbált normális tempóban lélegezni és egy kevésbé brutális dologra fókuszálni. Mantis egy nagyobb tartály előtt állt, amiben egy fiatal lány teste lebegett valami féle folyadékban. Testéből csövek lógtak ki, bőrére drótok voltak kötve, hosszú, zöld haja pedig hínárhoz hasonlóan lengte körbe azokat.

– Ki ez a lány? – tette fel a kérdést April, de kicsit félt a választól, amivel Mantis csak egy kisebb szünet után szolgált.

– Ő a lányom. – mondta végül. April úgy érezte, mindjárt megőrül, de főnöke még jócskán tartogatott meglepetéseket a számára – Amikor ide jöttem, dönthettem, hogy a beszerzéssel, vagy a kutatással foglalkozom. A kormány feláldozható szuperkatonákat akar, akiket elektromágneses hullámokkal irányíthat. Erre a célra pedig eltérített nőket használnak, akiket akaratuk ellenére termékenyítenek meg. Azok a szerencsétlenek sosem élték túl, ezért kezdtem bele a mesterséges ember projektembe. Ő itt – mutatott a lombik lányra -, már teljes egészében az én művem, és egy ideig, minden tökéletesen ment, de egy idő után a szervei felmondták a szolgálatot, és most ez a tartály tartja életben. – ért hozzá az üvegéhez – Nem teljesen ember, ezért a teste nem fogad be semmilyen átültetett szervet. Már évek óta ezen dolgozom, de hiába. Mintha nem volna megoldás.

April a szája elé húzta a kezét és szédelegve hátrált pár lépést. Aztán lerogyott az ott elhelyezett székre és a hajába fúrta az ujjait.

– Mégis milyen embereket használtok ti ezekre a kísérletekre? – kérdezte elborzadva.

– Olyanokat, akik rosszkor vannak rossz helyen.

– Nekem azt mondták, hogy az itteni kutatások a betegségek megelőzésére irányulnak.

– Te még komolyan elhiszed ezt a maszlagot? – hördült fel Mantis, majd széttárta a karjait – Nézz már körül! A kormányod a saját fajtársait áldozza fel ezekre a groteszk kísérletekre, közben pedig hazudik az alkalmazottjainak. Egy egész szint van tele ilyen sorsa ítélt, eltérített emberekkel, és ti még ennek ellenére is beveszitek, hogy ez mind a jó ügyet szolgálja.

April alig kapott levegőt és közben reszketett, mint a nyárfalevél. Úgy érezte menten elájul.

– Ez majd segít megnyugodni. – nyújtott oda neki főnöke egy pirulát. April egyből bevette és visszatámaszkodott a tenyereire. Tíz perc múlva érezte, hogy lassan enyhül a fejét kínzó nyomás és vett pár mély lélegzetet, közben Mantis a vállait simogatta – Jobban vagy? – kérdezte.

– Ne haragudj… – suttogta – A szüleim halála óta nem borultam ki ennyire.

– Mi történt velük?

– Azt mondták a rendőrök, hogy egy szabálytalanul közlekezdő, részeg sofőrt akartak kikerülni, de rosszul vettek be egy kanyart és nekimentek egy fának. Ők eszméletüket vesztették, az autó kigyulladt és benn égtek. A temetésük is üres koporsós volt.

– Hogy hívták őket?

– Alexander és Olivia Cooper. – April nem találta furcsának az előbbi kérdést, viszont a most beállt csendet már annál inkább.

– Ismertem őket. – bökte ki végül Mantis, de nem bírt volna a nőre nézni, miközben folytatta – A beszerzési osztály vezetője, Christopher Cooper ajánlotta őket. Elmondása szerint egészségesek és életerősek, remek alanyok. Ott voltam mikor… – de nem folytatta. Tudta, hogy April nem akarja ezt hallani – Mindenesetre, akkor döntöttem úgy, hogy leállok az ember kísérletekkel.

April hangos sírásban tört ki. El se tudta képzelni, hogy mit kellett átélniük a szüleinek, elborzadását pedig csak tetézte, hogy apját a tulajodon testvére árulta el. Ezek után pedig Christopher-nek még volt képe azt mondani, hogy neki is épp annyira fáj a veszteség, mint a nőnek.

– Christopher azt mondta nekem, hogy ez a munka majd segít elfelejteni a szüleim halált. – nyöszörögte rekedtes hangon. – Hogy mondhatott ilyet a történtek után?

– Az a férfi még emberi léptékben is egy hitvány alak. – jegyezte meg Mantis, és ha már így kitálalt, úgy döntött, jobb, ha April meg tudja a teljes igazságot – Téged is fel akart áldozni. Egy fiatal lányról beszélt, akinek nincsenek barátai, se ismerősei, ha egyszer csak eltűnne, senki sem venne róla tudomást. – idézte fel a szavait és April is emlékezett arra, hogy neki is szó szerint ezt mondta az első napon – Nem bírtam volna a lelkiismeretemmel, ha hagyom, szóval úgy döntöttem itt az ideje egy új titkárnőnek.

April meg sem bírt szólalni, és nyugtató ide vagy oda ez akkor is túl sok volt a számára.

– Miért mondtad el? – kérdezte összetörten a nő.

– Úgy véltem, jobb, ha tudod, kiben nem szabad megbíznod. Ez így is egy veszélyes hely.

– Azt eddig is tudtam, hogy a földönkívüliek veszélyesek lehetnek, de arra nem számítottam, hogy az emberektől is félnem kell.

– Senkitől sem kell félned. – érintette meg a hátát Mantis – Én majd megvédelek.

– Teljesen megértem, miért utáljátok az embereket. Most már én is gyűlölöm őket, és nem is akarok az lenni többé.

– Kivételek mindig vannak. – jegyezte meg Mantis és a nőre emelte kék szemeit, April pedig fáradt mosollyal nézett vissza rá.

– Figyelem, figyelem! – szólalt meg a hangosbemondóban egy férfi hangja – Minden hatodik szinten dolgozó kollegát megkérünk arra, hogy haladéktalanul jelenjen meg az eligazító teremben. Figyelem, figyelem…

– Ez nem hangzik túl jól. – mondta a földönkívüli – Gyere, menjünk! – nyújtott kezet April-nek, akinek valóban segítség kellett a felálláshoz és sétáláshoz remegő térdei miatt. De adott neki némi megnyugvást, hogy maga mögött hagyhatja ezt a rémálomba illő helyet.

Lassan lépték át az eligazító termet és folyosót elválasztó küszöböt. Már elég sokan voltak itt, és mint mindig az emberek egy nagyobb csoportba gyűltek. Mantis és April Libra felé vették az irányt.

– Mi folyik itt? – lépett elé Mantis.

– Nem tudom. – felelte Libra – de az emberek gyanúsan duruzsolnak. Szerintem készülnek valamire. – húzta összébb a szemeit. Ahogy gyűltek a kollegák az emberek egyre hangosabbak lettek, de semmit sem lehetet kivenni abból, amit mondanak. Aztán mikor mindenki jelen volt a hatodik szintről, a tömegből kilépett egy magas, fiatal férfi.

– Kérlek, figyeljetek rám! – úgy tűnt ő lett a szóvivő. Igazából pont ezen vitáztak abban a nagy csoportban az elmúlt percekben, de kijelöltjük nem úgy tűnt, mint aki biztos a dolgában. Látszott rajta, hogy ideges és kicsit remegtek a lábai – Tudomásunkra jutott, hogy ember kísérleteket végeztek és mi ezt nem tűrjük. Lehet, hogy nektek semmit sem jelent az életünk, de mi nem toleráljuk, hogy fajtársainkat semmibe véve felhasználjátok őket beteg terveitek megvalósításához. Az embereknek jogaik vannak! -határozottnak és karizmatikusnak akart tűnni, de ez nem jött össze, és az űrlények nem is vették őt komolyan.

– Szóval – szólalt meg elsőként egy alacsony szürke, aki Mantis fajtársa volt – , akkor használjunk mi is inkább állatokat, mint ti? De akkor mi lesz az ő jogaikkal? – kérdése nem volt komoly, csak azért tette fel, mert mulatságosnak találta, ahogy erre a kérdésére a szóvivő még inkább megilletődik – Vagy inkább használjuk földön kívülieket? Jaj, de hát nekik is vannak jogaik… vagy szerintetek csak az embereknek vannak jogaik? – jót derült ezeken a keresztkérdéseken, melyekkel egyre jobban elbizonytalanította azt a fiatalt, de akad egy idősebb kollegája, aki átvette tőle ezt a terhet.

– Minden élőlény élete egyaránt fontos, de számunkra az emberek a legfontosabbak. – jelentette ki határozottan.

– Jaj, hagyjuk már! – legyintett egy másik földönkívüli, aki úgy nézett ki, mint a népszerű konteókban szereplő gyíkemberek. – Több, mint négy milliárd ember él a Földön. Lassan többen lesztek, mint a mi bolygóink népessége együttvéve. Ne meséld be, hogy neked minden egyes ember élete ugyanolyan fontos.

– Pedig így van! – húzta ki magát a férfi – Kiderült, hogy nem bízhatunk bennetek, ezért úgy döntöttünk, bezárva tartunk titeket ezen a szinten, amíg nem döntünk egyhangúan a továbbiakról.

– Ti normálisak vagytok? – lepődött meg az előbbi alacsony szürke – Szerintetek mégis ki vett fel minket erre a kutatásra? Vagy azt hiszitek, hogy önnön szándékunkból dalolászva jöttünk ide, mert jó mókának tűnik embereket vagdosni? – kezdeti mókázó kedvének már nyoma sem volt – Hadd mondjam el, hogy én azzal a szándékkal érkeztem, hogy tanulmányt készítsek a Föld élővilágáról, csakhogy az elnökötök közölte velem, hogy vagy elvállalom az Új Világrend projektet, vagy pattanhatok is vissza az űrhajómra. Úgy tűnt, számára az emberáldozat teljesen természetes. Az alanyokra azt mondta, járulékos veszteség. – vont vállat.

– Ne aggódj! Ennek is utána járunk. – biztosította őt a férfi, de az alacsony szürke ezt kétkedve fogadta.

– Igen, hogyne! Az elnök, aki öt éven keresztül a szemedbe hazudott, biztosan kitálal, csak azért mert megkéred rá. – fonta keresztbe vékony karjait.

– Ezt majd mi elintézzük.  – zárta le a vitát a férfi – De minden földönkívüli itt marad.

– És velem mi lesz? – lépett ki közülük April – Én ember vagyok. Mégis bezártok? – nem bízott ugyan az emberekben, de attól még jobban félt, hogy összezárják ennyi idegen lénnyel.

– Te meg ki vagy? – emelte fel egyik szemöldökét az emberek szóvivője.

– April Cooper. – fájt neki, hogy azt sem tudják kicsoda.

– Mióta dolgozol te itt?

– Hát… pár hete.

– Ó… nos, akkor tarts velünk te is! – intett neki a férfi. April azon kezdett el agyalni, hogyan szabadítsa majd ki innen Libra-t és Mantis-t, miközben a fajtársai felé haladt, de akadt valaki, aki úgy döntött taktikát vált.

Ceros két kezével magához rántotta a nőt, lefogta és egy mordályhoz hasonló lőfegyvert tartott a fejéhez, utolsó szabad kezével pedig még jobban hozzányomta April homlokát a fegyverhez.

– Nem fogok úgy ugrálni, ahogy ti, féreg emberek fütyörésztek! – kiáltotta – Inkább mi zárunk be titeket, és jobb, ha azt teszitek, amit mondunk, különben a négy milliárd emberetek egyikét könyörtelenül kivégzem.

Az embereknek egyébként nem lett volna nagy áldozat April, de magukat köpték volna szembe, ha hagyják, úgyhogy még ha dacból is, de tenniük kellett valamit.

– Ne, csináld! – kelt a nő védelmére Mantis. Két kezét felemelte, mutatva, hogy nem nincs nála fegyver és miközben közelebb ment hozzá, folytatta – azt próbáljuk bizonyítani, hogy nem vagyunk veszélyesek. – Ceros anyanyelvén magyarázott, hogy senki más ne értse, csak ők ketten – Viszont, ha most megölöd, nem leszel több egy embernél. Talán ezt akarod?

Ceros elbizonytalanodott. Valóban sok volt már a rovásán, és ha ezt még tetézi ember gyilkossággal annak visszafordíthatatlan következményei lennének. Végül, nagyon lassan elengedte April-t, akit Mantis rögtön a háta mögé vont, és miközben repkedtek a meggondolatlan, sértő szavak kihátrált vele a teremből.

– Itt el fog szabadulni a pokol. – magyarázta és elővett a zsebéből valamit, ami úgy nézett ki, mint egy revolver – Menekülj innen, amilyen gyorsan csak tudsz, és minden földönkívülit ölj meg. – nyomta a kezébe.

– De… én nem… – dadogta April, még mindig sokkos állapotban.

– Meg kell tenned, különben téged ölnek meg. – érintette meg a vállát – Menj!

April futásnak eredt, közben folytak a könnyei. Fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán kitalál-e innen, arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha tényleg összefut egy földönkívülivel. Nem lenne képes megölni, mindemellett attól is félt, hogy őt ölik meg. Ahogy haladt a folyosókon, megszólalt a sziréna és elment az áram. April a vak sötétben megbotlott valamiben és földet éréskor úgy beverte a fejét, hogy elvesztette az eszméletét.

Mikor magához tért, néma csönd volt és csak a vöröslő vészfények szolgáltak némi világossággal. Lassan a fejéhez ért, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy nem vérzik. Nem tudta meddig fekhetett itt, azt pedig földöntúli csodának vélte, hogy nem talált rá egy földönkívüli sem.

Lassú tempóban haladt tovább, ez alatt sűrűn nézett a háta mögé. Talán túl sűrűn, mert neki is ment valakinek közben. Ijedtségében hátrébb is ugrott.

– April! – kiáltott fel Libra meglepetten és tett egy lépést. A nő visszagondolt Mantis szavaira és fegyverét egykori barátjára szegezte, amire Libra még jobban meglepődött és halkabban, szinte kérlelően mondta ki újra a nevét – April…

Ahogy pedig azt megjósolta magának, nem tudta lelőni. Eldobta a fegyvert és Libra mellkasára döntötte a fejét, miközben zokogott.

– Ne félj! – karolta át a nő vállait a földönkívüli – Bennem megbízhatsz. De itt nem maradhatunk. – Libra kézen fogta őt és elsietett vele. Egy tároló ajtaja előtt megállt és körbenézett. Egy teremtett lélek nem volt ott, így kinyitotta az ajtót és először April-t tolta be, majd maga is követte. April tekintete egyből találkozott Mantis-éval, aki a fal mellett ült, hasra tapasztott kézzel, ahonnan folyt a földönkívüli kék vére.

A nő, a barátja nevét kiáltva borult a nyakába.

– Te meg mit keresel itt? Mondtam, hogy menj innen, amilyen gyorsan csak tudsz. – fedte meg őt Mantis, de aztán megenyhülve kérdezte – Ugye nem esett bajod? – közben a nő arcához ért.

– Nem, de úgy látom, neked orvosra lenne szükséged. – nézett végig rajta April.

– Az is elég, ha elérjük a hajót, amivel érkeztem. Van benne egy rehabilitációs kamra, amivel átvészelném.

– De ilyen állapotban nem tudom, hogy jutunk el oda. – tette hozzá gondterhelten Libra.

– Ki lőtt meg?

– Az egyik nagyképű neurológus. – felelte Mantis – Az volt a tervünk Libra-val, hogy lelépünk, csak nem akartam itt hagyni a lányomat. De… – egy percre elnémult, hogy uralni tudja az érzelmeit – már késő volt. Mire odaértünk lekapcsolták a gépről. Ha nincs velem Libra, én is ott maradok.

– Ez rémes… – nyílt tágra April szeme. Mégis hogy állhattak bosszút azon a szerencsétlen lányon, aki semmiről sem tehet? – Hadd segítsek!

– Ne butáskodj! – ellenezte Libra – Még ha sikerülne is eljutni a parkolóig, onnan te már nem tudnál hazajutni. Magunkkal tudnánk vinni, de…

– Rendben van. Szívesen mennék veletek. – jegyezte meg nyugodtam April, némileg beletörődve, hogy számára a Földön nincs jövő.

– De miért? – nézett rá értetlenül Mantis. April válasz helyett, csak lehajtotta enyhe pír lepte arcát. Mantis egyből megértette – Jóságos ég! – mosolyodott el, majd fejcsóválva folytatta – Te aztán tudod, hogy kell idegbe tenni valakit. Most már nem akarok meghalni. – karolta át April vállát és homlokon csókolta.

– Jól van! – csapta össze két kezét Libra – Akkor, mondom a tervet…

April hátára vette Mantis-t és Libra mögött haladt a folyosón, aki azzal a fegyverrel fedezte őket, amit még a nőnél talált. A folyosón nem ütköztek különösebb ellenállásba, mivel az emberek a fajtársaikon segítettek, megölve mindenkit, aki más, mint ők, a földönkívüliek pedig az egyik műtőben húzták meg magukat, biológiai fegyvereket gyártva, hogy minden bázison lévő emberrel végezzenek. Csak elvétve akadt olyan, aki inkább elhagyta a bolygót, és emiatt az ott álló űrhajókat csupán kettő fegyveres felügyelte, akik a bejárat előtt tartózkodtak, mikor Libra belépett. Mindketten rászegezték a fegyvereiket – ami ironikus módón nem földi gyártmány volt. A földönkívüli is így tett, de megpróbált diplomatikusan intézkedni.

– Nem akarom megölni magukat. Engedjenek át, hogy békésen elhagyhassuk a planétát!

– Az tetszene, mi? Elmenni, miután annyi embert megöltetek. – kiáltotta az egyik őr, és meghúzta a ravaszt. Nem volt még hozzászokva ehhez a típushoz, így nem ért célt, ellenben telibe kapta a riasztórendszert, ami hangos, szirénázó hanggal jelezte, hogy ide erősítés kell.

Libra ezt követően már gondolkodás nélkül lőtte le a két őrt, és társaival megközelítették azt a hajót, amivel Mantis érkeztek.

A fedélzeten April egyből leültette sérült társát az egyik ülésre, közben Libra beindította a rendszert.

– April, segítened kell a felszállásban. – mondta Libra.

– Nekem? – rökönyödött meg a nő – De hát még autót sem tudok vezetni.

– Menni fog. – nyugtatta meg őt Mantis – Majd mondom, hogy mit csinálj.

April bólintott, leült Libra mellé, és minden utasításnak eleget téve lassan a levegőbe emelkedtek. Ekkora ért oda az emberek egy kisebb csoportja, akik gyors tüzelésbe kezdve próbálták megállítani a felszállást, de a nem földi fémből készült űrhajóról minden lepattant.

Libra, amilyen gyorsan csak tudott a kijárat felé vezetett, és amikor a felvezető folyosóhoz ért, már az emberek is feladták, hogy megállítsák őket.

April sosem látta még olyan szépnek az éjszakai égboltot, mint abban a percben, szabadulásuk pillanatában. Szíve egyre hevesebben vert. Most, hogy tényleg megtörtént, kicsit megijesztette, hogy elhagyja a Földet, de nem bánta meg a döntését. Miután kiléptek a bolygó légköréből mind a hárman felszabadult sóhajt hallattak.

– El se hiszem, hogy sikerült. – dőlt hátra Libra.

– Ne is mondd! – felelte April – Sose hittem volna, hogy egyszer még űrhajót fogok vezetni. – mosolyodott el a végére – Azért nem semmi kaland volt.

Kijelentésére Mantis arcán is megjelent a megkönnyebbült, kissé fájdalmas mosoly, miközben fáradt szemével a csillagokat figyelte.

– A kaland még csak most kezdődik…