A gerle

A sárga Ikarus, lassan megtelt, zöld-fehérbe öltözött emberekkel. A múlt század nyolcvanas éveinek derekán gyakran indítottak járatokat, hogy a szurkolók, kedvenc csapatukat külföldre is elkísérhessék. Ez is egy ilyen járat volt, Bécsbe tartott.

A harmadik ablaknál, zömök rövid nyakú, húszas évei végén járó férfi ült. Név szerint, Simon János. Markáns, szögletes arcához nem illett, szelíd, barna szeme. Orrát az üveghez nyomva nézte a járdán álló öccsét. A nyurga, korán kopaszodó férfi szeme gyanúsan vörös volt, elmorzsolt egy könnycseppet.

– Szedd össze magad gyerek! – gondolta Simon János. – A mi fajtánknak befelé folynak a könnyei.

Búcsúzóul intett, mert az ajtók szusszanva bezáródtak, a busz kikanyarodott az Engels-téri végállomásról, a Tanács körútra. Elhagyták a Filmmúzeumot, bekanyarodtak a Kossuth Lajos utcára az Erzsébet híd felé.

Utoljára megnézte az ablak előtt vonuló belvárosi házakat, és csak most tűnt fel neki, hogy szürkén, háborús sebekkel borítottan is, milyen szépek. Rácsodálkozott a kis tornyokra, díszes erkélyekre, vízköpőkre. Közben egymás után ködlöttek fel, maga mögött hagyott múltjának képei. Látta az alagsori lakást, a rendőrt, aki apja halálhírét hozta. Az intézetet, a temetőt, ahol száraz szemmel álltak öccsével anyjuk sírja mellett. Az iskolát, a Csepel Műveket, ahol szerszámkészítőként dolgozott. Végül, sógornője gömbölyödő pocakját, amitől elhatározta magát, hogy elhagyja az országot. Tudta, a másfél szobás lakás, négyüknek szűk lenne.

– Tudod, hogyan keletkezik a kocka? – szólalt meg váratlanul a mellette ülő, vörös orrú, tüskehajú kapatos fickó. Ő már előre megünnepelte a győzelmet.

– Gondolom, reszelik, faragják, esetleg öntik.

– Tévedés! Termesztik. Tegnap olvastam a Népszabadságban, hogy a „kocka el van vetve” – mondta botladozó nyelvvel.

– Minő magvas gondolat! – fanyalgott Simon, aki azt hitte, valami értelmes dolgot fog hallani.

– Ugye? Erre iszunk.

– Kösz, nem. Leszoktam.

A másik gyanakodva pislogott rá, az gondolta ugratják, aztán belátta, csak valami csodabogarat sodort mellé a balsorsa. Az elfogyasztott Kocsis Irma harcias nőszemély volt, hirtelen fejbe vágta, elaludt. Simon gondolataiba mélyedve nézelődött. Az elsuhanó tájon, mint eldobált papírdarabok, fehérlettek az olvadó márciusi hó, még megmaradt foltjai. Ha előre tekintett, kilátástalannak látta a jövőt. Üres zsebbel indult el „hetedhét ország ellen”, minden pénzét belerakta a lakásba amit öccsével közösen vettek.

Nem ment el a meccsre, jelentkezett a Hatóságnál. Táborba került, közel a Csehszlovák határhoz. Hosszú teremben emeletes-ágyak sora húzódott. Rengeteg ember zsúfoltak össze. A különböző nációk egy kupacba tömörültek. A magyarok között, ádáz kártyacsaták dúltak, melyeknek, gyakran, csak a reggel vetett véget. Simon félre húzódva figyelte, hogy úsznak az évek alatt összekuporgatott, utazásra, újrakezdésre szánt pénzek.

Egy héttel később furcsa hármas érkezett. Egy tagbaszakadt, erős állú, sunyi-szemű, férfi. Őt, Babzsáknak szólították a társai. Jobb kezén, öt kis tetovált pont hirdette, ennyi évet töltött, valamelyik fegyintézetben. Barátja, Habók, dadogós, kerek-fejű. Olyan kancsal, hogy körülötte, mindenki azt hitte, őt nézi. Kirítt közülük egy vékony, szelíd képű, finom-vonású kamaszfiú, Gabi. A másik kettő, folyton „csicskáztatta”, nem egyszer meg is verte.

Egyik délutáni szunyókálásából, csörömpölésre, ordítozásra ébredt a hálóterem.

– Megmondtam, hogy mindig legyen víz a kancsóban! – üvöltötte Babzsák. – Takarítsd össze az üveget!

Senki sem szólt, Gabi behúzott nyakkal tüsténkedett.

A következő éjszaka, Simon szokásához híven zuhanyozni indult. Ilyenkor nem volt tömeg. A fürdő, nyolc-tíz sárgára festett zuhanyrózsából állt, mindegyik előtt egy-egy támlátlan szék, „stoki”. Belépve, hangokat hallott. Habók, hosszú vadásztőrt szorított Gabi torkához, Babzsák előtte állt és a nadrágját gombolgatta. Láthatóan arra készültek, hogy erőszakot tegyenek rajta.

– Engedjétek el – szólt halkan, Simon.

– Tűnj el, paraszt, amíg megteheted! – vakkantotta, Babzsák.

– Nem mondom többször, engedjétek el.

– Tán te akarsz a helyére kerülni?! – indult felé Babzsák.

Mikor megfelelő távolságba ért, Simon váratlanul, ágyékon rúgta. Összegörnyedő ellenfelének az arcát érte a következő rúgás, térddel. Aztán ököllel a veséjére vágott. Babzsák eldőlt, feje nagyot csattant a szürke betonpadlón. Habók ellökte a fiút, és a késsel Simonra támadt. Az fölkapott egy „stokit”. Habók, az első ütésre elejtette, kést, a másodiktól orra vére a csempére fröccsent, a harmadiktól Babzsák mellé esett. Simon első gondolata, intézeti reflexből, az volt, hogy a hátukra vizel. Aztán, tekintete a sarokban vinnyogva kuporgó Gabira esett, és csak a zuhanyt nyitotta meg.

– Meddig akarod még csinálni, Kölyök?

– Mit? – szipogta a gyerek.

– Hogy Gábornak adod ki magad, Gabriella helyett. Kit akarsz átverni? Ez csak a filmekben, meg regényekben működik.

– Azt hittem, így biztonságosabb utazni.

– Miért nem vagy otthon? Már biztos keresnek. Jómódú családodban élsz, nincs az arcodra rajzolva a nélkülözés.

A lány meglepően gyorsan megnyugodott.

– Nem keres senki, csak a Gyámhivatal. Az apám, tavaly augusztusban behajtott egy vasúti átjáróba piros jelzésre, a vonat meg jött. Anyám és az öcsém is a kocsiban voltak. Talán jobb lett volna, ha én is ott vagyok. Pénz volt otthon bőven, a suliban nem szóltam. Egy idő után, a Hivatal folyton keresett, már nem mertem hazamenni. Rokonaim nincsenek, nem akarom intézetben végezni.

– Ezt meg tudom érteni. Ezzel a két gyökérrel, hol akadtál össze?

– A Blahán, az aluljáróban. Azt mondták, segítenek kijutni.

– Mennyit fizettél nekik?

– Húszezer forintot.

– Azt a Dunába dobtad. Hova készülsz.

– Ausztráliába. Ott élnek a koalák.

– Kik?

– Koalák. Kicsi, bolyhos medvék, és folyton mosolyognak.

– El vagy te tévedve. Ilyen állat nincs, csak a moziban. A múlt héten láttam őket a Jedi visszatér-ben, de nem koalának hívták őket, hanem ewokok-nak.

– Jöjjön velem Ausztráliába, majd meglátja.

– Oda készülök. Emlékeztetsz az öcsémre. Az is ilyen nyámnyila, okostóni volt kamaszkorában, de aztán kinőtte. Velem jöhetsz. Azt mondjuk, hogy a húgom vagy.

A lány igyekezett mindenben Simon kedvére tenni. Kiszolgálta, ám mikor a cipőjét is ki akarta pucolni, ráförmedt.

– Hagyd már ezt abba! Nem vagy te bazári majom! Legyen benned tartás!

Babzsák és Habók, nem próbáltak bosszút állni, behódoltak, Főnöknek szólították. Simon nem törődött velük. Egy este, mikor Gabi már aludt, azzal hozakodtak elő, hogy adják el, és a pénzen megosztoznak. Nekik úgyis az volt a tervük. Simon válasz nélkül otthagyta őket.

Május végére megérkeztek a papírok, elindulhattak. Vásároltak egy térképet, s Gabi csekély angol tudásával, nyakukba vették a világot. Autóstoppal, tehervonatokon, gyalogosan városról-városra haladtak. Útközben alkalmi munkákból, apró lopásokból tartották fenn magukat. Augusztus közepére megérkeztek Pattajába. Ott elszegődtek egy teherhajóra, ami szóját szállított Melbourne-be. Fedélzetet súroltak, kazánt fűtöttek, csinálták, amit éppen kellett. Az első hetet végighányták, és szeptember elején kikötöttek Ausztráliában.

Külvárosi iparnegyedbe irányították őket, ott kellett jelentkezniük. Vörös-hajú, szeplős, testes hivatalnok fogadta őket. Kiderült, hogy harmadik generációs magyar család tagja, még tudott magyarul.

– Beköltözhetnek a sánta Kowalsky házába a város szélén. Úgyis csak gond, nincs aki rendben tartsa. Két éve üresen áll, mióta megmarta az öreget egy tajpán. A ház mögötti bozótosba ne menjenek, ott vannak a fészkeik.

A ház ajtajától húsz méterre a sivatag kezdődött. A tetőről, itt-ott már lekéredzkedtek a zsindelyek, a zsalugáterek lógtak. A sötétbarna falakra ráfért volna egy festés, de fedél volt a fejük felett.

Simon, ügyes kezű szerszámkészítőként, gyorsan kapott munkát egy közeli gyárban. A házat apránként helyrehozták.

Gabi beiratkozott a városi középiskolába. Éles eszű, szerény gyerek volt, hamar beilleszkedett. A nyelvet néhány hét alatt megtanulta, egy hónap múlva fiú kísérte haza az iskolából.

Simonnak nehezebben ment. Sokat kínlódott, mire úgy-ahogy megtanult angolul. Időről időre fellobbant lelkében az otthon utáni vágyakozás. Éjszakánként nem tudott aludni. Olyankor kiült az ajtó elé, csodálta a Dél Keresztjét. Gyerekkori olvasmányai alapján mindig kíváncsi volt rá, most azonban sokkal szívesebben nézte volna a Göncöl Szekeret. Azzal sem tudott megbarátkozni, hogy nyár közepén van karácsony. Nem hozott enyhülést az sem, hogy a gyárban, egy kedves, mandulaszemű, filippínó lány feltűnően barátságos volt vele.

Bár, soha nem panaszkodott, Gabi látta rajta, hogy nem találja a helyét, igyekezett vigasztalni.

– Itt van nem messze az óceán. Bármikor megnézheted.

– Dögszaga van – legyintett Simon. – Bezzeg a Balaton! Egyszer nyaraltam Zánkán. Az maga volt a csoda.

A lány, hasztalan próbálta jobb kedvre deríteni, egyre szomorúbb lett.

– Ismered a balkáni gerlét? – kérdezte egyszer Gabit.

– Persze. Szürke, fekete karikával a nyakán.

– Nálunk, a Szlávy utcában rengeteg volt. Tíz évet adnék az életemből, ha még egyszer hallhatnám a hangját.

– Sajnos itt nem honos.

Egy hónappal később, már el is felejtette a beszélgetést, mikor egy szombat hajnalon ismerős hangot hallott. Egy balkáni gerlét, a ház mögötti bozótból. Nem mert közelebb menni nehogy elriassza. Gabi későn ébredt, mint szombaton mindig.

– Képzeld, te álomszuszék! Gerle szólt a bozótban – újságolta Simon.

– Csak álmodtad! Ezen az éghajlaton nem él meg – ásított a lány.

Egy héten keresztül, minden hajnalban szólt a gerle, Simon pedig egyre vidámabb lett. Gabi nem hitte el azt mondta, biztosan kezd megbolondulni és képzelődik. Következő szombaton, azt gondolta felébreszti a lányt higgyen csak a saját fülének. Mikor megszólalt a madár, óvatosan kinyitotta Gabi szobájának az ajtaját. Az ágy üres volt.

– Hol tekereg ilyenkor ez a kölyök?

Elindult a hang irányába.

– Meglesem ezt a madarat – gondolta.

Nagyon csendesen, óvatosan lépkedett. A sűrűbe érve meglátta a lányt a földön hasalni. Két kezét összefogta, hüvelykujjait a szájához illesztette és belefújt. Megszólalt a balkáni gerle. Tutuuutu. Tutuuutu. Simonnak, gombóc nőtt a torkában, szeme égni kezdett.

– Szedd össze magad gyerek! A mi fajtánknak befelé folynak a könnyei – mondta magában.

Ekkor valami nesz hallatszott a lány mögül.

– Ne moccanj! – szisszent rá Simon.

A sűrűből egy két méter hosszú tajpán csúszott elő. Keresztül kúszott Gabi lábán és eltűnt egy tüskés bokorban.

A gerlés kaland után, Simon kezdte azt gondolni, talán mégse lesz itt olyan rossz. Lelkében egyre alacsonyabb hőfokon lobogott a honvágy. December elején, egy forró csütörtöki napon, visszamosolygott az aranyos filippínó lányra. Karácsonyra, ami bosszúságára, nyár közepére esett, meghívta magukhoz. Gabi boldogan vállalta a tolmács szerepét…