Egérke története

1979.

Fábián Edit, egy esős májusi délután, emeleti szobájában ült a földön, körülötte szétszórt ruhák, tanszerek összevisszasága. Sokáig tűnődött, mit is pakoljon be a kék sporttáskába. Beletúrt, fiúsan rövid, barna hajába. Felállt, a szekrényhez lépett, közben lepillantott az utcára. Ablakából a kertkapura látott. Lent nyurga kamasz állt félszegen, kissé előreejtett vállakkal. A lánynak nagyot dobbant a szíve.

– Feri – suttogta.

Leült az ágyra, felállt, elindult az ajtó felé, visszafordult, újra az ablakhoz lépett. Hatalmas szürke szeme megtelt könnyel.

Tizenhét éve alatt, Simon Feri volt az egyetlen, aki ragaszkodott hozzá. Osztálytársak voltak egy kaposvári gimnáziumban, de Edit abbahagyta a tanulást. Szülei váltak, állandó volt az ordítozás, nem tudott tanulni, végül, másodikban kimaradt az iskolából, s egy raktárban helyezkedett el segédmunkásként. Szülei a vagyonért perlekedtek, ő egyiknek sem kellett. Egy este, mikor anyját megint részegen kísérték haza a kocsmából, csúnya veszekedés után kiderült a férfi, nem az apja. Akkor érlelődött meg benne az elhatározás, elmegy otthonról. Mindent gondosan eltervezett. Anyja húgánál akart megszállni, amíg talál munkát, albérletet. Vele, szülei nem tartották a kapcsolatot, nem kellett félnie, hogy értesíti őket. Neki, viszont, gyakran küldött pénzt karácsonyra, születésnapra ajándékot.

Ferivel, márciustól májusig, rengeteget beszélgettek, sétáltak, tervezték közös jövőjüket, míg a vonatra vártak. A fiú intézetben élt onnan járt be Kaposvárra, Egérke, egy közeli faluból. Feri becézte így, vékony arca, hegyes álla, alacsony termete miatt. Titkolta, hogy elmegy. Tudta, a fiú otthagyná az iskolát, megszökne a nevelőotthonból és utána menne.

Simon, tétován a csengő felé nyúlt. Az utca túloldalán jókora, lompos kutya acsarkodva ugrott a kerítésnek. Fábián Edit, vegyes érzelmekkel várta, mi fog történni. Ha becsönget, nem lesz ereje elindulni, mégis azt szerette volna, ha megszólal a csengő. A fiú egy ideig a gombbon tartotta ujját, majd hirtelen zsebre vágta a kezét, s lehorgasztott fejjel elkullogott. Egérke, beledobált néhány ruhát a kék sporttáskába, írt egy rövid levelet, bezárta az ajtót, és a kulcsot nehéz szívvel, bedobta a postaládába. A betonlapokból készült járdán, ahogy mindig, a kockák közepére lépett, s hogy elűzze keserű gondolatait, léptei ütemére, fura kis mondókát ismételgetett magában. „Amíg jönnek a haverok, addig ide leheverok.”

A 424-es gőzmozdony, dohogva, füstöt okádva, nekiveselkedett a hosszú útnak. Fábián Edit, hiába húzta fel az ablakot, a korom beszállt a fülkébe. Vékony rétegben rátelepedett a kis lehajtható asztalkára, az ülésekre, a lány arcára.

Késő délután, szitáló esőben szállt le a Déli pályaudvaron. Az állomáson kirakott, nagy várostérképen akarta megnézni, merre van a Viola utca. Nagynénje ott lakott a férjével. A térkép alatt, a földön ülve, három részeg gajdolt, a következő pillanatban összeverekedtek. Edit, nem mert odamenni. Vaktában elindult, kérdezősködés után fél kilenckor fordult be a Viola utcába. Észrevette, hogy nénje megy messze előtte, az utca túloldalán, két szatyorral. Futásnak eredt, a kapuban hallotta, amint csukódik a harmadik emeleten az ajtó. A csöngetésre nem jött ki senki. Bent megreccsent a padló s hallatszott, hogy valaki lábujjhegyen az ajtóhoz oson, kiles a kémlelőlyukon. Fábián Edit, álldogált egy darabig, majd leforrázva elsomfordált. A pályaudvaron váróteremben töltötte az éjszakát. Egy részeg katona, ingázók, csavargók, aludtak körülötte a padokon. Arra ébredt, hogy két rendőr áll előtte, egyikük az arcába világít elemlámpával. Azt mondta, lekéste a vonatot, reggel indul haza. Nem törődtek vele tovább, a katonát bevitték.

Másnap, egy olcsó külvárosi szállodában kapott szobát. Kiszámolta, ha csak nagyon keveset eszik, egy hétre elég a megtakarított pénze. Simon Ferinek megírta miért jött el titokban, remélte a fiú megérti. Még mindig tartott tőle, hogy utánaszökik, ezért a feladó helyére, csak a nevét írta. Újságokat vett, az álláshirdetéseket, albérleteket böngészte. Sok helyen volt munkásfelvétel, de szállást nem tudtak adni. Az albérletekben pedig több hónapot előre kellett volna kifizetni.

A hetedik napon el kellett hagynia a szállodát. Maradék pénzén vett fél kiló kettő-nyolcvanas „fradi” kolbászt és kenyeret. Céltalanul kóborolt a városban. Tett még egy kísérletet nagynénjénél, de most sem nyitottak ajtót. Gondolta, szégyenszemre visszamegy szüleihez. Ám mikor megjelent előtte nevelőapja gúnyos, lekezelő arca, inkább letett róla. Biztos volt benne, örülnek, hogy megszabadultak tőle.

Talponállóknál leskelődött, maradékokra vadászott. Éjszakánként járta a várost, nem mert egy helyen maradni, félt, hogy beviszik a razziázó rendőrök. Nap közben, parkokban, padokon bóbiskolt. Leginkább a tisztálkodás hiánya viselte meg. Bőre viszketett, büdösnek érezte magát. Időnkén idegenektől kérdezősködött távoli utcák után, csak azért, hogy szólhasson valakihez. Ijedten vette észre, már csak nehezen tudja felidézni Simon Feri arcát. Elő kellett vennie a képet, amit a fiútól kért, nem sokkal a szökés előtt.

Két héttel később, egy vidám, derűs napon a Belvárosban egy padon üldögélt, mikor olcsó, szovjet kölni átható illata csapta meg az orrát. Kövérkés, idősödő nő ült le mellé. Püffedt arcára az alkohol és az éjszakázás rajzolt. Nyomait a vastagon felkent festék sem tudta eltüntetni.

– Nyúzott vagy – szólalt meg. – Régóta figyellek. Mesélj. Rákospalotáról léptél le, a javítóból? Én is ott kezdtem.

A lány eleinte gyanakodva méregette, aztán mintha felhúzta volna a zsilipet, ömleni kezdett belőle a szó. A becenevét nem árulta el, azt csak Simon Ferinek tartogatta. Kiderült, a nőt Margónak hívják, a Szigony utcában lakik. Azt mondta tud neki szállást adni, míg egyenesbe jön.

Rövid villamosozás után, egy-két emeletes, málló vakolatú, szürke házak között lépkedtek. Sötét, macskaszagú lépcsőházban másztak fel az első emeletre. Kopott bútorok között, a konyhában harminc év körüli, szíjas férfi ült, atlétatrikóban. Fekete üstökén, hajháló.

– Ez itt, Dodó az élettársam – mondta a nő. – Az lesz az ágyad – mutatott egy kifeküdt sezlonra a sarokban.

– Ha hozzányúlsz, a lányhoz, álmodban elvágom a torkodat – fordult a férfihoz nevetve.

A lány megszeppenve nézett körül, a férfi nem kérdezett semmit, csak biccentett. Margó, alumínium fazékban kelkáposzta főzeléket tett az asztalra. Edit mohón evett, Dodó beszélt. Egy széles pengéjű tőrt mutatott, dicsekedett, milyen jó áron vette az Ecseri Piacon. Aztán azzal kérkedett, hogyan tette lóvá a rendőröket a múlt héten, miként pofozott meg egy értelmi fogyatékost a buszon, aki megbámulta és mosolygott rá.

Fábián Edit napközben, albérlet és munka után járt, csak este ért vissza a Szigony utcába. Egy héttel később Dodó odalépett hozzá.

– Ideje, hogy munkába állj.

– Én igyekszem, csak egy kis türelmedet kérem még.

– Nem erről van szó. Margó megmutatja, hol lesz a helyed a Mátyás téren. Ha jön a manus, felhozod ide, addig én eltűnök, este meg elszámolunk.

Eltartott egy ideig, míg a lány megértette, mit várnak tőle.

– Nem! El akarok menni!

Ekkor kapta az első pofont. A sarokba zuhant tőle. A férfi még ötször ütötte meg ököllel. Vigyázott, hogy csontja ne törjön, nem akarta tönkre tenni az árut, de Edit arca nyers, véres hússá változott. Margó döbbenten nézte a Dodótól is szokatlan, brutalitást. Megszánta a lányt, bánta, hogy idehozta. Földerengett a régi emlék, mikor őt is így törték meg.

– Az én szótáramból hiányzik az, hogy nem! – sziszegte Dodó.

– Rajtam van a havibaj – zokogta a lány.

– Három napot kapsz! Addig Margó rendbe hoz. És ne próbálj szökni, mert úgyis megtalállak!

Attól kezdve állandóan zárta az ajtót, s a kulcsot mindig magánál tartotta.

A második napon délután, csöngettek. Egy magas, ballonkabátos férfi lépett az előszobába.

– Az beszélik, új lány van a környéken. Csak nem megint a te kezed van benne?

Dodó, felsőtestét kissé előrehajtva, alulról nézett a jövevényre.

– Hogy képzeli főhadnagy úr? Mióta kijöttem nem foglalkozok ilyesmivel. Jó útra tértem. De, ha megtudok valamit szólok.

Ezalatt a belső szobában, Margó a lány kezébe nyomta a táskáját és kitárta az ablakot.

– Itt az alkalom! Ugorj! Amíg itt van a zsaru nem mer semmit csinálni. Te nem vagy idevaló.

A lány kiugrott az első emeletről. Bokája kifordult, de ösztönösen továbbgurult, hogy tompítsa az esést. A Posta egyik telephelynek az udvarára érkezett. Sántítva futott az épületek között, amerre a kaput sejtette. Már látta a kijáratot, mikor májfoltos, ráncos kéz ragadta meg. Postás egyenruhás öregember állt előtte. Vastag fehér bajusza majdnem az álláig ért. Ujját a szája elé téve jelezte, maradjon csendben a lány. Bevezette a portásfülkébe.

– Bújjon be a szekrénybe.

Dodó látta az ablakból, ahogy Edit eltűnik az épületek között. Lobbanó dühét Margóra zúdította.

– Te segítettél neki! Nem vagy már használható semmire!

A széles penge hidegen villant. A férfi, pontosan tudta, hova kell szúrni. A nőnek sikoltani sem volt ideje. A vértócsa lassan növekedett, Margó fakó kék szeme kettőt rebbent, aztán megmerevedett.

Néhány perccel később a telephely vaskapuján dörömbölt valaki. Az öreg portás kényelmesen odaballagott, kinyitotta a kémlelő ablakot.

– Nem látott egy lányt? Ide ugrott le – nyújtott be öt darab százforintost Dodó

– Láttam. Kis idővel ezelőtt, itt szaladt el. Mint a macska, átmászott a kerítésen, hogy merre futott, nem tudom – vette el az öregember a pénzt.

A férfi, találomra elindult keresni a lányt s nem jött vissza többet. Edit, jóval később olvasta az Esti Hírlap-ban, hogy a főhadnagynak két hónap alatt sikerült elég bizonyítékot gyűjtenie az aljas indokból elkövetett emberölésre. Dodót halálra ítélték, s a Kozma utcai börtönben kivégezték.

Az öreg portás, Péter bácsi, elfelezte a pénzt a lánnyal, közben, az illendőnél, kicsit hosszabban nézte az arcát.

– Ketten kerestük.

A szolgálat végén, hazavitte Editet Sashalomra. Kicsi családi házban élt a feleségével, gyerekeik nem voltak.

– Meg vagy te hibbanva, vénember?! Látom elment a maradék sütnivalód is! – zsémbelt a kerek arcú, pirospozsgás, fejkendős öregasszony. – A múltkor, egy varjúfiókát hoztál haza! Aztán, egy kölyökkutyát! Most meg már egy lánygyereket! Mi jöhet még?!

– Nincs hova mennie szegénynek, Katókám. Nem hagyhattam az utcán.

– Az már igaz. Itt el lehetsz amíg tetszik, gyermekem. Hiszen, te össze vagy verve! – csapta össze kezét. – És milyen soványka vagy! Na, majd teszünk róla.

A lány legnagyobb döbbenetére, az idős házaspár úgy bánt vele, mintha a saját gyermekük lett volna. Két nappal később, mikor az öregember szolgálatban volt, Kató néni hívta, segítsen ebédet készíteni. Ültek egymással szemben, pucolták a krumplit.

– A férjem, negyvenháromban, Voronyezs mellett légnyomást kapott – kezdte az öregasszony. – Túl sok borzalmat élt át, kicsit megzavarodott.

Kató néni leengedte a kést, elhallgatott, múltba tekintett. Az ablakpárkányra leszállt egy veréb, kicsit ugrándozott, amint meglátta a két embert elröppent.

– Azóta úgy gondolja, minden élőlényen segítenie kell – folytatta Edit arcát fürkészve. – Most éppen azt hiszi a lányunk vagy. Kérlek, ne élj vissza ezzel. Remélem, érted mire gondolok. Maradhatsz még, de keress valami más megoldást. Majd azt mondom az uramnak, hogy el kellett utaznod. Aztán, majd elfelejti az egészet.

Fábián Edit, ha lehet még szorgalmasabban olvasgatta a hirdetéseket. Ha személyesen kellett valahova mennie, azt mondta leesett a lépcsőn, attól ilyen az arca. A sok keresgélés, végül sikert hozott. A MÁV keresett jegyvizsgálókat, és munkásszállást is tudtak biztosítani. A tanfolyamot kiváló eredménnyel elvégezte, beköltözhetett a vasút kelenföldi leányszállójába. Mindig hálával gondolt az idős párra, de nem látogatta őket, attól tartva, hogy felzaklatja az öregembert.

A hálóban tizenöt különböző korú nő élt. Gyakori volt a parázs veszekedés. Hirtelen jött, mint a nyári vihar, de gyorsan szétoszlottak a felhők. A lakók, megtanulták, hogy ahol ilyen sokan élnek együtt, ott alkalmazkodni kell egymáshoz. Edit szelíd, jóindulatú teremtés volt, gyorsan megszerették. Először érezte, hogy tartozik valahova. Ő volt a legfiatalabb, az idősebbek kényeztették, a fiatalabbak hívták maguk közé.

Általában dunántúli vonalakon dolgozott. Néha előfordult, hogy este Kaposváron végzett, és ott éjszakázott. Ilyenkor gondolt rá, hogy elmegy a szüleihez, de végül, soha nem tudta rászánni magát.

Késő ősszel a szolgálatvezető hívatta az irodájába.

– Meg kellett változtatni a beosztását. Pénteken a tizenhét harmincötkor a Keleti pályaudvarról induló Budapest-Mátészalka viszonylaton lesz szolgálatban. Ott jelentkezzen.

A másik asztalnál ülő adminisztrátor lány felkapta a fejét, csodálkozva főnökére nézett.

A szerelvény megtelt ingázókkal. Sokan aludtak, a hazaúton igyekeztek kipihenni az egész heti munkát. Nem zavarta őket a lárma. A dohányzó szakaszokban, sápadt lámpák fényében vastagon gomolygott a cigarettafüst. Jóformán, alig lehetett ellátni a kocsi egyik végétől a másikig. A legtöbben ismerték egymást, kis csoportokban gyakran járt körbe a borosüveg.

Az egyik nemdohányzó kocsiban négyfős társaság kártyázott. A lábuknál majdnem üres demizson. Olcsó pálinka szaga lengte körbe őket. A tömeg ellenére, mellettük voltak szabad helyek. Edit, Aszód után ért oda hozzájuk.

– Kérem a jegyeket. Oltsák el a cigarettát, itt tilos a dohányzás.

– Nekünk nem, és jegyet sem kell váltanunk – vigyorgott egyikük, egy negyvenes fogatlan férfi.

Társai röhögtek.

– Ha nincs jegyük meg kell bírságolnom önöket.

– Majd megbírságolunk mink téged!

Megragadták az ajtóhoz vonszolták a kapálódzó lányt, s mielőtt bárki felocsúdott volna, kidobták a vonatból. A szerelvény az állomás után, szerencsére, még nem gyorsult fel. Fábián Edit egy töltésre zuhant. Kezét, esés közben maga elé tette, a zúzott kő csúnyán felsértette a tenyerét, csuklójába, alkarjába éles fájdalom hasított. Legurult a töltés oldalán, sapkája leesett, táskája szíja a nyakára tekeredett. Fuldoklott. A pálya melletti házból valaki odafutott, és elvágta a szíjat. A vonaton meghúzták a vészféket, a négy férfi leugrott és elszaladt.

Editet a kórházban szobatársai mellett, meglátogatta a szakszervezeti titkár is. Befőttet, csokoládét vitt. Megkérdezte, akar-e panaszt, feljelentést tenni. Láthatóan megkönnyebbült mikor a lány azt mondta nem, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy megcsúszott és véletlenül esett ki.

A következő pénteken férfi kalauz és egy rendőr őrmester teljesített szolgálatot a „fekete vonaton”. Amerre mentek, mindenütt megszeppent csendben ültek az utasok. A jegyvizsgáló, ismerte a négytagú társaságot, mikor hozzájuk értek, halkan odasúgta társának, ők voltak.

– Ti dobtátok ki a kalauznőt a múlt héten? – kérdezte az őrmester, halk behízelgő hangon.

– Jaj, tábornok úr! Dehogy csinálunk mink ilyesmit, csak békésen utazunk.

A rendőr, kalauzra pillantott, az alig észrevehetően bólintott. A következő pillanatban a fogatlan férfi óriási pofont kapott. Előkerült a gumibot, s öt-tíz percig dolgozott.

– Ha legkisebb panaszt hallom rátok, nem leszek ilyen kíméletes! – lihegte kifulladva az őrmester.

Edit, egy műtét és négy hét gipsz után állt újra munkába. Beosztás készítésnél gondosan ügyeltek, hogy többé ne kerüljön a Mátészalkai vonalra.

A december havat hozott, a vonatok a szokásosnál is többet késtek. Karácsony közeledtével, ideges, türelmetlen utasok lepték el a szerelvényeket, nagy csomagokkal. Fábián Edit, nem volt szolgálatban az ünnep alatt. A szálló csaknem teljesen kiürült, egyedül ődöngött az üres hálóban. Minden ágyra letett egy-két szem szaloncukrot, s mikor társai visszajöttek, mindegyik hozott neki valami apró ajándékot. Egérke, megtalálta a helyét.

 

 

Eltelt fél év, s egyre többször jutott eszébe, Simon Feri. Júliusban rászánta magát, levelet küldött az intézetbe. Egy hét múlva jött válasz. Megírták, hogy a Simon testvérek már kiköltöztek. A levélírónak le kellett volna mennie a pincébe megnézni a régi aktákat, de már csak tizenöt perc volt a munkaidejéből. Inkább azt írta elkallódtak az iratok, nem tudja a címüket csak azt, hogy valahol Pesten laknak.

A lány szabadidejében kutatott utánuk, ám mindenütt a bürokrácia falaiba ütközött. Módszeresen járta a várost, olvasgatta a postaládákra írt neveket. Térképen besatírozta azokat a területeket, melyeket már végignézett. Egy hónap után belátta, hogy élete végéig se tud végezni. Éjszakánként gyakran álmatlanul bámulta a mennyezetet, azon törte a fejét, hogy találhatná meg a fiút a hatalmas városban. A lányok vigasztalták: majd az idő meghozza a feledést. Csalogatták moziba, diszkóba, megismerkedett fiúkkal, de Edit mindegyikben Simon Ferit kereste.

Elszállt három év, ám a fiú emléke nem halványodott. Lassan beletörődött, egyedül éli le hátralévő idejét. Tárcájában gondosan őrizte a régi, egyre jobban sárguló fényképet.

Egy júniusi hajnalon, a Józsefvárosi pályaudvaron végzett. Fáradtan szállt fel a villamosra, leült az első szabad helyre. Szeme kezdett leragadni az álmosságtól, mikor a kocsi közepén egy háttal álló férfi ismerősnek tűnt. Felállt úgy helyezkedett, hogy lássa az arcát. Szíve nagyot dobbant, Simon Feri. Arca kissé megöregedett, de nem volt kétséges, ő az. A lány elvörösödött, tett egy bizonytalan lépést.

– Mi van, ha már nem emlékszik rám, és azt hiszi, csak le akarom szólítani? Lehet, hogy megnősült, gyerekei vannak.

Sokáig bátorította magát, a férfi végül leszállt. A nyomába eredt, Feri az órájára nézett, leszaladt a metróba és eltűnt.

Fábián Edit, elkeseredve ment be a szállóba. Szidta, átkozta magát a gyávaságáért, mégis valami boldogságfélét érzett. Végig sírta az éjszakát.

Három nappal később újra Józsefvárosban fejezte be a szolgálatot. Reménykedve szállt fel a villamosra, bár tudta, nem lesz bátorsága megszólítani Simon Ferit. Nagyon csalódott volt, a fiú nem jött. Egy hét múlva újra látta. Elgondolkodva ült a másik oldalon. Sokáig bámult rá, szinte itta a vonásait. Simon Feri megérezte, hogy figyelik. Észrevette Editet, elmosolyodott.

– Szia. Már láttalak itt, de nem mertelek megszólítani – mondta a lány csendesen.

– Szia. Nem mertem becsöngetni.

– Tudom. Azóta kísért a kép, ahogy álltál a kapu előtt.

– Nem múlt el nap, hogy ne bántam volna. Folytassuk azt ami akkor félbemaradt, Egérke? – kérdezte Feri kertelés nélkül.

A lány erre a kérdésre várt mióta elszökött otthonról. A régi becenév hallatán elmosolyodott.

– Azóta se tanultál meg szép szóvirágokat mondani – évődött. – Munkásszállón lakom, és visszeres a lábam a sok állástól.

– Gyengéim a visszeres lábak és a munkásszálló.

Eltűnt körülöttük minden, csak egymás szemét látták. Úgy érezték, mintha csak az előző napon köszöntek volna el egymástól.