+16 (Ez a történet a sajátom és teljes mértékben a rideg és fájdalmas valóságot írja le, a betegség minden borzalmával együtt, ezért olvasását csak erősebb idegzetűeknek ajánlom.)
Este van. A sötét aszfalt komor folyamként hömpölyög az autónk kerekei alatt, esővíztől fényes felszínét aranyra és ezüstre festi a járművek reflektora és az út menti lámpák világa. Ahogy haladunk a felezősáv szaggatottan feltűnő majd elvesző nyomvonala szinte már hipnotikusan megbabonáz, melynek hatására egyre mélyebbre süllyedek saját gondolataim kavargó örvényében. Nem baj, szerencsére nem én vezetek, a volánnál imádott feleségem ül, ki szintén elgondolkodva hallgatja az autórádióból halkan morajló zenét.
Én az anyósülésen ülök, mert már megint rendetlenkedik a hátam és ilyenkor igen kellemetlen számomra a vezetés. Ráadásul én sokkal rosszabbul tájékozódom, mint ő. Neki egyáltalán nincs szüksége, egyébként szerfelett kitűnő navigátori képességeim bizonyítására, így nyugodtan révedhetek bele gondolataimba.
Most épp azon tűnődtem miért is nevezik az autók jobboldali helyét anyósülésnek? Vajon ki szerint lehetett jó ötlet a közvetlen mellettünk lévő helyett felajánlani az anyósoknak? Végül nem hagyott nyugodni a dolog, és gyorsan rákerestem a telefonomon mit ír erről az internet. A találatok szerint bár több elképzelés is lehetséges, de a legelterjedtebb vélekedés szerint azért, mert a jobb első hely a legkevésbé biztonságos egy baleset esetén. Ezért a sofőrök általában olyasvalakit ültettek oda, akiért szerintük alapvetően nem nagy kár. Érdekes felvetésnek tartottam, bár igazából nem tetszett ez a fajta magyarázat. Hiszen a legrosszabb eshetőséget vette alapul. Mert ugye mi van akkor, ha valaki sohasem karambolozik? Akkor aztán semmi értelme nincs az addigi megpróbáltatásainak.
Ám a gondolat, hogy jelenleg is a jármű legveszélyeztetettebb pontján utazom már meg sem lepett igazán. Az elmúlt egy-két évem igencsak keményre sikeredett. Előbb a gerincemen szakadt ki kettő sérv, amitől kis híján lebénultam, majd nemrég egy hasnyálmirigy gyulladással küzdhettem meg a kórházban az életben maradásért. Sajnos eddig egyikből sem épültem fel teljesen. Még mostanában is elég sokat fáj a hátam, miközben egy szigorú speciális diétát is folyamatosan tartanom kell. Ezen gondolatok hatására hirtelen felrémlettek bennem a kórházi emlékek kellemetlen szilánkjai.
Érdekesen működik az emberi elme, de nagyon jól van megszerkesztve. Most is szinte minden kellemetlen történésre tisztán emlékszem, még gyerekkoromból is, amikor tornaórán egyszer egy kézzel csúsztam le a kötélről, leégetve így ujjbegyeimről a bőrt. Vagy még korábban az óvodában, mikor elrepedt az egyik nyakcsigolyám, mert a játék után túl hamar akartam felállni az asztal alól. Elmondhatom, hogy sok rossz dolog történt velem életem során, és minden nehézséget könnyen fel tudok idézni. A fájdalmak emléke azonban viszonylag hamar eltompult bennem. A hasnyálmirigy gyulladásom is alig pár hónapja volt csak, így pontosan emlékszem minden apró részletre, a halálfélelmemre, vagy épp arra az időre, amikor mély depresszióba estem. Mégis, itt az autóban ülve, az utat bámulva, mintha csak valaki más szörnyű emlékeit próbálnám most felidézni. Pedig hányszor megfogadtam már, hogy nem hagyom magamnak soha többet, hogy olyan helyzetbe kerüljek. Meg, hogy ezen túl sokkal jobban oda fogok figyelni majd mindenre. Valahogy mégis megtörtént a baj.
De, ha már egyszer elkezdtem felidézni magamban mindezt, akkor legalább csináljam rendesen és kezdjem az elején. Az évek alatt sok mindent elfelejthetek, de azt a júniusi napot, úgy hiszem, soha nem fogom. Már napok óta rosszul voltam, epegörcsök kínoztak. Ez nem volt ismeretlen számomra, már az egyetem alatt is kénytelen voltam halasztani egy fél évet epegörcs rohamok miatt. Tudtam mivel jár, mennyire fáj és mi az ellenszere. Nospa-algopyrin. Persze ez csak tüneti kezelés az okot nem szünteti meg. Ahhoz kímélő étrend kell, semmi csípős, a zsírt is csak módjával, és bármilyen paprika tilos. El is kezdtem és aztán évekig nem volt semmi gond. Én pedig szép lassan meg is feledkeztem a szabályok fontosságáról. Kezdetben csak néha csúszott be egy kis KFC vagy épp gyros. Majd egyre többször, és persze jó csípősen sok hagymával, mert én úgy szeretem. De úgy tűnt ezzel sincs különösebb gond, legalábbis egy ideig. Így utólag persze már belátom, hogy magamnak okoztam a bajt. Nem is tudom, hogy végül mi váltotta ki. Esetleg ettem valami olyat, amit nem lett volna szabad, vagy egyszerűen csak elértem egy végső limitet. Mindenesetre addig feszítettem a szervezetemben ezt a húrt, hogy az végül elpattant. Újfent előjött a régi fájdalom hevesen és kérlelhetetlenül, így nem volt mit tenni, csak el kellett mennem a bajommal a Dél-Pesti kórházba. Ott néhány órányi kivizsgálás és némi gyógyszer hatására végül szűnni kezdett a fájdalom. Megállapították, hogy kialakulhatott egy kis epekövem, ami aztán egy időre megszorult az epevezetékben, és ezért nem szűntek a panaszom egy ideig. Aztán végül valószínűleg mégiscsak kihajtódott onnan, mert az ultrahanggal már nem találták meg. Persze diétát javasoltak, erre a fejleményre már fel voltam készülve. Nem is volt igazán kedvem nagy evészethez, így nem bántam. Mikor ilyen rosszul van az ember, százszor is megfogadja magában, hogy én aztán soha többet nem eszek semmit, csak múljon el valahogy az a rohadt fájdalom. Aztán, persze mikor már nem fáj, és megkordul az ember gyomra, szép lassan visszatér minden kísértés is, és már nem is olyan rendíthetetlen az ember szilárdnak gondolt elhatározása.
Eltelt egy-két nap, és bár eleinte úgy tűnt jobban vagyok, a fájdalom csak nem akart megszűnni teljesen. Amúgy is volt még hátra egy orvosi megjelenésem, az epegörcsök által leromlott májfunkciós értékeim miatt, így gondoltam majd ott szólok a fájdalmakról is. Emlékszem arra a szörnyű reggelre. Valami a bensőmben már nagyon nem volt rendben, éreztem az előjeleket. Indulás előtt még el kellett ugranom átvenni egy automatában elhelyezett csomagomat, ami tőlünk kb. 10-15 percre volt autóval. Az odaúton is egyre csak rosszabbul lettem, és mire odaértem már verejtékben úsztam. Bár a fájdalom hasonló volt, valahogy mégsem a megszokott, ráadásul sokkal intenzívebb, amit addig elképzelni sem tudtam volna. Az epegörcs olyan érzés, akinek volt, az tudja, mintha az Alien film egyik áldozataként, a gyomrunkból valami megpróbálna kitörni, miközben a fájdalom körben hátra a gerinc felé sugárzik ki. Ez a fájdalom viszont más volt. Mintha egy gumigyűrű fogta volna satuba a gyomromat és szorította volna azt görcsös ölelésében kérlelhetetlenül. Úgy emlékszem már a beszállás is nehezen ment, a vezetés pedig kész rémálom volt. Azt hittem soha nem érek haza. Többször is félre akartam húzódni, de attól féltem, ha egyszer megállok, többé nem leszek képes újra elindulni. Végül valahogy mégis visszaértem. Feleségem már várt rám az udvaron, indulásra készen, hisz úgy beszéltük meg, amint megjövök, rögtön indulunk az orvoshoz. Én azonban megráztam a fejem, miközben befelé támolyogtam. Sápadt, kíntól eltorzult arcom megijesztette őt. Beszélni nem voltam képes, de szavak nélkül is tudta, nagy baj van. Felkapaszkodtam a lépcsőn, hogy végül a nappalinkban összegörnyedjek a fájdalom súlya alatt. Feleségem ideges rémülettel figyelte minden mozdulatom és tehetetlenül kérdezgetett arról, mi történik velem. Én viszont a fájdalom és félelem határán már csak annyit bírtam válaszképp nyöszörögni, hogy: – Hívj mentőt!
A következő néhány óra már nincs meg ilyen tisztán, csak a kínra és az enyhülés utáni türelmetlen várakozásra emlékszem. A mentősök bevittek a Dél-Pesti kórházba. Ott újabb vizsgálatok és kérdések sora várt. Az orvosok valószínűleg már az elején sejtették, de nekem csak órákkal később árulták el a felállított diagnózist. Hasnyálmirigy-gyulladás. Az emberek többsége valószínűleg azt sem tudja, hogy van olyan szerve, amit hasnyálmirigynek neveznek, vagy, hogy az mi az istent csinál pontosan. Azzal pedig végképp nincsenek tisztában, milyen érzés az, amikor ez a kis, hasüregben lévő exokrin mirigy, mely egyéb iránt hormonokat és enzimeket termel a gyomor számára, egyszer csak begyullad. Addigra a fájdalmaim olyan intenzívek lettek, hogy az orvosok már csak ópiátokkal tudták azt csillapítani. Tisztában voltak vele hogy hamar, szakszerű segítséget kell kapnom, különben könnyen végem lehet. Ahogy többször kiemelték nekem, nagyon komoly dologról volt szó, mert ebbe a betegségbe általában az emberek 30%-a sajnos bele is hal. Ezért gyorsan átvitettek mentővel a Dél-Budai Szent Imre kórházba, hogy ott, a gasztroenterológiai osztályon, sietve megműtsenek.
Maga a beavatkozás nem volt különösebben vészes. Sajnos már nem először kerültem kés alá, volt tehát viszonyítási alapom, és tudtam nagyjából mire lehet számítanom. Ennél sokkalta komplikáltabb és komolyabb műtéteken voltam túl. Mint, amikor a jobb alkaromba fémlemezeket helyeztek, vagy amikor a gerincsérv műtétemnél közvetlenül a leszálló ideg mellett kellett megfúrniuk a csigolyámat. Ezeknél a beavatkozásoknál sokkal jobban féltem, persze nem a haláltól, hanem egy esetleges lebénulástól. A hasnyálmirigy műtétet mondhatni vártam, mert azt reméltem megszabadíthat az állandó fájdalom egy jelentős részétől. Ráadásul az orvosok is csak kis, rutinszerű műtétnek nevezték, hiszen csak a bajt okozó követ kellett megtalálni és kivenni. Igazából, tényleg nem volt vészes, alig emlékszem rá, bár sajnos a fájdalomtól sem szabadított meg. Sőt a neheze csak ezután következett.
Mikor felébredtem, már be volt helyezve egy cső, pontosabban fogalmazva egy orrszonda, ami hosszú távon rettenetesen kényelmetlen tudott lenni. Ezen keresztül terveztek táplálni, ugyanis ennek a betegségnek, mint kiderült, az egyetlen hatásos gyógymódja az idő. A műtét csak a kiváltó okot szüntette meg, magát a gyulladást viszont nem. Ahhoz teljes nyugalomban kellett tartani a gyomrot, így aztán se enni, se inni nem lehetett a gyógyulás ideje alatt. Bizony, semmit, még vizet sem, sőt még csak gondolnom sem volt szabad ilyesmikre, nehogy beindítsa a pavlovi reflexeket. Persze kaptam infúziót, hogy ne száradjak ki, és gyógyszereket, amik a lázat és a gyulladást voltak hivatottak levinni, ám a kezelés lényegi része abból állt, hogy megpróbáljanak életben tartani, amíg az emésztő rendszerem kipiheni a gyulladás okozta stresszt. Már első hallásra is ijesztő volt belegondolni mi vár rám, de a legrosszabb mégis az volt, hogy senki nem merte még csak megjósolni sem, meddig fog majd tartani ez az áldatlan állapot. Kezdetben még elhangoztak olyan mondatok, hogy sok esetben már 3-4 nap után tapasztalható jelentősebb javulás, de ahogy teltek a napok, úgy lett minden egyre bizonytalanabb és hosszabb. Nem tehettem semmit, és ez a tehetetlenség őrölt fel belülről igazán.
Elvesztettem az irányítást, csak sodródtam az árral, és csak remélni tudtam, hogy előbb vagy utóbb kijutok majd valahogy a partra. A fájdalom és a láz hullámokban tört rám. Néha szinte elviselhetőnek tűnt, és én próbáltam is kitartani, hogy minél kevesebb fájdalomcsillapítót kelljen beszednem. Ám végül feladtam, és beláttam, attól hogy szenvedek, még nem gyógyulok fel gyorsabban. Az első néhány napom így telt a kórházban, végtelenül lassan és szinte elviselhetetlen fájdalmak közt.
A szervezetem pedig eközben fokozatosan legyengült, aminek hatására lassan úrrá lett rajtam a pesszimizmus és a depresszió. Nem volt igazán kedvem semmihez. Voltak ugyan bent könyveim, a telefonomon működött az internet, sőt játékok, filmek és sorozatok is sorakoztak rajta, várva, hogy elvonják a figyelmemet a helyzetemről legalább egy kis időre, ám egyikhez sem volt hangulatom, vagy erőm. Órák, sőt napok teltek el szinte rutinszerűen azzal, hogy keseregve figyeltem a fellógatott infúziós zacskókból lassan lecsepegő folyadékot, mely szinte láthatatlanul araszolt az áttetsző műanyag csövön keresztül karom vénái felé. Nem tudom megszámolni hányszor, de az első öt napban, oly sokszor kellett áthelyezni a branült, hogy végül már mindkét karom úgy festett, akár egy utolsó, lecsúszott drogosé. Hova tovább a nővérek is folyamatosan azért siránkoztak az orvosoknak, hogy egyszerűen már nem találnak rajtam szúrható vénát. Így végül az a döntés született, persze csakis az én érdekemben, meg talán a saját dolguk megkönnyítése végett is, hogy inkább kitesznek még egy, igencsak kellemetlen beavatkozásnak. Így kerültem fel az intenzív osztályra, hogy ott behelyezzenek a nyakamba egy centráll-véna katétert. Ha bárki azon tűnődne, az meg mégis mi a szösz akar lenni, ne tegye. Higgyétek el nekem, azt senki nem akarja megtudni! Azonban én most mégis elmondom. A delikvenst először is lefogják, majd egy műtős ágyon negatív irányban hátra döntik, a fejét oldalra szorítják, hogy aztán egy kisebb műtét során a nyaki vénájába beletuszkoljanok egy csövet, körülbelül 15-20 cm mélyen. Egyébként ez a művelet azért valamivel jobban hangzik így elmesélve, mint amilyen élményt jelentett valójában.
De, hogy ne csak a negatívumokat hánytorgassam fel, azért utólag annyit el kell ismernem, hogy hatalmas szerencsém volt, mind a kórházi elhelyezéssel, mind az orvosaimmal. A kezelőorvosom egy fiatal, de a kórházi dolgozók körében is nagy elismerésnek örvendő doki volt, akit tényleg kedves és segítőkész embernek ismertem meg. Sőt egy viszonylag kényelmes, kétszemélyes szobába kerültem és nem a folyosó túlsó oldalán lévő, zsúfolt, 6-8 személyes kórtermek valamelyikébe. A nővérek többsége is egész rendesnek bizonyult, egyet kivéve. Azt a rosszindulatú némbert viszont mindenki szívből utálta, a rémes természete és empátiájának teljes hiánya miatt. Mondjuk, azért szorgos volt, na, nem a munkáját illetően, hanem, hogy véletlenül se maradjon olyan beteg, vagy látogató az osztályon, akibe nem kötött bele naponta legalább egyszer. Nem csak mi betegek rühelltük őt, de a többi ápoló, nővér, beteghordó, sőt még maguk az orvosok is teljesen ki voltak akadva tőle. Miért lehetett mégis ott? A probléma két szóban összefoglalható: nővér hiány.
Annyira kevés volt a szakképzett munkaerő, hogy csak bér-nővérekkel voltak képesek megoldani egy-egy szolgálatot. Persze köztük is akadt néhány igazán remek és elhivatott személy, mint az a nővérke, aki egy alkalommal több mint 48 órát volt talpon velünk, egy lebetegedett váltása miatt, ám fáradtsága ellenére is, végig kedves és türelmes maradt velünk. Valahol megnyugtató a gondolat, hogy vannak ilyen emberek is az egészségügyben, de még az ilyen kivételesen jó példák sem tudták feledtetni velem annak a már említett, és minden beteg által rettegett nővérnek a tetteit. Ő egyetlen éjszaka alatt annyiszor és olyan szinten bántalmazott lelkileg és fizikailag, hogy másnap reggel az orvosomnak már nyugtatókat kellett felírnia miatta. Ekkor értem el depresszív hangulatom mélypontját. Ekkor hívtak hozzám egy pszichoterapeutát, hogy a segítségével valahogy úrrá tudjak lenni a labilis lelki állapotomon.
Azért így utólag belegondolva mélyen felháborít és elszomorít az a helyzet, mely arra kényszerít egy betegellátó rendszert, hogy egy olyan érzéketlen, sőt kegyetlen és megkeseredett embert engedjen az életükért küzdő betegek közelébe, mint azt a bizonyos nővért.
Általában nem kívánok senkinek rosszat, de elismerem, magam is csatlakoztam a kortermek közt csendben terjedő hír kapcsán ünneplők táborához, mikor egy szép napon végre a főnővér is megelégelte a hozzá érkező felháborodott panaszokat és felmondott neki. A jóhírt az egyik betegszállító hordta szét kórteremről-kórteremre, miszerint a gyűlölt kollégájuk, már a napi dolgait hanyagolva telefonálgat új állás után. Állítólag, mert máshova nem kellett, egy börtönkórházba jelentkezett ápolónak. Talán gonoszság volt részemről, de emlékszem, akkor az jutott eszembe, hogy oda pont megfelelő személy lenne, mint másodlagos büntetés az elítélteknek. Tudom, ez nem volt túl szép gondolat részemről, hiszen a rabok is lehetnek érző emberek.
A bent töltött majdnem két hetem alatt a legnehezebb dolog egyébként a szomjúság volt. Persze egy idő után éhes is lesz az ember, de az végül elmúlik, mert a koplalástól a gyomor szép lassan összeszűkül. Csak az ivás utáni sóvárgásom nem múlt egy pillanatra sem. Nem vágytam én ott kólára, teára, vagy bármi effélére, csakis tiszta vízre. Napjaim nagy részét az tette ki, hogy öblögettem. Ez egyfajta megnyugtató önkínzás volt részemről, melyet bár nem néztek jó szemmel, de nem is tiltottak meg. Így imitáltam az ivást, bár persze tudtam tilos a vizet lenyelnem, de legalább az utána maradó enyhe nedvesség jól esett a torkomnak.
Ezen kívül, még a depresszióm ellenére is, volt két dolog, ami tartotta bennem a lelket. A látogatóim, és az álmodozás. Drága feleségem majd minden nap bejött hozzám, a szüleim is gyakran látogattak, sőt egy-egy alkalommal még a legközelebbi barátaim is bejöttek megnézni, hogy vagyok. Furcsa módon, gondolom ez is a depresszió egyik velejáró tünete, míg egyedül voltam folyton csak azt vártam jöjjön végre valaki, ám mikor végre ott voltak velem, már nehezen viseltem bárki társaságát. Rossz érzés volt, hogy ilyen állapotban látnak azok, akiket szeretek. Kedvetlen voltam, fáradt, gyenge és enervált. Ami azt illeti nem voltam túl jó társaság. De ők mindent megtettek értem, és tudom, nagyrészt nekik köszönhetem, hogy nem őrültem bele ebbe az időszakba.
A másik dolog, amit említettem, az álmodozás volt. Bizony, kell ilyen helyzetekben az embernek egy cél, amiért küzdhet. Szerencsére nekem több is akadt. Az egyik, egy kitűzött dátum volt, egy program, amire el szerettem volna jutni. Előző év végén jelent meg ugyanis első saját novellás kötöttem, így először vehettem volna részt egy eseményen, mint dedikáló író. Ám a dátum közelsége miatt az orvosom még csak nem is hitegetett, hogy időben kijuthatok és részt vehetek rajta.
A másik álomkép, melyben elkeseredett pillanataimban fogódzkodót kerestem, egy elég egyszerű, hétköznapi dolog volt. Elképzeltem magam, hogy a feleségemmel karöltve, valamikor nyáron majd a Balaton partján sétálunk, én pedig közben, egy érett, lédús barackot majszolok kéjesen. Gyönyörű és felkavaró látomás volt, míg az orvosom meg nem tudta és meg nem tiltotta nekem. Számomra ugyanis az evés-ivás minden formája, még gondolati szinten is tiltott volt. Nehogy véletlenül egy pavlovi-reflex miatt megterhelődjön a gyomrom.
Csalódott dühömben a tiltására válaszul csak annyit tudtam kérdezni tőle, ha tényleg ennyire tiltott még a gondolatuk is, akkor miért pont egy olyan szobatárssal tettek össze, aki egész álló nap kizárólag ételekről értekezik telefonon az összes létező ismerősével? Persze nem volt rá válasza, csak annyi, hogy így alakult.
Ottlétem alatt egyébként két szobatársam is akadt, és bár mindkettővel akadtak kisebb-nagyobb gondok, mégsem panaszkodom miattuk. Egy kórházban minden beteggel adódnak problémák. Betegek, hiszen ezért vannak ott. De azért azt nem állítom, hogy nem okoztak nekem ott bent rengeteg bosszúságot.
Nem ejtettem még szót a betegségemhez kötődő legkellemetlenebb beavatkozásról. Belém lett helyezve egy tápszonda az orromon keresztül, ami elért egészen a bélrendszeremig. Az csak egy kisebb baj volt, hogy a kényelmetlenség mellett, amit a jelenléte okozott, még csak nem is működött. Valamiért nem fogadta el a szervezetem az ilyen módon történő táplálást. Csak egy külső szemlélőnek tűnhettek volna kínosan mulatságosnak azok a jelenetek, ahogy előbb a karomba futó infúzióval, majd néhány órán keresztül az orromba vezető tartállyal zsonglőrködtem, például a WC-re igyekezve.
A nagyobb baj akkor kezdődött, mikor kiderült, hogy a szonda vége elmozdult, és meg kell azt igazítani. Mikor behelyezték a műtét során, altatásban voltam, ám most nem volt ilyen szerencsém. Az igazítási procedúra pedig nem ment simán, nem találták a megfelelő szöget, és míg ki-be húzogatva próbálkoztak, én öklendezve vergődtem a hideg fémasztalon. Végül feladták és inkább kihúzták az egészet. Az sem volt épp sétagalopp, de sehol nem volt kínlódásban ahhoz, mint mikor egy új szondát igyekeztek a másik orrlyukam felől a helyére visszatuszkolni. Sírva fuldokoltam, miközben az egyik mindenre elszánt erőszaktevőm azt harsogta fülembe, mint egy parancsként, hogy: nyeljen…nyeljen!
Nyeljek? Jó vicc, ha tudtam volna. Kitikkadt torkom egy hete nem kortyolhatott már vizet. Ki voltam száradva, de azért hősiesen igyekeztem összeterelni szájamban annyi nyálat, hogy újra és újra teljesíteni tudjam kíméletlen parancsait. Ők pedig csak tolták lefelé a csövet. Még akkor is, amikor szervezetem reflexei már végsőkig tiltakoztak ellene. Fuldokolva, öklendezve, sírva könyörögtem nekik, hogy hagyjuk abba, de nem lehetett, amíg a szonda el nem érte a rendeltetési helyét.
Borzalmas volt, talán soha nem fogom elfelejteni, de mint szinte mindent, ezt is túl lehetett élni, hogy végül csak egy rémálomszerű emlékké fakuljon bennem az élmény.
Az új szondám bírta is úgy másfél napig, amikor aztán magától, szinte teljes hosszában ki is csúszott. Nagyon megérte hát a nemrég átélt szenvedés. Rögtön le is vert a víz, hogy már visznek is vissza újabb kínzásra, de szerencsémre jött a hosszú hétvége, és nem volt rá bent ember. Kaptam tehát némi haladékot, amit a csőtől megszabadulva, felszabadultan tölthettem. Nagyszerű volt, végre az orromból otrombán kilógó tápvezeték nélkül létezni kicsit. Lehet, a véletlen műve, szerintem viszont a szabadság pozitív érzése segített, mindenesetre pont azon a hétvégén jött el állapotomban a nagy fordulat. Az értékeim hirtelen olyan ütemben kezdtek javulást mutatni, hogy az reményt csepegtetett összeszűkült ereimbe. Sőt mi több, oly jelentős volt a változás, hogy az még az orvosomat is meglepte. Végül, nagy örömre, úgy döntött, már szükségtelen visszatetetni a szondát. Helyette, lassan és óvatosan, újra elkezdhettem szilárd táplálékot magamhoz venni. Persze nagyon kellett ügyelni a fokozatosságra, de már a tudat is hihetetlen volt számomra. A pillanatot pedig, mikor engedélyt kaptam az ivásra, félek, képtelen lennék megfelelő szavakba önteni. A boldogságtól remegve, esetlenül, szinte már félve próbáltam meg aprókat nyelni a hideg vízből. Torkom még kissé fájt, az egy hétig benne lévő műanyag cső nyomán, így minden egyes korty okozott némi kellemetlenséget, mégis leírhatatlan öröm járt át közben.
Az első két napban úgy emlékszem mindösszesen 5-6 szem háztartási kekszet ettem. Többet nem lehetett, de nem is tudtam volna, annyira össze volt szűkülve a gyomrom. Gyógyulásom viszont, innentől nem volt kérdéses, csak idő kellett hozzá, bár azzal nem álltam túl jól.
Már az első bent töltött héten sokszor azon járt az eszem, mikor épp nem kínzott elviselhetetlen fájdalom, hogy vajon kijutok e időben a kórházi szobámból. Hát igen, sajnos mindig ilyen volt az én szerencsém, semmi nem jött könnyedén, mindenért meg kellett küzdenem. Ez a komoly betegség is pont két héttel az általam úgy várt esemény előtt kellett, hogy ledöntsön a lábamról. Ugyanis 2022. június 12-én, az Ünnepi Könyvhéten, mint dedikáló, elsőkönyves író vehettem volna részt, és bár a kórházi kezelésem alatt sem az orvosom, sem a nővérek nem mertek hiú reményekkel hitegetni, én mégsem bírtam magam rávenni, hogy lemondjam ezt a megtisztelő lehetőséget. Majd jött a hétvégi fordulat, és az alig pislákoló reményem lángja újra felerősödött. Kapkodni persze nem lehetett. Még mindig bármikor visszaeshettem volna, ezért nagyon oda kellett figyelnem magamra. Viszont a cél erőt adott, és bár túl lassúnak éreztem a javulást, de haladtam. Szervezetem már nagyon le volt gyengülve, ezért minden nap mozogtam, amennyit bírtam, és lehetett. Kezdetben még egy kis séta is teljesen kimerített, de minden nappal közelebb kerültem a kijutáshoz. Szerencsére az orvosom megértő volt velem, és a javulásomat látva, tudva, hogy ez milyen fontos nekem, két nappal a határidő előtt, haza engedett. Előtte természetesen kaptam egy sor utasítást, meg beszélnem kellett egy dietetikussal is, aki elmagyarázta, hogy is fog működni a hasnyálmirigy-diéta, amit nagyon szigorúan be kell majd tartanom. Rengeteg minden került tiltó listára, olyan dolgok, amiket szerettem, sőt alapvetőnek hittem, bár akkor még mindez cseppet sem zavart. Ilyen helyzetben az ember úgy érzi, az addig átéltekhez képest egy diéta betartása már semmiség lesz. Az igazat megvallva az első időkben ez igaz is volt. Az ember még boldog, túlélte, és már javul. Mit nekem az a néhány tiltás, nem igaz? Hiszen egy sor lehetőséget épp most kapok vissza. Így nem éreztem akkora problémának, hogy nem ehetek például csokoládét, paradicsomot, paprikát, savanyúságot, csípőset, vagy fűszereset, meg semmi zsírosat, és még oldalakon át sorolhatnám. Hiszen volt olyan is, amit újra ehettem, persze csak fokozatosan, de visszakerült az étlapra a krumpli, a kenyér, a lekvár, a szűrt leves, és a tészta. Kétheti koplalás után, mindez többnek tűnt, mint elég. Egy darabig az is volt, sőt egészen hosszú ideig jól ment a diéta. Minden nap egy új dolgot lehetett kipróbálni, amit minden alkalommal úgy vártam, akár egy kisgyermek az ajándékozást. Fizikailag viszont egy jó ideig még nagyon gyenge voltam. Azért, feleségem segítségével, sikerült eljutnom a Könyvhétre dedikálni. Persze nagyon kimerültem benne, sőt hazafelé már fulladtam is kicsit. Mégis, nagyon elégedett voltam.
A következő napokban, hetekben, aztán szép fokozatosan visszaerősödtem. Egyre többet és többfélét ehettem, és egyre messzebbre jártam el sétálni, amitől összesorvadt izmaim lassan éledezni kezdtek. Gyógyultam. Hosszú folyamat volt, de végül elértem odáig is, hogy visszamehessek dolgozni. Az életem ekkor kezdet visszaállni a régi, megszokott kerékvágásba. De épp ez a szakasz hordozta magában az legalattomosabb veszélyeket. Hiszen a régi kerékvágás, a megszokott út vezetett engem egyenesen a kórházba. Az emberi elme bár igen jól megtervezett, ugyanakkor könnyen be is csapja önmagát. A kényelemben és megszokásban gyakorta megfeledkezik a már átélt és megtanult kemény leckékről. A kórházban, mikor épp csak túl van az ember a betegség legnehezebb részén, még könnyűnek tűnt a tiltások és előírások betartása. De vajon miért érezzük így? Talán, mert akkor épp nincs semmi más dolgunk, csak, hogy a gyógyulásra koncentráljunk. Az elménk fókuszált, és még frissek a fájdalmas emlékek. Aztán eltelik néhány hét, majd egy-két hónap, és lehet, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem is olyan könnyű betartani a szabályokat, mint az elején. Dolgozunk, végezzük a napi feladatokat, kifogásokat gyártunk, egy sor más dolog kerül előtérbe, amik miatt már kevésbé tudunk figyelni a gyógyulásra. Pedig nem felejtjük el mindazt, ami történt.
Nézem a sötét beton utat, és az előtűnő, majd elvesző szaggatott vonalakat, és belém hasít a felismerés. Még ugyan tartom a diétát, még figyelmeztet a testem, hogy nem vagyok teljesen rendben, de már elkezdtem az alkudozást. Többet engedek meg, mint szabadna. Becsapom magam. Azt mondom: ez még belefér, vagy azt, hogy tegnap sem lett ettől meg attól semmi bajom. Aztán meg jön a mentegetőzés. Nem volt időm otthon főzni. A munkában pedig , 12 óra alatt, muszáj vagyok enni valamit. Kell az energia. Lemegyek hát a boltba és veszek valami elfogadhatót. Azt gondolom, kompromisszumot kötök magammal, de valójában csak hazárdírozok. Azért még odafigyelek általában, és nem eszek zsírosat, meg csípőset és fűszereset, vagyis a legtöbb szabályt igyekszem betartani. De ez még így is csak önbecsapás, ami végül ugyanarra a kitaposott ösvényre visz majd, ahol már jártam nem egyszer, és ami végül a kórházba vezet vissza. A felismerés szinte mellbevágó. Most értem csak meg, hogy ami akkor, a kórházban még könnyű feladatnak tűnt, mostanra mennyire nem az. Könnyű volt akkor, amikor az a tiltó lista valójában a semmitől való engedményeket jelentette. Hogy milyen gondolatok keringtek bennem akkor? Csupa pozitív. Gyógyulok. Végre újra ehetek valamit, még ha csak keveset is, de az is több mint a semmi. Ráadásul újra ihatok vizet, korlátozások nélkül. Egy bő hétig másra sem vágytam, és végre megkaptam.
De aztán, lassan megszokjuk mindezt, és elkezdjük érezni a tiltások valódi hatását. A pozitív gondolatok megfakulnak, elhalnak, és helyüket komorabb mondatok veszik át. Olyasmik, mint: Ezt eszem már egy hete, ez mennyire unalmas. Már megint csak víz, szeretnék végre ízeket érezni. Olyan sokat dolgozom, csak megérdemlek ennyit. Ennyitől még biztos nem lesz baj…
Aztán, ha mégis baj lesz belőle, akkor újra leránt a mélybe a depresszió, mert tudni fogjuk, hogy az a mi hibánk volt.
Talán ez a felismerés az első lépés, mely erről az útról le- és elvezet. Bár már most érzem, hogy nem lesz könnyű betartani minden, az orvosok által kiadott és magamtól elvárt szabályt. Ezért még helyben, gyorsan új fogadalmakat teszek, mert nagyon nem szeretnék visszakerülni abba a borzalmas helyzetbe, melynek emléke még most is élénken kísért. Sokkal jobban oda fogok figyelni arra, hogy mit eszek, mit iszok, és mi szolgálja az egészségemet. A kísértéseknek pedig ellent kell álljak, jól tudom. Nem lesz könnyű. Éppen ezért a legfontosabb fogadalmam saját magam felé, hogy időről-időre újra emlékeztetni fogom magam mindarra, amit átéltem. A cél ugyanis erőt ad, és fókuszt a tudatnak. A célom pedig nem más, mint elkerülni a visszaesést, a kórházba vezető, mélyen kitaposott utat.
Gondolataim ezen a ponton most hirtelen épp úgy véget érnek, mint ahogy az út és a szaggatott csíkok is végleg elfogyott alólunk. Az autó megállt, és én lassan felemeltem tekintetem. Mellettem drága feleségem ül, engem néz, mosolyog. Az autó motorjának moraja egyszer csak elcsendesedik és már a fényszórók is kihunytak. Egy pillanatig békés csend van, amitől az az érzetem támad, hogy minden rendben lesz. Megérkeztünk. Hazaértünk.
Author: Peter Shepherd
Peter Shepherd - Juhász Péter az Irodalmi Rádió szerzője. A nevem Juhász Péter, 1985-ben születtem Budapesten. Végzett környezetvédelmi technikus vagyok, mely után az ELTE TTK biológus szakán is eltöltöttem néhány nehéz évet, melyek személyiségemre és írásaimra is nagy hatással voltak. Mindig fokozott érdeklődést mutattam az irodalom iránt. Köszönet érte szüleimnek, akik már egészen kis koromban megismertettek többek között a magyar népmesékkel, és sokszor olvastak fel nekem. A középiskolai és egyetemi évek alatt kezdtem el novellákat írni, még csak a magam örömére. Idővel aztán az érdeklődésem egyre inkább a science fiction felé fordult. Azért néha el-el kalandoztam más irányokba is, az utóbbi években pedig már tudatosan igyekszem kipróbálni magam minél többféle stílusban. Barátaim és családom támogatásának és bátorításának hála végül, néhány éve, egy rangosabb sci-fi pályázat legjobbjainak válogatáskötetében, első alkalommal jelent meg nyomtatásban egy művem. (2014-es Preyer Hugo emlékpályázat - Új Galaxis 23. szám). Majd néhány év szünet után újra felélénkült bennem az írás iránti vágy és azóta szerencsére rendszeresen jelentek meg műveim különböző antológiákban. Valamint az Irodalmi Rádiónak hála elkészült első saját novelláskötetem is, melynek címe Szép Új Világ Rt. Bár vannak olyan időszakok, amikor kevesebb időm jut az írásra, de a lelkesedésem szerencsére töretlen. Alkotni vágyom, és arra, hogy...