Régen, még a nagyapám idejében a régi bakterházaknál egymásnak köszönt ember és vonat. Akkoriban a sorompókat kézzel hajtották fel és a vagonok igazán fapadosak voltak barna, sárga-csíkos székeikkel. Mint az utazó darazsak, olybá tűntek színeik a figyelmes szemlélőnek.
A fekete vaskályhák pedig minden vonat varázslatai voltak. A sarokban gubbasztottak és várták, hogy mikor kapnak fát és szenet éhes gyomrukba. Édesapám mesélte, hogy az első osztályon minden vagonban ezek a vaskályhák adták a hőt a fázós embereknek. Mindet a kalauz fűtötte, ki igen furcsa ember volt. Hol segítette a szegényt, hol káromolta, hogy tán nincs is jegye, és egyáltalán, jegyes-e az ilyen utazó? Akad-e a zsebében néhány krajcár köszönöm-pénz a jó melegért?
Akadtak másféle történetek is. A madarászok megfigyelték a közelben fészket rakó szárnyasokat, miként szállnak a vaskályhás „terhes vonat” mellett figyelmesen, élelmet keresve, mert a terhes vonat néhol rázkódott a sínen és finom magvakat hullajtott el szállítmányából az útja során. A sebes vonat pedig csak átdübörgött a tájon és egy hosszú füstcsíkot húzott, kettőt dudált és ijedtséget hagyott maga után.
A vonatok ellenőre sötét paszománnyal ellátott, éjkék ruhában zaklatta az utazókat. Abban a híres, csillogó, rézgombos egyenruhában, meg egy nagy alumínium lyukasztóval a kezében, melyről oly messziről megismerte őket az egyszerű halandó. A vasút amerre ment, mindig utakat keresztezett, ami pedig szent dolog. Mondhatni, néhol szentségtörően hangosan vágtatott el kis falvak templomai előtt, hol pedig szinte vasba verve álldogált szabad jelzésre várva egy-egy távoli, mezővárosi, piros lámpás sorompónál.
Akkortájt történt ez az eset.
December volt, jéghideg téli este, amikor a vonat lassan zakatolt a város felé. Az utakat belepte a hó, de a vasparipa nem adta fel a küzdelmet. Bátran kanyargott a kis faluból a nagyváros felé. Azokban a falvakban, bizony sok szegény gyerek lakott, akiket így karácsony táján hazavártak az öreg szülék. Néhány gazda és néhány igen gazdag úr pedig az éves hasznot vitte volna be a város bankjába. Egyazon vonaton ültek a szegény dolgosok gyermekei és a tehetős urak is. Nade, hát itt az utazás is más volt, kérem szépen!
A cselédek, mint egy óriási hengerben, együtt zötykölődtek az utolsó kupéban összezsúfolódva. A következő vagonban az urasági szolgák, az inasok és a lovászok vacogtak, hiszen még náluk sem volt fűtés. Azt a bizonyos vaskályhát az első osztályon pedig maga a kalauz rakta meg jó száraz fával, és igencsak figyelt arra, hogy az úri nép elégedett legyen vele. Úgy tűnt, a kalauz élet és halál ura volt ezeken a téli éjszakákon.
Eljött az este és eljött vele az a rettentő szélvihar is. Épp Nagykarácsony falva előtt, úgy 10 kilométerrel és egy fél nappal. A vasparipa mindent megtett! Prüszkölt, toporzékolt, hogy ő bizony menni akar és csak az abrak kell neki! Szinte a sínről is leugrott, annyira küzdött, de az ömlő hóesés, mint igazi pelyhes, vendégszobai dunyha, teljesen belepte vendégét paripástól, cselédestől, urastól. A gyerekeket ez még kevéssé érdekelte. Nagy hévvel játszottak kis játékaikkal.
– Itt a golyó! Aki a három pirosat elsőre megtalálja, az nyer! Négy zölddel lehetsz második, öt sárgával harmadik! – mondták a cselédek apró gyermekei és legalább ötven színes üveggyöngyöt gurítottak a vagonban szerteszét.
– Egy piros van a kezemben! – visította a szemölcsös Mari gyereke, a kis Jocó.
– Nálam két zöld van, és egy sárga! – jelentette Ferkó büszkén, a sáros lábak alatt kotorászva.
– Ejnye mán, no! Mi van itt kendteknél? – kérdezte a régi urasági cseléd, a vénségét ünneplő Gábor-bátyó, a Keszeg.
– Hát, – szólt illedelmesen az egyik kisfiú, Bendegúz. Mi a három pirost játsszuk! Az nyer, aki összegyűjti.
– Aztán mit nyer, te gyerek? – kérdi bosszúsan a Keszeg.
– Azt nem tudom, de a többiek mindig így szokták. Csak nyer, és kész! – vonta meg a vállát Bendegúz és felüvöltött:
– Két piros, három sárga! Ki cserél?
Már jött volna a válasz, amikor minden golyó a falhoz préselődött a gyerekekkel, ládákkal, kosarakkal együtt.
Egy pillanatra úgy tűnt, tán az idő is besűrűsödött, annyira összepaszírozódtak az utasok az óriási fékezéstől. Ferkó lenyelt egy sárga golyót, Jocó a tejfeles csupornál tért magához és Bendegúz átcsúszott a középső vagonba.
Onnan kiabálta, hogy inkább legyen „bújócska”!
A vasparipa nem mondott semmit. Rettentő hógörgeteg állta az útját, és bár toporgott, de bizony egy pillantásnyit sem tudott tovább haladni.
– Mi lesz már ott elől? – kiabálta egy középső vagonos férfi.
– Biztosan a cselédek nem takarították el az utat! – sipította a kövér Varangyászné, aki különben állatokkal kereskedett. Az első osztályról nem szólalt meg senki.
-Süket maga, kalauz! – így Varangyászné. Nem hallja, hogy áll a vonat? Azonnal takaríttassa el a cselédekkel a havat! – parancsolta. A hó ezt vagy nem hallotta, vagy tán nem is érdekelte, mert szegénynek, gazdagnak is egyformán zuhogott, de oly szaporán, hogy fertály óra alatt szinte betemette a vasutat. Hátul a cselédek vártak, a gyerekek épp bújócskáztak, a középső vagonban utazók duzzogtak, de az első kocsiból nem hallatszott ki semmi. Csak az urasági inas állt vigyázzban az egyik kabin előtt.
Bendegúzék új játékszabályt eszeltek ki. Mindhárom kocsiban ér a bújócska! Akit nem találnak meg, az nyer!
Bendegúz halkan odalopódzott az első osztály egyetlen bérlője közelébe, hogy ott valahol elbújjon a többiek elől. Minden neszre felfigyelt. Várt egy órát, de lehet, hogy kettőt is, amikor a gazdag és igen kövér báró kiszólt az ajtón az úri szolgájának:
– Szomjas vagyok, hozzon meleg teát!
– Igenis uram! – hebegett az inas.
Hosszú percek teltek, de a férfi csak nem érkezett a jó meleg teával, viszont Jocó és Ferkó egyre közeledett az első osztály felé. Bendegúz gondolt egy merészet és berontott a báró ajtaján. Döbbent csend lett! Majd a kövér báró nagy nehezen kinyögte:
– Hát te? Nem tudod, hogy kopogni illik és ha már bejöttél, köszönni is? – förmedt rá a gyerekre.
– De akkor meghallják a többiek! – suttogta Bendegúz riadtan. A bácsi még nem játszott ilyet soha? – kérdezte és izgatottan forgatta a kezében lévő két piros üveggolyót. A három sárgát már a zsebébe rejtette.
A kövér báró meglepődött. A kinti hangok pedig egyre közelebb jöttek, mikor a báró a kilincsért nyúlt és már majdnem kinyitotta az ajtót, mikor egy furcsa fény villant a szemében és visszahuppant az ülésre.
– Bújj el az utazó ládám mögött! – mondta Bendegúznak, és hangosan kiszólt a teával épp érkező inasnak: Engedjen a gyerekeknek bepillantást!
– És a gyerekek tényleg benéztek a kabin gazdag melegébe, az ételek sokaságára és végül a csomagok halmaira, de Bendegúzt nem látták sehol.
– Ügyes voltál! – szólt a kövér báró békülékeny hangon, miután a gyerekek tovább mentek. És most menj te is! Vigyél magaddal egy szendvicset, vagy amit akarsz!
Bendegúz csak állt ott. Nézte a sok ételt, a sok csomagot, de nem mozdult. A kövér urasághoz végre betoppant az inas a nagy kancsó, forró teával. A báró egy kicsit még gondolkodott. Felsejlett benne egy rég feledett történet. Egy apró emlékfoszlány amikor még gyermek volt és nem találkozhatott senkivel. Amikor a cselédek gyerekei focizni mentek, vagy bújócskázni hívták és szívesen játszott volna velük, de őt a szép ruhájában nem engedték a szegények közé fára mászni, fogócskázni, birkózni. Eszébe jutott, ahogy a nappali szoba intarziás bútorai felett áthajolva még látta a függöny résein át a cselédek vidámságát. Egymást tolták a kerti talicskában a kocsibehajtón, amikor az inas seprűvel elkergette őket… és ez az emlék most visszatért.
A kabin függönyét lassan visszahúzta. A gonolatok körbevették. Ruhája hajtókáját borzolgatták, majd ahogyan a múlt ködébe vesztek, az öreg báró egy hirtelen mozdulattal kitárta a kabin ajtaját, beengedte a múltat és szétkiabálta, hogy:
– Jöjjenek! Jöjjenek! Mindenki az én vendégem!
Ekkor a népek először félénken közeledtek, majd látva a báró úr új ábrázatját, kissé bátrabban érkeztek a kövér uraság kabinjába. Alig fértek el a dobozoktól, ládáktól, ékszerektől. A báró pedig megkérte szépen az inasát, hogy vigye már ki ezeket a holmikat, hogy mindenki beférjen! Így is történt. Bendegúz és a szokatlan vendégsereg hamarosan már vidáman falatozott az úri étkekből.
A kövér báró pedig újra megtanulta, mekkora érték a gyerek, a megértés, a kedvesség. Semmi más nem kellett ehhez, mint egy hóviharos téli este, egy duzzogó vasparipa, és némi önismeret.
Jó éjszakát Mindenkinek!
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole
