A szegénylegény és a királylány

Egyszer volt, régen volt, a gyémánthegyeken innen és a gyöngyharmaton túl, ahol a csillagfürtök és jégvirágok együtt nyílnak, ott simult a hegy lábához néhány furcsa, régi faház mélyen, Játszóvölgy rejtekében.
Lakói igen különös emberek voltak. Esténként az erdőkben kóboroltak és új, ismeretlen élményeket kerestek lent a völgyben, hogy napjaikat színessé tegyék fárasztó munkájuk után.
Élt közöttük egy hófehér hajú, tiszta tekintetű, bölcs öreg ember: Talamusz-apó.
Szinte minden napra kitalált nekik valami érdekeset, amit játéknak nevezett.
– Gyűjtsetek négylevelű lóherét! – mondta egyszer és a hegyek lábainál csillogó tónál várta a sikerrel érkezőket. Máskor újabb kérésekkel állt elő:
– Hozzatok színes madártollat, keressetek harmatos pókhálót, szedjetek csengő-bongó harangvirágot a réten!
Akadtak olyan napok, amikor szép fákat kellett átölelniük hosszú, gyönyörű percekig. Ahogyan telt az idő, ezek a játékok lassan átformálták az embereket. Először mindenki elvégezte a maga munkáját a házaknál, a péknél, a földeken, de amikor a játék kezdődött, ragyogóvá varázsolta őket. Furcsa, újult erővel feltöltődve jöttek ki a fák közül és szemükbe nézve virágot, rétet, meleg, ölelő fényeket látott Talamusz-apó.
Eljött az idő az öreg bölcs szerint, amikor maga köré gyűjtötte barátait és ismeretlen ösvényeken át egy titkos hely bejáratához vezette őket.
– Mindenki hozzon ki egy követ a barlang mélyéről! – mondta.
– Többet nem lehet? – kérdezte ekkor az egyik tanítványa.
– Csak egyet hozzatok! – mondta a bölcs Talamusz-apó. Olyat válasszatok a mély sötétből, amelyik igazán vonz benneteket.
Így is történt. Az ifjak megjelentek a kövekkel és az öreg elé álltak.
– Jól szorítsátok magatokhoz a varázslatos útravalótokat és közben gondoljatok a közös játékokra! – mondta az Apó. Ahogy mondta, úgy is tettek az ifjak és csodák-csodájára, a kövek meleg fénnyel világítani kezdtek.
– Most menjetek utatokra bátran! – szólt Talamusz-apó. Ki-ki megtalálja majd a helyét ebben a nagy, kerek világban. Ha eltévedtek, a kő majd utat mutat. Ha féltek, bátorít. Ha fáztok, melegít. Ne sajnáljátok másoktól sem a meleget. De vigyázzatok, rosszra ne használjátok! Minden tiszta gondolat fényesebbé teszi a követ és erősebbé titeket. Ha gonosz ötlet érkezik, eltörheti az élet ajándékait. Menjetek hát békével, és utatok végén gyertek haza!

Elindultak mind arra, amerre a kő vezette lépteiket.
Az egyik szegénylegény a távoli, titokzatos hegy felé vette az irányt.
Amint odaért, látta ám, hogy hatalmas, égig érő fák uralják az égboltot.
A fű embernyi magasra nőtt, hatalmas szélvihar tépázta az ágakat és rettentő hideg támadt.
– Ennek fele sem tréfa, – gondolta a legény és a sűrűbe vetette magát.
Addig ment faóriástól faóriásig, mígnem halvány fényt vett észre a távolban. Ahogy közelebb ért, meglepődve látta, hogy egy irdatlan nagy vár feszül az óriásfák ágai között. Fent, jó száz méter magasan, három óriásfa közé ékelődve sötétlett az építmény, három csigalépcsővel mindhárom sarkánál. A lépcsők indaként tekeregtek, kígyóztak a fák körül fel, egészen a három vaskapuig. A szegénylegény összeszedte minden bátorságát és felment a hétszáz lépcsőfokon, egészen a bejáratig. Az ajtót megdöngette és várt. Páncélba öltözött, kövér ajtónálló fogadta.
– Mi járatban errefelé, ahol még a madár sem jár? – kérdezte mogorván.
– Szerencsét próbálnék, – mondta a legény, és közben egyik kezével megfogta a zsebében rejlő varázskövet.
– Na gyüjjön beljebb! – lágyult meg ekkor az őr és megmutatta az irányt a főtér felé, majd csodálkozva nézett a világító zsebű ifjú után.

Ámult-bámult a szegénylegény. Mint egy kisebb falu, akkora volt a légvár területe. Épp az ivóba támadt betérni kedve, amikor harsona harsant, dob pergett és udvaroncai kíséretében megjelent Szélország királya Zuzmarút és átvonult a főépület irányába. Mögötte fekete lován jött Bestefő, a gonosz hadvezér. Végül egy hintó gurult el a legény előtt. Benne a király nevelt lánya ült csillogó szemmel, és nagyon szomorúan.
Amerre elhaladt, mindenütt megcsodálták. Titokzatos volt és szép. Az idősek megfiatalodtak láttán és a koboldok, kismanók énekelni kezdtek. Furcsa fény villódzott körülötte. A vándorlegény amint rápillantott, rögtön beleszeretett. Igen ám, de a lány nevelőapja – Zuzmarút – nem akarta, hogy bárki a királylány közelébe férkőzhessen, ezért bármerre haladt a leány Szélországban, hét álomtolvajt és hét emléklopót küldött a nyomába. Ezek pedig szinte minden szép álmot és gondolatot eltüntették az emberek emlékeiből.

A legény elindult, hogy egyen valamit. Ahogy belépett a fogadóba, meglátta a sarokban kuporgó alakokat, akik halkan, félősen egy verset kántáltak:
” Ki marad majd a barátom,
hol kopoghatok hogyha fázom”…
A vándor leült, enni-inni kért, majd kivette tarisznyájából a követ és maga mellé tette a nyers, gyalulatlan faasztalra. Azonmód elé toppant a morcos korcsmáros, de a kő közelében pár pillantás alatt barátságossá vált és ételt-italt adott. A többi vendég is jó kedvvel beszélgetni kezdett, és a sarokban terveit szövő pók jóllakottan elengedett egy szúnyogot a fogságából. A kő pedig barátságosan fénylett és a vacsora végéig az asztalon pihent.
Miután a szegénylegény végzett az étellel, megkérdezte a fogadóst:
– Hol kaphatok valamilyen munkát és szállást?
Cseppnyi gondolkodás után megérkezett a válasz:
– Itt dolgozhatsz, ha megbecsülöd magad! A főépületben, a fekete vár alagsorában lesz majd a munkád. Figyelned kell, hogy ki jön, ki megy az épületben, nehogy Zuzmarút, vagy Bestefő hívatlan látogatót kapjon, mert akkor bizony búcsút mondhatsz az életednek! Az emeleten a szép királylány lakozik. Hozzá tilos szólnod, mert ha kiderül, az urak a fejedet veszik. Még a királylány nevét sem szabad elárulnom neked! Szobát és kosztot nálam kaphatsz. Ez a fizetség. Este meg a korcsmában is dolgozhatsz némi szélpénzért. No, elvállalod-e?
– El én! – mondta a legény és nyomban munkához látott. A fekete vár alagsorában őrizte a csöndet. Hosszú, hideg labirintusban sétált fel s alá, de bizony egyetlen lélek sem járt arrafelé. Nem mertek bejönni az emberek. Féltek Bestefő gonoszságától és a büntetéstől. Néhány hét telt el, mire a legény már kiismerte magát a sötét folyosókon és egyre jobban érdekelte az emeleti feljáró és a régen látott szép királyleány.
Úgy döntött, ő bizony odatalál a titkos ajtók rejtekén át, de a vastag falakon nem talált átjárót. Addig-addig próbálkozott a sötét alagútrendszerben, mígnem a fáradtságtól csaknem elaludt egy álltó helyében, amikor előtermett egy varázslatos, négyszárnyú madár és kivezette a szabadba.

A szegény legény nappal dolgozott, éjjel kutakodott és már alig élt, de csak nem tudta felejteni az elérhetetlen és csudaszép királylányt. Összeszedte minden jókedvét és úgy döntött, hogy levelet ír neki. Megkérdi majd tőle, hogy ki ő, honnan jött, hová megy, miért van körülötte olyan varázslatos fény amerre elhalad?
– Miként juttassam el neki a levelet? – gondolkodott a legény, amikor egyszer, az esti sétája közben újra megpillantotta azt a különleges madarat. Négy lába, négy szárnya volt, és emberi hangon szólt.
– Ki vagy te madár? – érdeklődött a szegénylegény.
– Húha a nevem és mindig fázok! – mondta a madár és összehúzta magát a hidegben.
– Húha! – csodálkozott a legény és tovább faggatta a csodamadarat.
– Segítesz nekem? Kérlek, vidd el a levelem a királylánynak és ha válaszol, hozd el ide nekem gyorsan. Jó tett helyébe jót várj! Örömmel segítek én is neked, amiben csak tudok. Így is történt.

A legény megírta levelét és hol így, hol úgy, kedves szavakkal nevezte el a királylányt, mert az igazi nevét még nem tudta. Csodák-csodájára a király szép mostohaleánya válaszolt neki. Húha volt a postás, aki a leveleiket továbbította.
Elkezdtek ismerkedni. Írásaik telve voltak ötletekkel, ízekkel, fényekkel.
A szegénylegény a főtéren sétálgatva néha megpillanthatta az ablakán kitekintő királylányt. Ahogy múltak a hónapok, egyre többet és többet mondtak el, írtak le egymásnak a gondolataikról, füvekről, fákról, emberekről. Húha csak röpködött a szelek szárnyán és mindig integetett, ha levélük érkezett. Egyszer a legény a magasban fészkelő kastély teraszán sétálva talált egy rendkívül különleges, piros virágot. Gondolta, jót tesz majd neki, ha a világító kő mellé teszi. Úgy tán tovább és vígabban él majd.
Így is történt.

Az egyik barátságos reggelen váratlanul meglátogatta Húha, a négyszárnyú varázsmadár és azt mondta:
– A királylány nagyon szomorú. Lehet, hogy beteg lett szegény, vagy tán valami bántja?
– Szomorú hírt hoztál – válaszolt a legény, – de van egy ötletem. Vidd el hozzá ezt a csodálatos, piros virágot. Biztosan örülni fog neki! – szólt és óvatosan a madár elé tette.
– Húha, de nehéz, – mondta Húha – majd lábaival megragadta a virágot, négy szárnyával sebesen csapkodva a királylány ablakához repült és a párkányára helyezte a szép meglepetést.
Újabb napok teltek el, amikor Húha reppent ide, reppent oda, majd szólt a legénynek, hogy nem érti, mi történhetett, mert a pirosló varázsvirág él, virul, nyújtózkodik, pedig már régen el kellett volna pusztulnia a nagy hidegben.
– Csoda ez a királylány – gondolta a szegénylegény. Csuda ez a madár is! – gondolta tovább és innentől még többet írt a királyleánynak. Barátságosat, mosolygósat, ölelőt. A magával hozott követ pedig egész napra kitette az ablakába. Hátha varázsol nekik valami szépet.

Történt pedig egyszer, hogy Bestefő, a gonosz hadvezér a királylány ajtajához lopódzott, hogy kifürkéssze, vajon mit csinál, kinek írogathat éjjelenként. Húha meglátta az ármánykodót és rögtön jelentette a legénynek.
– Gyere, te furcsa jómadár! – mondta ekkor a vándorlegény és Húha odaröppent hozzá.
– Itt ez a csodakő. Kérlek, vidd el a kedves királylánynak. Többet sajnos nem adhatok. Ezzel elővette a követ, ami felfénylett, és Húha elé tette. Csodálkozott a varázsmadár, amikor három lábbal megfogta, mert eggyel közben természetesen vakaródzott.
Felrebbent és hirtelen melege lett, így két szárnyával csapkodva repítette a csodakövet, a másik kettővel pedig legyezte magát, mert életében először, végre nem fázott Szélország rettentő hidegében.
Amint elvitte a követ, onnantól Húha egészen átalakult. Jókedvűen fütyörészett, dalolt a koboldok között, és amelyik hideg, száraz fára rászállt, az rögtön kivirágzott.
A szép királylány is vidáman énekelt és az emberek örömmel tették dolgukat, közben régfeledett történeteket meséltek egymásnak. A gyerekek jókedvűen játszottak és meglepő módon már senki sem felejtett el semmit. Egészen átalakult a hideg Szélország! Mindenki örült a nappalnak, éjjel szépeket álmodott, így végül az álomtolvajok és az emléklopók annyit éheztek, hogy egyszer csak felkerekedtek és örökre elrepültek Szélvárosból.

Zuzmarút király és a hadvezér Bestefő, csak dúlt-fúlt mérgében, de semmit sem tehetettek.
A piros virág kihajolt a királylány ablakán, átszőtte a házakat és friss illatot árasztva világított mindenütt.
A szél is elállt és a tiszta kék ég alatt az emberek táncra perdültek.
A szegénylegény pedig összeszedte a bátorságát, bekopogott a szép királylányhoz és a szelek szárnyán elrepült vele Játszóvölgy határába vissza, haza Talamusz-apóhoz. Épp az élményeiket kezdték el mesélni barátainak, amikor a magasból egy igen furcsa szerzet ereszkedett alá a többiek nagy meglepetésére. Húha! – kiáltották meglepetten.
Húha volt az, aki négy szárnyával utánuk repült és karmai között elhozta az ottfelejtett varázskövet.

A királylány és a szegénylegény azóta is boldogan élnek és Talamusz-apó tanítványai továbbra is gyűjtögetik a híres, fénylő köveket.
Add tovább szeretettel Mindenkinek!

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole