A Kutya és az Árny

A Kutya kicsi korában került az Emberhez. A férfi akkor mélyponton volt. Munkáját elveszítette, párja faképnél hagyta, és ahogy az emberek között nem ritka, barátai eltünedeztek. Egy bádog-szürke téli délután sötét gondolatokkal baktatott hazafelé az üres lakásba. A nyüzsgő aluljáróban egy asszony kölyökkutyákat kínált kosárból. A nő, a rengeteg ember között, már messziről csak őt figyelte, mintha rá várna. Az Ember hirtelen ötlettől vezérelve kiválasztotta a legaranyosabb barna gombócot. A házban megint nem működött a lift, gyalog cipelte fel a nyolcadik emeletre. Lihegve nyitotta az ajtót, berakta a Kutyát s újra lement. Maradék pénzéből kosárkát, tálkát, tápot vásárolt. Mikor visszaért, a csöppnyi jószág vinnyogó örömmel fogadta.

Gyakran járt el munkát keresni. A sok sikertelenség után mindig vigaszt jelentett neki, hogy otthon fark-csóválva, ugrándozva várja a Kutya. Büszkén vitte le sétálni, ez volt számára a nap legjobb része.

Fél év után sikerült egy megfelelő állást találnia. Kezdett kikecmeregni a gödörből. Újra lettek barátai, futó kapcsolatai. Munka után gyakran elment az új haverokkal sörözni, hölgyekkel táncolni.

Gyakran, csak reggel vetődött haza. A Kutya szinte mindig egyedül unatkozott az üres lakásban. A szomszéd családnál volt egy kakukkos óra. Egy idő után, már várta, mikor szólal meg. Pontosan annyit vakkantott, ahányat a madár kakukkolt. Azt képzelte, örül neki, ha valaki válaszol. Később azt is megfigyelte, hogyha a kakukk hosszan mondja, az Ember hamarosan megjön. Amikor lent csukódott a kapu, már tudta, az Ember érkezett. Odafutott az ajtóhoz, ugrándozott, táncolt örömében.

Előfordult, hogy szétszedett valamit, felborította a szemetest, vagy nem bírta ki, és az előszobába piszkított. Ilyenkor kikapott.

A Kutya, amilyen bájos volt kölyökként, olyan csúnya lett egy éves korára. Pipaszár lábaira, groteszkül kicsi fejéhez képest aránytalanul nagy füleire, dülledt szemére, a „furcsa” jelző volt a legenyhébb. Az Ember szégyellni kezdte, és egyre nagyobb tehernek érezte, a sétákat. Ha megállt szaglászni, türelmetlenül rángatta. Esténként mikor fáradtan vagy kapatosan hazaért, ritkán volt kedve levinni, megetetni, viszont bosszúságát, haragját gyakran vezette le rajta.

Egy este harmadmagával ért haza. A Kutya fark-csóválva szaladt elé, de mikor meglátta az ismeretleneket, megtorpant.

– Nézzétek, lába nőtt a gilisztának! – harsogta egyikük.

Nevettek, és az Ember velük hahotázott. A Kutya tudta, őt nevetik ki. Elbújt, nem is jött elő, míg az idegenek ott voltak. Másnap az Ember almot hozott, s többé nem vitte le az utcára.

– Nem fogom kiröhögtetni magam veled – morogta.

Az is idegesítette, hogy a Kutya folyton a nyomában volt, bármerre ment a lakásban.

Így telt el, a tavasz és a nyár. A lámpát napról-napra korábban kellett meggyújtani, az utcák már délután kiürültek, mindenki menekült haza a hideg eső elől.

Az Árny októberben, egy kedvetlen, ködös estén jelent meg először. Aznap az Ember is korán hazaért, a nappaliban üldögélt, televíziót nézett. Az Árny a sarokban eleinte csak sötétszürke gomolygás volt, majd lassan elnagyolt emberalakhoz kezdett hasonlítani. A Kutya észrevette. Szőrét felborzolta, morgott, ugatott. Az Ember hiába követte a tekintetét, nem látott semmit.

– Kussolj, mert elverlek!

Csak azt érzékelte, hogy a szobában hideg lett.

– Rohadt központi fűtés! – tapogatta meg a forró fűtőtestet.

A Kutya tovább ugatott.

– Hagyjál békén! Dolgozom – hallotta fejében az Árny hangját.

A meglepetéstől bent rekedt az ugatás.

– Nincs itt semmi dolgod! Menj innen! Már biztos nagyon várnak valahol! – morogta hang nélkül.

– Én fölötte állok térnek és időnek! – dörögte az Árny.

– Mi?

– Meg tudok jelenni bárhol, bármikor – válaszolt kissé türelmetlenül.

– Most sem értem.

– Nem baj, nem is kell, hogy értsd. Ahogy sok minden mást se.

– Mi dolgod van itt? – kérdezte a Kutya.

– Az Embered rajta van a listámon – felelt az Árny, s hevenyészett alakjából hosszú csápszerű nyúlvány közeledett a férfi felé.

– Miféle listáról beszélsz?

Az Árny ingerülten sóhajtott.

– Minden ember, mielőtt megszületik, feladatokat kap. Ha itt a Földön utat téveszt, kudarcot vall, vagy elvégezte a feladatait, és nincs itt több dolga, rákerül a listámra. Eljövök érte. A testét itt hagyom, de a lényeget, ami megkülönbözteti őket egymástól, átviszem.

– Hova?

– Hová, hová! Még ilyen kíváncsi, akadékoskodó, konok szőrmókkal nem találkoztam! Vissza oda, ahol születésük előtt voltak.

– Az Emberemnek mi a feladata?

– Nem tudom. Én csak a listát kapom meg, de ha tudnám, se kötném az orrodra. És most hagyj dolgozni. Összpontosítanom kell.

– Honnan tudod, hogy jó a listád? – kérdezte a Kutya.

Az Árny örvényleni kezdett, csápját visszahúzta.

– Hát, igen. Egy ilyen hatalmas, bonyolult rendszerben előfordulnak tévedések. Éppen ezért, vannak bizonyos lehetőségem.

– Ez mit jelent?

– Ha önként vállalod, téged viszlek át, és az Embered kap még egy esélyt.

– Igen! – vágta rá habozás nélkül a Kutya. – Biztos vagyok benne, hogy ő is megtenné értem.

A szomszédban megszólalt a kakukk. Hangja távolról, mintha álomból jött volna.

– Miért hallgatsz?

– Az Emberednek nincs lehetősége választani – tért ki a válasz elöl az Árny. – Ők nem látnak, és nem hallanak engem. Hajdan ez nem így volt. Aztán sokukon eluralkodott a gonoszság, hataloméhség, kapzsiság, beteges vágyak. Büntetésből mindegyiküktől elvették a Látás Képességét.

A Kutya nem értette. Ezek a fogalmak ismeretlenek voltak számára.

– Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél? Mert én nem. Most még meggondolhatod magad.

– Persze – válaszolt a Kutya.

– Hát, jó – sóhajtott az Árny.

Csápjával megérintette a Kutyát, és szertefoszlott, mint a füst.

Két nap múlva elveszítette a hallását, utána a szeme világát is. Mikor nem hallotta a kakukkot, azt hitte maghalt a madár. Szomorú volt, úgy érezte, egy barátja hagyta itt örökre.

Gyorsan alkalmazkodott, a lakásban viszonylag jól tudott tájékozódni, de mikor nagy ritkán megérintette az Ember, mindig megijedt. Egyre gyöngülve, saját világába zártan teltek napjai.

Egy héttel az Árny látogatása után, eltévedt a lakásban. Nem találta meg az almot, a szőnyegre piszkított. Az Ember éktelen haragra gerjedt.

– Ebből elég volt! – hörögte.

Rácsatolta a pórázt, lerángatta az utcára. Ahogy kiléptek a kapun hatalmas vihar kerekedett. A szél fékevesztett dühvel, üvöltve rázta a csupasz fákat. Az ég pillanatonként villogott, dörgött. A jeges eső úgy ömlött, hogy néhány méternél nem lehetett távolabbra látni.

Az Ember többször megforgatta, körbevezette a Kutyát. Végül megállt, eldobta a pórázt, és sarkon fordult.

A Kutya, rettenetesen fázott, félt. Bár nem látta, megérezte az Árny jelenlétét.

– Eljöttél értem? – kérdezte.

– Nem teérted. Egyességünk csak addig érvényes, amíg ő az Embered – felelte az Árny.

– Ne, várj! Mindjárt visszajön. Csak hoz nekem valamit, és hazamegyünk.

Az Árny hallgatott.

Az Ember húsz lépés után megállt.

– Mit csinálok? Ilyen szararcú vagyok?

Mintha víz alól bukkant volna föl. Fázott, de belül valami jóleső melegség töltötte el. Visszafordult, futásnak eredt. Oda, ahol az imént állt, jókora virágcserép zuhant. Talán, valamelyik erkélyről fújta le a szél? Darabjai repeszként fröccsentek szét, a kiömlő földet másodpercek alatt elmosta az eső.

Fényszórók fúrták át a vízfüggönyt, mögöttük kamion vágtatott. Nem ült benne senki. Az Ember látta, ahogy a Kutya tétova, bizonytalan léptekkel indul a járda széle felé. A gépszörny egyre közeledett. Az Ember gyorsított az iramon, de tudta, nem fog odaérni. Még hat méterre volt, mikor a kutya az úttesthez ért. Bár reménytelen volt, elrugaszkodott a vizes járdáról. Érezte, hogy valami, vagy valaki meglendíti. Mint egy ügyes kapus a labdát, elkapta a Kutyát. A bálnányi jármű néhány centiméterre dübörgött el mellettük. Az Ember hátranézett, kereste a segítőt, de nem látott senkit. Mire hazaértek, a vihar elcsendesült.

Másnap rövid sétára mentek. Ha Kutya elfáradt, leült, barátja mellételepedett. Újra büszkén ment vele az utcán, és csodálkozva látta, hogy nem nevetik ki. Megbámulták, de csak kevesen tettek gonosz megjegyzést, olyanok, akiknek nem számít a véleménye.

Az állatorvos értetlenkedve csóválta a fejét. Ilyen gyors javulást még nem látott. A Kutya néhány nap alatt felerősödött, visszanyerte hallását, látását. Az Ember, ha lehetett, csak olyan helyekre ment, ahova magával vihette. Ha nem lehetett, mindig hozott neki valamit. Régi énjét, mint egy rossz kabátot levetette. Barátai közül csak azok maradtak mellette, akikkel érdemes volt barátkozni, akik nem hagyták magára akkor sem, ha rossz idők jártak rá.

Sok év múlva, mikor elérkezett az idő, az Árny kíméletes volt a Kutyával. Álmot bocsátott rá: kölyökként, zöld réten lepkéket kergetett, legjobb barátja ott ült a fűben.

Az Ember megkönnyezte, azt gondolta többet nem kell kutya. Egy hónap múlva elment az Illatos Úti Menhelyre, és kiválasztotta a legcsúnyább legelesettebb jószágot „aki” nem kellett senkinek.