Csend vette körül. A fájdalom bekúszott sajgó csontjaiba, a fagyos levegőben ökölbe gömbölyödött csupasz ujjai vértelenné váltak. Behunyta a szemét, de még mindig látta a szűz hó csillogását a szemhéja mögött. Amikor kinyitotta azon töprengett, vajon nekidőljön-e az előtte álló fának, vagy inkább lefeküdjön mellé. Előrelépett, érezte, ahogy a hideg fém a kezéből a bokája mellé esik. Csak egy tompa puffanás volt a hóban, de még hosszú másodpercekig a fülében csengett. Kinyújtotta a kezét, hogy elérje az előtte lévő fát. Remegett a feszültségtől, szíve egyre gyorsabban vert mellkasában. Lenézett a földre, halvány reszkető ajkai közül cigarettafüstként szökött ki a lélegzet. Leguggolt, megragadta a revolvert és lassan felállt. Ujjai keresték a ravaszt miközben az oldalához tartotta. Szeme ide-oda cikázva pásztázott, mintha bámészkodókat keresne, aztán a zsebébe nyúlt, hogy előhúzzon egy rágógumit. Kiesett a tenyeréből egyenesen a fa gyökerére. Káromkodott egyet, lehajolt, hogy felvegye. Felbontotta a csomagot és kihúzott egy lapkát. Azt is kibontotta, majd nézte, amint a zöld papírdarab a földre hullik és tovasodródik a havon, aztán eltűnik a szeme elől. Az menta erős íze hűvösen ingerelte ízlelőbimbóit. Megborzongott, úgy érezte, ettől még hidegebb lett körülötte.
– Ó a fenébe! – sóhajtotta maga elé. Kiköpte a rágót, és kinyitotta a száját. Elfintorodott a fémes íztől és egy kis undort is érzett. Átkozta azt a revolvert.
Egy holló ragadta meg a tekintetét. Nézte, amint eltűnik egy nagy tölgy ágai között, mint egy árnyék, amely a halál tárt karjaiba menekül. Előrelépett, nem figyelt, és a lába belesüppedt a hóba, ami benyomult egyenesen a cipőjébe.
– A francba! Az Isten verje meg! – kiáltott fel, majd lerázta lábáról a havat, amely a csupasz bokáját mardosta. Ettől azonban megbotlott és hanyatt esett. A hó betüremkedett a gallérja mögé is. Ujjai megfeszültek a revolver hideg, kemény ravaszán. Hideg szellő fújta meg az arcát, érezte, ahogy a könnyek, melyeknek eddig nem is volt tudatában, oldalt legördülnek. Üres, megtört hang keveredett lélegzetének szusszanásával, összeszorította az ajkát, hogy elfojtsa azt. A szája körüli izmok megremegtek, látása homályossá vált. Kezével a hajába túrt, és addig markolta a tincseit, amíg a fejbőre lüktetni nem kezdett. Lehunyta a szemét, fagyos arcán érezte könnyei forróságát. Összeszorította a fogát, és a fejéhez emelte a revolvert. Mutatóujját remegve a ravaszon tartotta. Térdre zuhant, erősen a halántékához nyomta a fegyver csövét, elég erősen ahhoz, hogy a bőrén nyomot hagyjon. Friss könnycseppek ömlöttek végig az arcán, szabad keze a hóban támaszkodva megmarkolta az alatta lévő elhalt fűszálakat.
– Nem, nem, nem, nem! – lehelte, ütemesen előre és hátra ringatózva. Torkából felszakadó zokogástól rázkódott az egész teste. A fa gyökereire ült, elvette a revolvert a halántékától, és a két szeme között a homlokához nyomta, Ekkor úgy érezte, mintha szemtől szemben állna a halállal, és szinte már érezte, hogyan töri át a lövedék a homlokcsontját, hogy aztán odabent lekapcsolja a lélek lámpását. Leengedte a kezét maga mellé. A forgótárban két golyó volt, amit a lőszerdobozban talált. Gúnyosan elmosolyodott majd mutatóujját ismét az elsütő billentyűre helyezte. Még egyszer a halántékához kényszerítette a revolvert, és meghúzta a ravaszt.
Éles, fémes kattanás járta át a levegőt. A hang megcsiklandozta a fülét, és rövid ködfoszlányok hagyták el a száját, miközben zihált. Megint remegni kezdett.
– Bassza meg! – szipogott, és az orra is eleredt. A kabátja ujját használta zsebkendőként, de így is került a szájába egy kis váladék. A csípős nyák összeolvadt sós könnyeivel. Még mindig érezte a mentás rágó ízét a nyelvén, ezért elfordította a fejét és köpött egyet. Aztán felnézett az égre, ahol fehér gomolyfelhők rajzoltak változatos formákat az égszínkék háttérre.
Ott, a tudata mélyén felszínre tört egy több évtizedes emlék.
A mező zöld füvén fekve, tekintetét a változatos alakzatba rendeződő felhőkre szegezte. Képzeletében sárkányt, lovakat, kutyát, oroszlánt látott ebben az égi légvárban, vagy éppen egy hajót fehér vitorlákkal, mely ismeretlen világokba repítették. A felhők lassan kúsztak a magasban, vattacukros képet festve a mindenre nyitott, romlatlan képzeletébe. Felidézte azt a gyermekies és gondtalan nevetést, melyet a látvány nyújtott, amikor felnézett felhőpárnás égre. Érezte, ahogy a mellkasa mélyéről felbugyog valami megfoghatatlan, ami eddig hiányzott belőle. Repedezett ajka mosolyra görbült. Felidézte az izgalmat, és felidézte azt az örömet. Ott, a revolverrel a kezében, hótól átázott ruhájában emlékezett egykori önmagára. Leengedte a fegyvert, és nem vette le a tekintetét a felhőkről. Nevetni kezdett. Évek óta először érzett boldogságot.
