A második iker

Tölgyes Jakab arcán jókora pofon csattant.

Miért nem tudsz olyan lenni, mint a bátyád!? rivallt rá anyja.

A tizenhárom éves finom vonású fiú, nem sírt. Duzzogva pillantott testvérére.

Nem is a bátyám. Csak tíz perccel öregebb, mint én.

Ne feleselj! – folytatta az asszony. – Miért van az, hogy ha valahol kitörik egy ablak, ha valahol verekedés van, Tölgyes Jakab benne van a dologban. Ki csavarog kijárási tilalom alatt!? Sohasem Tölgyes Péter, mindig Tölgyes Jakab. Szégyent és bajt hozol a családra! Mi lesz így belőled!? Rácsok mögött végzed! Ma reggel is Mőzler néni panaszkodott, hogy szemtelen vagy a lányával.

Tölgyes Jakab morogva lefeküdt a sarokba tett dohos szalmazsákra.

Péter az angyal! Jakab az ördög!

A különbségek ellenére a két testvér szerette egymást. Péter jó, gyerek volt, az iskolából egyre-másra hozta a dicséreteket. Gyakran ment ki felelni Jakab helyett de a tanárok hamar rájöttek a turpisságra, és egyszerre feleltették őket. Jakab meg „fűzte” a kőbányai fruskákat a félszeg Péter helyett. Megpuhítottam neked, szokta mondani. Mióta be kellett költözniük a Dob utcába ennek vége szakadt.

A kis szoba többi lakója úgy tett mintha nem hallotta volna a családi veszekedést. Tizenöten zsúfolódtak össze a kis levegőtlen helyiségben. Gyerekek, férfiak, nők vegyesen. Hiába voltak sokan, testükkel nem tudták felmelegíteni a fűtetlen szobát. A januári hideg bekúszott a takarók alá. Némi reményt csak az jelentett, hogy az orosz ágyúk napról napra közelebbről dörögtek.

Másnap délben jött a hír, hogy krumplit osztanak a Klauzál téren. A tizennégy lakó egyszerre felbolydult és a térre igyekezett. Egyedül Tölgyes Pétert nem engedte az anyja. Arra hivatkozott, hogy valakinek otthon kell maradni a tolvajok miatt. Valójában azért nem engedte ki a fiút az utcára, mert a nyilasok szinte folyamatosan razziáztak, és gyakran találomra vittek el embereket a transzportba.

Jakab három órányi sorban állás után öt szem fagyott krumplit szerzett. A nagy tülekedésben a fiú elkeveredett anyjától. Már alkonyodott, mikor egyedül haza indult. A vigasztalan szürke égen sötét felhők ígértek havazást.

Mindjárt kezdődik a kijárási tilalom – gondolta Jakab s megszaporázta lépteit.

Két saroknyira volt Dob utcai házuktól, mikor megszólaltak a szirénák. Az utca percek alatt kiürült. Hátrapillantva anyját és Mőzler nénit látta ahogy beszaladnak egy kapu alá. Futásnak eredt, könnyedén szaladt fel a harmadik emeletre. Csak testvérét, Pétert találta otthon. Az elsötétített lakásban gyertyafénynél olvasott.

Miért nem vagy az óvóhelyen?

Vigyáznom kell a cuccra.

Hülyeség! Mesüge vagy! – rakta ki zsebéből az öt szem krumplit.

Erélyesen kopogtak.

Kinyitni!

Péter megdermedt az ijedtségtől. Az asztalon a gyertya lángja rémült táncba kezdett, a falon árnyék-szörnyek nyújtogatták hosszú karmaikat. Jakab, testvérére villantotta szemét: tűnés! Sejtette, hogy látták bejönni. Ha mindketten elbújnak, biztos keresni fogják őket. Péter összeszedte magát, és eltűnt egy nagy ruhás-szekrényben. A szekrény elhúzható hátfala mögött egy felnőtt is elfért a falba vájt üregben.

Az ajtón két pártszolgálatos lépett be, nyilas-keresztes karszalaggal, fegyverrel. Mögöttük a hírhedt, rettegett Kun páter reverendában, kalapban.

Tölgyes Péter és Jakab! – mordult a fiúra.

Én vagyok Tölgyes Péter – válaszolt Jakab.

Hol van a testvéred?!

Egy hete elvitték, azóta nem hallottunk róla – pislogott ártatlanul Jakab.

Kun páter mosolygott.

Ne hazudj – mondta szelíden.

Villámgyors mozdulattal megragadta a gyermek kezét és az asztalra szorította.

Szöget! Kalapácsot!

A fiú félelem nélkül nézett Kun páter arcába. Sötét szemében forrt gyűlölet.

Nincs most erre időnk Kun testvér – szólt alázatos hangon az egyik pártszolgálatos. – A transzportnak ma el kell indulnia és még a Nyár utca hatban is van egy ikerpár.

Jakabot kilökdösték az utcára, és beállították a sorba. Körülbelül kétszáz ember várakozott. A fiúnak feltűnt, hogy aránytalanul sok az iker. A hidegtől reszketve, sorstársait nézegetve ismerőst keresett, de csupa idegen vette körül. Egy idős, hosszú szakállú férfi ráterített egy kabátot. A menet elindult. A Nagy diófa utcai kapunál valaki kiugrott a sorból és futásnak eredt. Harminc méterre jutott, mikor egy géppisztoly sorozat leterítette. Az őrök nem engedték, hogy a holttestet elvigyék az utcáról. A menet a Rákóczi úton vonult végig. A járókelők közül néhányan megbámulták őket, mások csúfolódtak rajtuk. A legtöbben félrefordították a tekintetüket.

Megérdemlitek! Krisztus-gyilkosok! – kiabálta borízű hangon egy középkorú férfi.

Este tíz órára értek a Józsefvárosi Pályaudvarra. Az őrök végigjárták a sort, és akik tudtak valami értéket adni azokat elengedték. Ők kaptak egy kis haladékot. A többieket vagonokba zsúfolták. Tölgyes Jakab azok közé a szerencsések közé tartozott, akik a kocsi oldalához kerültek. A deszkák rései között jutott be némi friss levegő. A vonat elindult. A fiú elvesztette az időérzékét, a három napig tartó utazást heteknek gondolta. Mikor kinyílt a vagon ajtaja, az erős fénytől hunyorogva félig vakon lebotorkált a többiekkel együtt. Néhányan nem élték túl az utat, őket a Sonderkommando elszállította.

Egy hatalmas, szögesdrótokkal, őrtornyokkal körbevett táborhoz terelték az embereket. Az egyik távolabbi épület kéménye vastag fekete füst gomolygott. A komor szürke felhők lenyomták a földre, a környéken nehéz, égett hajra emlékeztető szag terjengett. A bejárat fölé ezt írták: „ARBEIT MACHT FREI”

A fiút a gyerekek barakkjába osztották be. Hosszú sorban, deszkából ácsolt emeletes priccseken feküdt, mintegy százötven fiú és lány. Aszott, sárga arcukban rémült szemeik hatalmasnak látszottak.

Este ételt kaptak. Kevés híg levest, egy kis darab fekete kenyérrel. Evés közben Jakab mellé telepedett egy öt év körüli fiúcska. Szó szerint kinézte a szájából az ételt.

Egyél – nyújtotta felé a fémtányért.

A gyerek mohón nekiesett.

Ne barátkozz össze senkivel! – szól egy Jakabhoz hasonló korú lány a szemben lévő priccsről. – A kicsik, nagyjából három hetet töltenek itt aztán elviszik őket. A nagyobbak, akiket lehet dolgoztatni, valamivel többet. Az ikreket mindig rögtön kiválasztják. Soha nem jönnek vissza. Én vagyok itt a legrégebben. Két hónapja.

Hogy úsztad meg?

Eddig szerencsém volt.

Hogy hívnak?

84623-as fogoly – mutatta tetovált a karját a lány. – Már elfelejtettem a nevem.

Éjszaka az újonnan érkezettek sírtak, anyjukat szólongatták. A régebbiek csendben feküdtek, már elfogytak a könnyeik. Jakab arra gondolt, milyen jó, hogy nem a testvére került ide. Ő biztosan nem bírná ki.

Reggel két őr lépett be és tizenkét kisebb gyereket kitaszigált az udvarra. A nagyobbakat egy gyárba vitték. Estig lőszert gyártottak.

Egy héttel sorra került az a kisfiú is akivel Jakab az első napon megosztotta a vacsoráját. A gyermek sírva fakadt. Tölgyes Jakab félretolta, s a helyére állt. Az őr észrevette, de csak vállat vont.

Itt nincsenek hősök, csak áldozatok – morogta a lány, aki már elfelejtette a nevét.

Hatvan-hetven férfit, nőt, gyereket vezényeltek egy vakolatlan vörös téglás épülethez. A házat nehéz vaskapu zárta le és nem voltak ablakai. Az emberek tudták mi vár rájuk, rémült csendben kapaszkodtak egymásba. Jakab észrevette, hogy futva közeledik valaki s az egyik őrnek mond valamit. Az int társainak és sietve elmennek. A foglyok közül sokan látták, halk morajlás futott végig a soron. A fiú hallotta ahogy valaki megkérdezi a szomszédjától, milyen nap van.

Nem mindegy?

Tudni akarom mikor halok meg. Ha odaát Mózes megkérdezi, mit mondok neki, ha nem tudom?

Január 27-e van – válaszolt valaki.

Mozdulni nem mert senki, de lassan reménykedni kezdtek. Két órával később katonák lepték el a tábort. Sötétzöld egyenruhájuk elütött az SS-ek csukaszürke uniformisától. Dobtáras géppisztoly volt náluk. A rabok közül sokan azt hitték, csöbörből vödörbe kerültek. A korabeli sajtónak köszönhetően, azt gondolták, az oroszok gyerekeket esznek. Kinyitották a barakkok ajtajait kiengedték az embereket. A rabok félve, hunyorogva óvatosan jöttek elő. Voltak, aki már járni sem tudtak, őket erősebb társaik támogatták. A sokat látott katonák elszörnyedve nézték a csontig lesoványodott, kopaszra nyírt, támolygó gyerekeket. Három őrnek nem sikerült idejében elmenekülnie. Őket a két épület közötti kivégzőhelyre, a „fekete falhoz”, lökdösték és agyonlőtték. Egy női kápós csíkos ruhába öltözve próbált a foglyok közé vegyülni. Valaki felismerte, és a rabok szó szerint széttépték. A katonák nem tettek ellene semmit.

Jakabot másnap ellátták élelemmel, és orvosi vizsgálat után elengedték. A lány, aki elfelejtette a nevét hozzá csapódott. Útközben megegyeztek, új élethez, új név is jár. A lány az Esztert választotta. Vagonok tetején utazva, teherautókra felkéredzkedve, gyalogosan tették meg a hosszú utat. Ahogy közeledtek, Eszternek lassan eszébe jutott a múltja, a ház, ahol Angyalföldön laktak, csak a régi neve nem. Egy hónappal később a Váci útnál elköszöntek és ígéretet tettek, hogy keresni fogják egymást.

Jakab, kora délután fordult be a Klauzál utcába. Csodálkozva látta, hogy eltűntek a magas deszkapalánkok. Egy rikkancs futott el mellette újságot árulva. Megtudta tőle, hogy január 18-án felszabadult a gettó.

Mikor belépett Auguszta-telepi lakásukba, anyja éppen káposztát főzött. Aranyláncáért cserélte egy soroksári asszonnyal. Testvére az asztalnál ült és hangosan felolvasott Kockás Pierre egyik regényéből. Tölgyesné elejtette a főzőkanalat, és hang nélkül átölelte fiát. Péter, nem lepődött meg. Valahogy tudta, hogy Jakab megérkezik.

Végre, hogy megjöttél! lépett hozzá mosolyogva.

Anyjuk észrevette, hogy fiai már nem egyformák. Hazatérő fia elvesztette kölykös vonásait, arca megöregedett.

Kurucz Árpád
Author: Kurucz Árpád

A nevem Kurucz Árpád. 1962-ben születtem Budapesten, azóta itt élek a párommal és négy gyerekünkkel. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, több szabadidőm van, körülbelül három éve foglalkozom  írással. Nincsenek művészeti tanulmányaim, technikusi szintű műszaki végzettségem van. Autóbusz vezetőként dolgozom. Kiskorom óta szeretek olvasni. Kedvenc íróimtól igyekszem ellesni a fortélyaikat. (Szabó Magda, Janikovszky Éva, Moldova György, Móra Ferenc, Stephen King, Rejtő Jenő stb.) Nyilván rengeteg tanulnivalóm van még.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Prózák
Vígh Erika

A „magyar” Feri

A „magyar” Feri   1957 januárjában, két és fél hónappal a forradalom kitörése után egy szőke, szeplős kisfiú lépett be a hatodik osztály tantermébe –

Teljes bejegyzés »

Édesanyámnak

  Néha azért verselek, Hogy a bennem lévő érzelmek El ne vesszenek S emlékezzenek arra, hogy élhetek.   Köszönöm a jóistennek, Hogy túléltem ezt az

Teljes bejegyzés »

Köszönöm

Százszor köszönöm, hogy, szürke életembe felkelő napként gyakorta beragyogtál, köszönöm, hogy léptem elé rózsát szórtál. Bánt a kétely, hogy vajh megérdemeltem-e? Szeretem a rózsát, lábad

Teljes bejegyzés »

A kagyló

A férfi rosszkedvűen sétált a tengerparton. Lábával bele-bele rúgott a kagylókba. Egyszer csak meglepődve vette észre, hogy egy zárt hever előtte. Biztos üres. – gondolta.

Teljes bejegyzés »

Boldogok a szelidek

Boldogok a szelidek, mert övék lesz a Föld. „Egy angyal nappali fénybe rejtezett, áttörni készül az ózonréteget” Ő üdvözelte egykor Máriát, hogy meg fogja szülni

Teljes bejegyzés »