„Jaj, a matek miért oly nehéz nekem?” – énekelte Zalatnay Cini.
Nekem az a meglátásom, hogy sajnos sok szülő a gyerekeit szinte behergeli a matematika ellen, hogy az biztosan neked is nehéz lesz, hiszen nekem sem ment. Ennek következtében a gyerekek már eleve gyomorgörccsel ülnek be az órákra. De közéleti emberektől is hallani hasonlókat, színészek, riporterek egy része is szinte büszkélkedik azzal, hogy hát a matek, és sokszor hozzájön még a fizika és a kémia is, ami nekik sem ment.
Abban az időben, a 70-es években az általános iskolában még számtan-mértan tantárgy volt. Matematikának csak a középiskolában nevezték. Biológia tagozatos, válogatott osztályba jártam egy jó nevű gimnáziumba. A legtöbb osztálytársam, ahogy akkoriban én is, orvosnak készültünk. Sokan ténylegesen azok is lettek. A matek mégsem tartozott a kedvenceink közé. Sőt, nekem szinte csak rossz élményem van a gimnáziumi matematika órákról. Egy negyven év körüli, átlagos testalkatú, barna hajú tanárnő tanította. Mindig nagyon szigorú volt a tekintete, mintegy azzal is stresszelve a diákokat. A négy év alatt szinte egyetlen jó szavára sem tudok visszaemlékezni.
Amikor a táblánál felelt valaki, a tanárnő mindig kiabált vele, ha valamit nem tudott. Holott szerintem neki is tudnia kellett volna, hogy egészen másképp látjuk, ha valamit papíron írunk, rajzolunk le vízszintesben és kicsiben, vagy függőlegesen nagyban a táblára. Utóbbi esetben sokkal nehezebb azt átlátni.
Úgy bánt velünk, mintha mi rossz diákok lettünk volna és nem akarnánk rendesen tanulni, holott mindig igyekeztünk. A legelső témazáró dolgozatból mindössze egyetlen jeles született a negyvenből. Két-három jó, pár közepes és a zöme elégséges. Volt néhány elégtelen is. Mivel tanulmányi eredmény szerint válogatott társaság voltunk, ez azért elég gyatra eredmény volt. Utólag is kérdéses számomra, hogy csak a miénk-e? Az akkor tanult tananyag, a geometria szerintem túlzóan részletes volt. És ami még utólag is felbosszant az, hogy két év múlva, amikor a koordináta-geometriát tanultuk, szinte ugyanazok a feladatok kerültek elő, de a tanult új módszerrel már sokkal egyszerűbb volt azokat megoldani. Akkor már egészen jó voltam matekból.
A tanárnő osztályozása enyhén, vagy nem is enyhén, sőt kifejezetten rosszindulatú volt. Bár ez az iskola szemléletét is tükrözhette. Emlékszem, tizedik év végén tiszta jóra álltam a jegyek átlaga alapján, mégis külön dolgozatot íratott, hogy tényleg megadhatja-e? Később már a jelesért harcoltam, miután eldöntöttem, hogy fizika-kémia szakos tanár leszek, nem pedig orvos, és ehhez kellett a matek. Most is emlékszem, hogy a legutolsó témazárómra jót adott, holott minden példám rendben volt. Ellenben az egyiknél egy egyszerű lépést nem írtam le külön még egy sorban, mely szerinte rendkívül lényeges volt. Egyik osztálytársunk, aki megbukott nála, egy másik iskolában jó osztályzatú lett.
Motiváció, az, hogy a diákok érdeklődését fel kellene kelteni az éppen aktuális tananyag iránt, hogy azt szívesen tanulja, nem létezett akkoriban. Legalább is tanárnőnk biztosan nem hallott róla. Gyerek, te azért jársz ide, hogy ezt megtanuld! – gondolhatta.
Abban az időben sokkal kevesebben járhattunk egyetemre. Az iskolákat minősítette ugyan, hogy hány diákjukat vették fel felsőoktatási intézménybe, de az is, hogy a jelentkezők közül mennyit nem. És ezért több tanár inkább a rosszabb osztályzatot adta meg az év végén a diáknak, nehogy esetleg kellemetlen legyen számára, hogy nem jó felvételi dolgozatot írt, mert az rontotta a statisztikát. Szerencsére abban a gimnáziumban, ahol az egyetem elvégzése után tanítani kezdtem, abszolút nem ez a szemlélet uralkodott. Sőt, az iskola vezetése egyértelműen azt preferálta, hogy adjunk minél több esélyt a diákoknak azzal is, hogy a jobb osztályzatot kapják. Úgy látszik, inkább oda kellett volna járnom.
Az egyetemen az első két évben kemény matekot tanultunk, hogy a fizika már könnyebb legyen. És itt egy fantasztikusan jó tanárt kaptunk. Úgy ötven körüli, kicsit alacsony, ősz hajú férfi volt, aki szinte elvarázsolt minket egész személyiségével. Gyönyörűen írt a táblára, mondandója abszolút követhető volt és nagyon finom jó humorral rendelkezett. Amikor csak tehette, rámutatott arra is, hogy amit éppen tanít, az majd hol lesz számunkra hasznos fizika tanulmányainkban. Volt néhány elhíresült mondása, mely még most, hosszú évtizedek múlva is a fülembe cseng, mint például „deriválni még a ló is tud, az integrálás már nehezebb.” És ez tényleg így van, a deriválás sokkal könnyebb. Amikor meglátok egy lovat, ez a mondata óta is eszembe jut. A deriválás „lovasprogram”. Egy-egy bonyolultabb levezetés néhány allépésénél a következőt mondta: „most rejtekhelyre vonulunk”, és a tábla más részére írta fel, majd utána visszatért az eredeti helyre és ott folytatta a levezetést.
A legemlékezetesebb a függvényvizsgálathoz kapcsolódó szövege volt, miszerint „ha most jön egy pasas és behoz egy függvényt az utcáról, hogy tudjuk megvizsgálni azt például folytonosság szerint”? És ez egyszer tényleg megtörtént.
Egyik évfolyamtársunk egy nagyobb darab papírra felírta, hogy f(x), ami egy függvény, felgöngyölte a papírt, majd direkt kicsit késett az előadásról. Bekopogott, belépett, majd elkezdte mondani, hogy akkor most ő egy pasas az utcáról és hozta ezt a függvényt. Kigöngyölte a papírt majd feltette a táblára. Tanárunk szinte megkövült a csodálkozástól. Először nem is jutott szóhoz. Majd megköszönte a mókát. Azt hiszem, ezt a történetet sokáig emlegette. És nekünk is életre szóló élmény volt.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/
