Már hűvösek az esték.
Csak búcsúzásképp még egy fél pohár:
Lágyan futó, sudár, gyümölcsös,
Hosszan lecsengő őszi ízű bársony –
Kicsit marad még, aztán elsimul.
Lehetnél itt. Mellettem. Ahogy akkor.
Az utcalámpák lágy borostyánsárga fénye
Magával hív, kísér a part felé.
Csend van.
Hűvös fuvallat. Ismerem.
Túloldalt minden alszik már.
Madár-árnyak köröznek odafent.
Itt jártunk, éppen itt, a parton.
Te hozzám bújtál.
Fáztál is talán.
Milyen más így, hogy már tudom:
Nem léteztél, csak én álmodtalak,
Csodát hittem helyetted…
Hát igen.
Én úgy szerettelek, hogy el se hinnéd.
Milyen más így, hogy elhagytál örökre
Már azelőtt, hogy ismerhettük egymást.
Hogy láttalak, de végig nem te voltál –
Hogy hittelek.
Hogy megcsaltam magam.
Tudom. Hát perszehogy.
Azóta már.
Igen.
Szép volt, hogy szép lett volna minden.
Ne írjuk át, maradjon minden így.
Boldog vagyok, hogy voltál, mint egy álom,
És jó most végre együtt, nélküled.
Author: David Kronberg
1975 óta folyamatosan élek. Eleinte próbáltam letenni, de mostanra már reménytelen függő vagyok. Elfogadtam magam ilyennek. Az olvasással meg az írással ugyanez a helyzet: amióta elkezdtem, rendszeresen csinálnom kell, különben jönnek a tünetek. A blogolás megnyugtat, de csak ideig-óráig. Ha nem jutok géphez, néhány óra múlva ideges leszek, enni, sétálni vagy vezetni kezdek, egy idő után már az emberekkel is beszélgetek. Idáig szerencsére ritkán jutunk el. Néha, amikor nincs nálam rendes eszköz, papírt használok, kézzel tekerem meg rajta a tollat. Nem ugyanaz, de van egy feelingje. Régen mindenki úgy csinálta. Higgyétek el, igyekszem. Kérlek, ne csúfoljatok, amiért író vagyok. Tudom, hogy titokban mások is küzdenek ezzel. Meggyógyulni talán nem fogunk, de addig is segíthetünk egymásnak!
