(Időpont: valamikor a sötét 2021-es esztendő végén; helyszín: egy felső emeleti lakás közönyös kibámulás érdekében kinyitott ablaka. Szereplők: az imádságoknál megszokott két fő, egyikük láthatatlan.)
Ó, Uram!…
Ó, te, igen, ott a mennyekben, ahol a te szent nevednél fogva legyen meg az akaratod minden kis porcikája, és véletlenül se zavarjon bele abba olyan csekélység, amit idelenn az ember tervez. Ó, fenséges mindenható, akinek egy intés lenne csupán a mi nyomorunkat semmissé tenni, mégis oly végtelen jósággal nézed az én gyarló életemet: depresszív lelkem viharfellegeit, vég nélkül gyülekező sárga csekkjeimet, kiszámlázhatatlanul elhúzódó projektjeimet, s eközben mégoly türelemmel hallgatod a buszról két pillanattal lemaradó szomszédbácsi súlyos, tüdőbajos zihálását, s oly jótékony mosollyal oldozod fel minden felelősség alól a sikamlós lépcsőn tehetetlenül leszánkázó aktatáskás ügyfélszolgálati munkatársat, hogy belesajdul az ember szíve! Bárcsak felnőhetnénk, Uram, a Te békés belátásodhoz! Bárcsak tudnánk olyan rezzenéstelen arccal visszabámulni az egyszázalékos adóplakáton a szváziföldi éhező kisgyerekre, ahogy te elnézed neki, amint javíthatatlan rosszhelyreszületettségében ármányos terveket dédelget más emberek mindennapi kidobott kiflicsücskeinek megszerzéséről, olykor egy-egy közterületi hulladékgyűjtő nyomán gyarló léptekkel áttévelyedve a törvény szerinti morális felezővonal rosszallón fejcsóválóbbik oldalára! Mert az ő kis szívét kétely mardossa és irigység emészti, ő meg szegény nincs mit emésszen cserébe, és a saját gyomorsava éppen őt mardossa.
De te kegyes vagy, Uram, és nem sújtasz le rá mindezért.
Ó, Öröktől Létező Magasságos Erkölcsi Mindentmegmondás! Ragyogj le rám most, a reményveszettség óráján, amidőn oly vétkes gondolatok fajzanak lelkemben épp elfelé, hogy ha most kellene ítélőszéked elé fáradoznom, bizony kétszer is meggondolnád, érdemes-e nekem ajtót nyitnod, hogysem pediglen taszítsál mégis inkább a feneketlen mélységek rémisztő vaksötétjébe!
Merhát igen.
Igen, az előbb bizony arra gondoltam.
Hiszen te is tudod, Uram, hogy mire. Hiszen mindent látsz: admin belépésed van az ember elméjének legzordabb bugyraiba, be tudsz tekinteni oda, ahonnan a Bene Gesserit igazmondói rémülten szaladnak vissza a Roxfort kőkapujának menedékébe, nem marad előled rejtve a legkisebb lélektani rezdülés, dramaturgiai megingás, jellemformálódási diszturbancia sem, így hát mi, bujdokló bűnvétkes alantférgek nem nyerhetünk fedezéket pásztázó röntgentekinteted ítélő szemöldökráncolásai elől, s bizony jobban tesszük, ha önként bevalljuk, beismerjük, lehajtott fejjel elmotyogva szanaszét bűnbánjuk a mi leghitványabb, koszos, kicsinyes, emberszagú, fészkesfenehordalék gondolatfoszlánycafatainkat – hiszen így legalább reménykedhetünk a te jóságodban, amellyel az őszintébb életfogytosok kettővel tisztább és szárazabb pokolbugyrába legyintesz bennünket. Hogy ott rohadjunk meg, de legalább nempedig ugye a hátmég sokkal durvábban, hiszen bizonymondod, ejnye, járhattunk volna rosszabbul is.
Ó, Uram, talán túl sokat fecsegek már így is, eskedve szabadalmazkodom, bocsássál meg nekem. Backspace. Nékem.
Bocsáss meg nékem, mert vétkeztem.
Nincs számomra menedék.
Nincs számomra hová bújni a Te árgus pedagógiai háttértöltetű mutatóujj-rászegeződésed elől, ha valaki olyasmiken töri a fejét, mint én, önnön rosszmagam, akit tennen jómagad méltán sújtana tehát ennélfogva minden haragod legelektrosztatikusabb kacifántmennykövével íziben agyonszörnyet, hogy helyben szenesedjék intő példává a tévelygők rémült tekintetébe égvén mindörökké. Bele. Nyíl jobbról balra, kettesábrán, zárójelben hőveszteség egyenlő gyöknégyzet per mínuszennszer közegimpedancia.
IGEN, vétkesbűnhitvány módon arra gondoltam, Uram, hogy leülök, és könyvet fogok olvasni.
Jól hallottad.
Igen, projekthatáridő előtt.
Bizony, teljesen igazad van, hogy nem vagyok még kész. Hiszen már megbeszéltük, ó Mindenek Keresztbehosszába Átlátója, hogy nincs előtted titok. De én jobbat mondok: nézd, itt állok az ablaknál. Dacos tekintetemmel az eget fürkészem, ahová a saját rajongóid mesekönyve gondolatban elhelyezett, és belebámulok a Te szentséges magasságos orcádba, már amennyiben csakugyan van neked olyanod, lásd akárhányadik oldal, „saját képére és hasonlatosságára”, tenkjú Károligáspár. Itt állok, és ha most akarsz bosszúszomjas igazságod minden rosszul leplezett indulatával fűtőbrikettet istennyilazni belőlem, hát tessék! A szó minden költészeti és vázszerkezeti értelmében itt állok előtted. Szent színed előtt, Uram, ahogy azt a túlhevült mámorban téged látni vélendők fényhullámhossz-tartományilag levezetni szoktak volhatni oly vakmerők.
Végezz ki engem, Uram, ha ez a válaszod. Igen, itt van nálam a Könyv, Amelyet Ebből A Célból Kiszemeltem, zárójelben corpus delicti, idegen szó, de hát nyilván ismered az ősi nyelveket, amelyek a hozzádszólás kizárólagos feltételei voltak, valának, ím, a setétebb korokban, amikor még nem írta meg a Bródy János, hogy bizony neki olyan isten nem kell, aki nem tud legalább társalgási szinten magyarul.
Igen, Uram. Ez egy Kindle könyvolvasó, de pont ugyanaz, mintha levettem volna a polcról, amúgy nézd csak, megvan papíron is. Azt könnyebb a haragoddal felgyújtani, ha esetleg volnál oly igazságos. Tessék, ide teszem az ablakba. Közel Hozzád. Várj, ha szeretnéd, az ablakot is kinyitom, hátha méltányossági alapon egyelőre csak forgószéllel szeretnél jutalmazni kötőjel büntetni engem, bűntől vérmocskos létezőt.
Csak a könyvet ne bántsad, lécci Uram. Kiskoromban nagyon szerettem. Tudom, tudom, igen, a tiéd se volt rossz, és akkor még azt is szerettem, de később felmerült bennem egy csomó kérdés, amire a Te Híveid nem tudtak választ adni, ebben meg csak indiánok vannak, és Old Shatterhand, aki időnként lezavar valakinek egy büdös nagy pofont, hogy legalább ilyetén módon megfeleljen az őbenne kételkedőknek. Nem, Uram, nem kacsintottam, ezt most rosszul láttad. Najó, talán egy picit. De távol álljon tőlem, hogy holmi prérivadászok indulatkitöréseivel hozzalak, backspace, hozandjalak, összefüggésbe.
Hiszen te jó vagy, Uram, és bölcs és belátó, és talán még egy kicsit meg is bocsátasz nekem, hófehérben szakállastul a te mennyei trónusodon, ahonnan lejámborelnézőpillantva voltaképp nem zavar sok vizet, hogy Incsu Csunna és Winnetou végül kiszabadul-e a kajova harcosok fogságából. Ugyemer nekem ez nagyon fontos, kérlek, és most még csak itt tartok, mert már a múltkor is vétkeztem, és pont ennél a résznél álmosodtam el annyira, hogy már nem volt értelme tovább figyelni a fűben kúszva közlekedő főhőst.
Hm?
Mit gondolsz te erről, Magasságos Szentmindenhatóm?
Ugyanakkor, belegondolva… Egy kicsit mindegy is, hogy mit gondolsz róla. Szíves elnézésedért esedezve, Uram, két bitang jó okom is van ezt mondani: az egyik az, hogy téged még sosem figyelt meg senki válaszolás közben, pedig elég régen függ rajtad ennek a pármilliárd embernek az áhítozó tekintete, és igazán bármilyen, bármilyen kis vacak válasszal beérték volna. Nem, valóban nem gondolom, hogy pont ez lenne az a pillanat, átadás előtt egy héttel, a Te 2021-ik esztendődben, amikor váratlanul szakítasz a hagyományokkal és dörgő hangon bejelented, hogy ne olvassak Winnetout, mert úgy elversz, mint szódás az ő lovát. Mármint a sajátját, Winnetou lovára senki nem mer kezet emelni, zárójel bezárva.
A másik okom pedig, hogy Te állítólag egy Megbocsátó Isten vagy – nem ismerem a típusválasztékot, de erről a modellről azt írják a szaklapok, hogy a gyónás útján semmissé tehető előtte minden bűn és vétk, amennyiben a bűnös és vétkes teli tüdőből és őszinte könnyekkel tanúsít mitovábbi megbánást, hogysem valaha is még egyszer elkövetni merészelne.
És én, Uram, ígérem, hogy soha többé nem olvasom el a Winnetou-t, ha most az egyszer még hagyod, hogy végigolvassam. Nem biztos, hogy így lesz, de tiszta szívből ígérem. Valamint kérem a tisztelt Mennyei Bíróságot, hogy vétessék figyelembe, miszerint a cikk legelső sora óta gyakorlatilag egyfolytában bocsánatot kérek, mintha előre sejtettem volna, hogy gyarló módon fogok eljárni. És ímhol.
Végezetül pedig, drága jó Istenem – ha megengedended, és amennyiben a továbbiakban is csak annyira kommunikálsz velem, mint ebben az utóbbi pár percben, nos, akkor én becsuknám most már az ablakot. Kutya hidegre csináltad ezt a decembert.
Remélem, találkozunk még, Ó Nagy Manitou.
Remélem, egy indiánregényért nem jár Örökké Tartó Bünti, és nem küldesz le a patás rézbőrűekhez a pueblo legaljába, ahol forró bölényzsírban dinsztelnek majd napestig, mindörökkön-örökké, hogy a többiek kedve a nyúlfarknyi vacak kis életük végéig egész biztosan elmenjen a hasonló kicsapongásoktól.
De hát ahogy már az elején is utaltam rá: természetesen legyen meg a te akaratod.
Ennyi hatalommal meg dicsőséggel ez az elvárható minimum service level.
Én pedig nyugodalmas csütörtököt kívánok addig is.
Ámen.
Author: David Kronberg
1975 óta folyamatosan élek. Eleinte próbáltam letenni, de mostanra már reménytelen függő vagyok. Elfogadtam magam ilyennek. Az olvasással meg az írással ugyanez a helyzet: amióta elkezdtem, rendszeresen csinálnom kell, különben jönnek a tünetek. A blogolás megnyugtat, de csak ideig-óráig. Ha nem jutok géphez, néhány óra múlva ideges leszek, enni, sétálni vagy vezetni kezdek, egy idő után már az emberekkel is beszélgetek. Idáig szerencsére ritkán jutunk el. Néha, amikor nincs nálam rendes eszköz, papírt használok, kézzel tekerem meg rajta a tollat. Nem ugyanaz, de van egy feelingje. Régen mindenki úgy csinálta. Higgyétek el, igyekszem. Kérlek, ne csúfoljatok, amiért író vagyok. Tudom, hogy titokban mások is küzdenek ezzel. Meggyógyulni talán nem fogunk, de addig is segíthetünk egymásnak!
