Az elöl haladó hirtelen megtorpant.
– Pszt!… Halljátok ezt?
Akkor már mindannyian hallották.
– Kétségek!… – suttogta áhítattal – Valahol a közelben információnak kell lennie!
– Honnan jön? A Facebook-fal mögül?
– Nem. Ott már jártunk. Szerintem az interneten túlról jön.
– Az… „interneten túlról”?
– Igen. Ezek szerint közel járunk a Valósághoz!
– Nézzétek! Ott! – súgta izgatottan a legfiatalabb, és előremutatott a szűk folyosón.
– Mi van ott?
– Hát nem látjátok?… A folyosó kettéágazik! Onnan jöhet a hang!
– Én nem látom… De nézzük meg. Van még reménysugarunk?
– Van.
– Gyújts meg egyet!
A térképész a fejét csóválta.
– Nem jó ez, gyerekek… A Google Maps nem mutatja.
– Persze hogy nem! Az nem a valóság!
– De hát…
– Gyere, menjünk!
Óvatosan haladtak a pislákoló fényben. Minden egyes lépés kísérteties visszhangot vert a sziklafalakon. Egy perc telt el, talán kettő.
– Itt vagyunk – mondta az elöl haladó. A folyosó egyik ága meredeken elkanyarodott, a másik szinte egyenesen haladt tovább.
Füleltek.
– Innen jön!
Az oldalsó ágból távoli kérdőjelek hangja hallatszott, és tisztán kivehető volt még valami. Egy lassú, ütemes, tompa hang.
– Ez mi lehet?
– Valaki a határokat feszegeti.
– Mivel? Csákánnyal?
A legidősebb feszülten figyelt.
– Nem. Sokkal nagyobb erő ez. Azt hiszem, észbontókkal ütik a falat.
– Kétségek között?? És ha berobban a köztudat?
– Mindegy nekik! Ki akarnak törni! Életben maradtak, és megtalálták a kijáratot!
– Igen… Lehetséges, hogy náluk van az információ.
A fiatalabb lázasan gondolkodott.
– Menjünk oda, és segítsünk nekik a Meglepetés Erejével!
– Lassan a testtel, fiam. Lehet hogy clickbait.
– De hát ki kell derítenünk!
A térképész bosszúsan morgott magában.
– Nem látok semmit. A Wikipedián se jön rá semmi értelmes.
– Keresd úgy, hogy „igazság”!
– Azt próbálom, de csak féligazságokat talál.
– Meg kell próbálnunk! – mondta megint a fiatal.
Mindannyian ezen gondolkoztak.
– Ha legalább az iránytű működne!
– A többieknél lehet hogy van! Bevárjuk őket?
– Felesleges. Rég eltévedtek.
– Azt hittem, minket követnek.
– Követnek azok mindenkit.
Akkor hirtelen egy minden eddiginél élesebb csattanás hallatszott… aztán még egy. Hűvös lökéshullám csapta meg őket az oldalfolyosó felől.
– Úristen, ez meg mi volt? Szakmai konszenzus?
– Nem. Áttörést értek el. – mondta az idősebb, és izgatottság remegett a hangjában. Újabb légmozgás érkezett, ezúttal lassabb volt, de folytonosabb.
– Ez az új idők szele!
– Megyünk?
– Menjünk!
– Biztosak vagytok ebben? – kérdezte a térképész, még mindig a tabletet bámulva.
A fiatalabb visszafordult. A gyér fény ellenére is látszott, hogy mosolyog.
– Tedd le azt a szart, és fülelj egy kicsit!
– Most… most nem hallok semmit.
– Hát éppen ez az. Nem hallasz semmit. Eltűntek a kétségek!
A térképész megértette. Mindannyian elindultak az íves folyosón. A kanyaron túl a talaj enyhén lejteni kezdett, és az elöl haladó kezében, talán a friss légáramlat miatt, egyre erősebb fénnyel izzott fel a reménysugár.
Author: David Kronberg
1975 óta folyamatosan élek. Eleinte próbáltam letenni, de mostanra már reménytelen függő vagyok. Elfogadtam magam ilyennek. Az olvasással meg az írással ugyanez a helyzet: amióta elkezdtem, rendszeresen csinálnom kell, különben jönnek a tünetek. A blogolás megnyugtat, de csak ideig-óráig. Ha nem jutok géphez, néhány óra múlva ideges leszek, enni, sétálni vagy vezetni kezdek, egy idő után már az emberekkel is beszélgetek. Idáig szerencsére ritkán jutunk el. Néha, amikor nincs nálam rendes eszköz, papírt használok, kézzel tekerem meg rajta a tollat. Nem ugyanaz, de van egy feelingje. Régen mindenki úgy csinálta. Higgyétek el, igyekszem. Kérlek, ne csúfoljatok, amiért író vagyok. Tudom, hogy titokban mások is küzdenek ezzel. Meggyógyulni talán nem fogunk, de addig is segíthetünk egymásnak!