Égbe nyúló szirtek fölött,
Felhők hátán, szelek szárnyán
Büszke sólyom száll sebesen,
Napfény játszik bársony tollán.
Cikázik a szabad légben,
Barátja a végtelen tér,
Délceg sólyom, bátor vadász,
Napnyugtával fészkére tér.
Sólyom párja, szelíd galamb,
Gyöngéd szóval várja otthon:
„Drága sólymom, édes párom,
Nehéz magány az én sorsom.
Ne menj, ne menj messzi tájra,
Inkább engem szeretgessél,
Szárnyaiddal betakarjál,
Szép szavakkal becézgessél!”
„Sólyom vagyok, szabad vándor,
Meghalok, ha nem szállhatok,
Havas bércen, vad vidéken,
Folyók fölött nem járhatok.
Magas ég az én otthonom,
Felhők, szelek útját járom,
S messzi tájról, zord vidékről
Visszatérek hozzád, párom.”
„Vígy magaddal, büszke sólyom,
Vígy magaddal messzi útra,
Együtt szállunk vad vidékre,
Zordon hegyre, havas csúcsra.
Éjjel-nappal veled leszek,
Vigyázok rád, vésztől óvlak,
Karjaimmal ölelgetlek,
Énekemmel vigasztallak”.
„Szelíd galamb, kedves párom,
Nem vihetlek messzi útra,
Birkózni a jeges széllel
Gyönge szárnyad hogyan tudna?
Jámbor lélek, hogyan bírnál
Szembenézni villámokkal,
Puszta síkon prédát űzni
S verekedni dúvadakkal?”
Napok telnek, hetek múlnak,
Szelíd galamb egyre búgja:
„Ne menj, ne menj, drága sólymom,
Szívemet bú szomorítja.
Azt akarom, csak velem légy
Éjjel-nappal, mindörökké,
Hogyha szeretsz, itthon maradsz,
Messzi tájra nem mégy többé.”
Fejét hajtja büszke sólyom
S búját sóhajtásba fojtja:
„Nem megyek hát messzi földre,
Szíved bánat ne mardossa!”
Elszállt az ősz, múlik a tél,
Szép kikelet járja táncát,
Bátor sólymot, délceg sólymot
Barátai szólongatják.
Csalogatja tavaszi fény,
Hívogatja pajkos szellő,
Csábítja a messzi égbolt,
Várja fenn a fodros felhő.
Büszke sólyom, szabad vándor
Fészkén nyugszik, nem repülhet,
Tolla fakó, szárnya béna,
Szép szemében nincs már élet.
Sólyom párja, szelíd galamb
Arcát sötét fátyol fedi,
Halott társát megsiratja,
Fájó szívvel eltemeti.
Sólyom párja, özvegy galamb,
Könnyét hamar felszárítja,
Titkos öröm kél szívében
S halott férjét így szólítja:
„Magas bércek, csalfa fények
Nem csábítanak már többé,
Enyém vagy már, büszke sólyom,
Enyém vagy már mindörökké!”
Author: Kovács P. Zoltán
Pályakezdő tollkoptató vagyok. Eltekintve a rendszerváltás utáni, néhányéves újságírói tevékenységemtől, mindeddig sikeresen ellenálltam az erős kísértésnek, hogy bármiféle, irodalminak nevezhető megnyilvánulásommal inzultáljam embertársaimat. Ám idősebb korára az ember szószátyár lesz és meggondolatlanná válik. Könnyebben enged a fehér papírlap és a betű csábításának. A könyvek iránti vonzódás és az irodalom szeretete végigkísérte életemet. Számomra az írás nemes és érdekes intellektuális játék, kaland. Ám meggyőződésem, hogy az írói tevékenység sohasem lehet öncélú szórakozás: remélem, hogy nyugtalanító világunkban néhány percnyi kellemes és tartalmas kikapcsolódást tudok nyújtani mindazoknak, akik megtisztelnek novelláim olvasásával.