Az alábbi írásom az Irodalmi Rádió által 2023-ban kiadott ” A tavaszi szél titkai” c. antológiájában jelent meg.
Elkésett köszöntő
A telefon ébresztője nem tréfál. Alkudoznék, de kegyetlenül közli, hajnali öt óra.
A macska megrovó tekintettel sertepertél tányérja körül, megint nem voltam elég gyors a reggelijével.
Nyűgös hajnal, nehezen indul az élet.
Kávémmal és zabkásámmal éledezem a fotelban.
Hallgatom a rádiót. Nem lesz jó kedvem tőle. Felrobbant, kirabolták, szalagkorlátnak ütközött, lebombázták…
Infláció… drágább lett… aszály… túl sok csapadék.
‒Legalább a kávémat hadd igyam meg!
‒Maradj kint addig, világ!
Nem volt könnyű ez a tél, pedig igazán hideg sem volt, mégis, a világ bajai naponta rúgták ránk az ajtót.
Az újra reneszánszát élő cserépkályhánkra téved tekintetem. Hű társam volt az elmúlt hónapokban.
Becsületesen végezte dolgát, hatvan év után is.
Hozzásimulva még mindig érzem az esti meleget.
Az ablakon túl lassan foszladozni kezd a sötétség, már napról‑napra előbb kel fel a nap.
A meleg zuhany alatt lassan éledezem.
Tekintetem az asztalra téved, kipattant a vázába állított aranyeső bimbója.
Az idén talán még jobban várjuk a tavaszt, mint máskor.
Gyorsan öltözködöm.
Pillantásom az ablakon túl jár, a füvön rigó ugrál, megérkezett reggeli alma adagjáért.
Lakáskulcs, slusszkulcs, telefon, uzsonna, víz.
Bozótharcra kész.
Kukásautó dübörög. Az utca megkezdte zajos életét.
Kilépek a házból, egy gerle búgó hangon kezdi szerelmi énekét. Ő már tudja.
A cinkék nyitnikékkel válaszolnak. Felragyog a nap, éles sugárban.
Más ez a napsütés. Hideg van ugyan, de a fények már ragyogóbbak, a színek fagyosan élénkek.
A levegőben érezni, valami megváltozott tegnap óta.
A vártnál gyorsabban végzek a rám váró feladatokkal, hirtelen támadt, ajándék szabadidőt kapok.
Ősz óta nem jártam a temetőben, arra kanyarodom.
Takarítom az őszi virágok maradványait.
‒ Nagymama!
‒ Mindannyian odaát vagytok már.
‒ Gyöngyvirágot hoztam neked, a kedvencedet. ‒ Összeszorul bennem valami.
‒ Nem volt könnyű az életed. Árva lányként, mostohaanyád hamar férjhez adott. Legnagyobb lányként minél előbb férjhez kellett menni. Akkoriban ez volt a szokás.
‒ Voltál-e szerelmes? Sose derült ki számomra.
Nagyapa rendes ember volt, gondoskodó. Mellette sohasem kellett éhezni, fázni a családnak, még a legszörnyűbb háborús években sem.
Boldog voltál-e mellette?
Nem hiszem.
Mégis,ti ketten mindent megtettetek a családért, amit csak lehetett.
Anyánkat elkényeztetted, azt is neki adva, amit te nem kaptál meg.
Később minket is.
‒Emlékszel?
Addig hintáztam az öledben, a kötényedben, hogy elszakadt. Jót nevettünk rajta.
Amennyit a konyha és a háztartás világáról tanultam, azt tőled tudom.
Együtt főztük a krumplilevest. Te a tűzhelyen én a hokedlin babaedényben.
Sose értettem, az enyém miért nem lesz ugyanolyan ízű.
Csak felnőve értettem meg, hogy az enyémbe nem került rántás.
Nem költöttek sokat a taníttatásodra, mégis sok tudományod volt.
Lenyűgözve néztem a kacsa tömés, a disznó, csirke, hal tisztítás, darabolás műveletét, akkoriban még nem voltak állatvédelmi fenntartásaim.
A falusi piac nyüzsgését, ahová minden ősszel elvittetek.
Aztán ott volt a káposzta esete. Szerettem, ha elküldtek vásárolni.
Hat‑hét évesen kenyérért küldtél, de káposztával tértem haza, mivel útközben a piac mellett elhaladva egy rámenős kofaasszony rám erőltette.
Te visszamentél a káposztával és elintézted vele, hogy visszaadja a pénzt.
Nem kellett napközibe járnunk, a konyhaasztalon írtam a leckét, te mosogattál, vagy tésztát gyúrtál.
Néha felháborodtál, ha nem ízlett az ebéd.
‒Mehettek majd a napközibe enni, majd megtudjátok!
‒Megtudtuk. Igazad volt.
Soha nem derült ki, már nem is fog, hová rejtetted az átmeneti kabátomat, amit télen mindenáron fel akartam venni.
Egyszer sem sikerült felkutatnom, pedig nagyon igyekeztem.
A családi törvényt úgy alkottad meg, hogy március 15. előtt téli kabátot levenni nem lehet,mert megfázhatunk.
Tudtad, hogy utálom azt a használtan vásárolt irhakabátot, amiben járni kellett egész télen.
Aztán a kamaszkor viharai távolabbra sodortak.
Mire visszatértem volna, már nem voltál.
Soha nem felejtem, mikor megmondta az orvos, hogy tüdőrákod van.
Neked? Aki soha nem dohányzott? Miért?
A huszonéves ember nem tudja értelmezni a halált.
Most majdnem annyi idős vagyok, mint te voltál, mikor elmentél.
Már mások a dimenziók.
Kapirgálom az elszáradt növényeket, a sírok között átragyog a napfény.
Hátamat melegíti, simogat, mint egykor a kezed.
Hiányzol.
Author: Hagymási Klára
Az Irodalmi Rádió szerzője. Kapcsolatom az irodalommal születésem óta tart, mivel magyar nyelv és irodalom szakos tanár anya gyerekeként nőttem fel. Gyakran hallottam gyerekként, unalmasabb óráimban: – Miért nem olvasol inkább? Ülj le és olvass! Mivel jó gyerek voltam, olvastam és olvasok azóta is. A könyvek hőseit magamban barátokká fogadtam. Olvasmányélményeimben hosszasan benne éltem, gyakran sajnálva, hogy ki kell onnan lépni a valóságba. Kapcsolatom a könyvekkel különleges. A hozzám tartozó ingóságok tetemes hányada könyvből áll. Hiszem, hogy a művészetek jelenethetik a reményt, kiutat nem túl barátságos jelenünkből. Megtiszteltetés számomra, ha szerény eszközeimmel részt vehetek ebben az útkeresésben.
