Átkozott mozdulatlansággal megtűzdelt álmatlanság. Noha több éve küzdött vele, mégsem bírta megszokni a korai nyugovóra térést. Egész életében irtózott a semmitől. A „helyen”, ahol most volt kénytelen élni, akár tél volt, akár nyár, korán kellett nyugovóra térni. Az évek során annyi mindent megszokott már, egyedül a korai fektetéssel nem bírt megbirkózni. Este kilenc után a „hely” elcsendesedett minden zaj és neszaz összes apró rezdülés hangja felerősödött. Már este fél nyolctól rettegett az előrehozott fél kilences éjszakáktól. Tudta, hogy minimum tizenegyig, de időnként akár éjjel egyig, kettőig nem fog tudni elaludni. Fekvő helyzetben kizárólag a fejét tudta jobbra-balra fordítani, és lábát csípőből pár centimétert odébb vinni. Az sem lehetetlen, hogy nem is centisek, hanem milliméternyiek voltak a mocorgások. Legmerészebb álmaiban sem juthatott eszébe a hosszú ébrenléttel töltött éjszakai órákon az ágyban forgólódás. Könyvet, telefont, tabletet nem tudott tartani, tehát a fekvés közbeni időtöltésként az olvasás, neten történő szörf lehetősége is kilőve. Televíziót nézni nem szeretett, mert a kínálat nem találkozott az ízlésével. A gépén kocsijában ülve tudta a Netflixet nézni, feltéve, ha ebben valaki segítette. Odahaza, kényelmes körülményei között könnyebben viselte az ébrenlétet, nem úgy, mint itt. Otthon mindig sokáig fent maradhatott. A hosszú, mozdulatlanságba dermedt magányos éjszakákon múltjának olykor szürkén egyhangú, máskor elevenen reszkető, szenvedélyes érzelmi skálákban hullámzó emlékképei elevenedtek meg, majd alkottak színes elegyet jelen életének történéseivel. Cselekményszálak fonódtak össze, majd szakadtak széjjel.
Egyik pillanatban otthon volt, másikban messzi, soha nem látott távoli vidékeken járt. Eszébe jutottak a minden családtagot asztalhoz ültető vacsorák, hétvégi közös reggelik. Esték, amelyek beszélgetésekkel, film vagy focimérkőzések nézésével teltek. Szüleivel, öccsével közös meghitt pillanatképek követték egymást képzeletében. Citrom és vanília illatú karácsonyok, amikor anyu bejglit sütött, mert a karácsony bejgli nélkül nem ünnep. Anyja mindig feszülten és zaklatottan, folyton keserűen élte meg az ünnepi időszakokat. Ezzel minden ünnep hangulatát sikeresen ki is végezte. Akkor is, amikor még együtt volt a család. Ezért soha nem szerette a karácsonyt, ahogy más ünnepeket sem. Apját nyugodtabb természettel áldotta meg a Sors, de egy nyarat idéző őszi napon elköltözött. Az emléke viszont maradt, és fájt. Akárcsak a hiánya. Anyját teljesen padlóra küldte az imádott férfi kilépése az életükből. Ezután zömében olyan képek jöttek, amelyeken anyjával voltak kettesben, egyszer békés nyugalomban, máskor zaklatott idegeskedés közepette. Édes és keserű, máskor vidám és fájdalmas emlékek váltogatták egymást a szoba plafonjának mozivásznán.
Máskor öccsével közösen átélt emlékek villóztak fejében, negyven év távlatából. Nyugodt, vidám, kiszámítható gyermekkort mondhattak a magukénak. Imádta öccsét, a három évvel fiatalabb fiú élete egyik legfontosabb szereplője volt. Tini kori ádáz veszekedések, később könnyű kibékülések, barátaikkal közösen átélt játékok, hülyülések, éjszakai aggodalmakkal teli várakozások, hogy a fiú épségben haza ér-e a bulikból, később tartalmas, sokszor fájó módon őszinte beszélgetések, együtt átélt pillanatképek bombázták belső világát.
Következő pillanatban apai nagymamája szobájában feküdt. Mama szobájának illata semmi más illattal nem téveszthető össze. Ugyanakkor pontosan nem is tudta volna beazonosítani. Mama már reggelire sültpaprikával lepte meg, ebédre mindig azt főzte, amit ő kívánt, délutáni pihenő utánra is tartogatott meglepetéseket, ezek közt rengeteget csevegtek és nevettek. Este gyengéd simításokkal, mély beszélgetésekkel kényeztette. Máskor anyai nagymamája kedves emlékképei elevenedtek meg előtte. Ez a Mama közel sem volt olyan áldozatosan odaadó a konyhában, ám óriási emberszeretete, pikáns humorérzéke, nagyszerű ízlése, szeszélyes hangulatváltásai, élete végéig tartó kíváncsi természete ellensúlyozta a konyhai kedvencek hiányát. Fergeteges nevetések, világot megváltó beszélgetések, szeretetteljes civakodások, s a Mamához fűződő érzések sorjáztak lelkében. Amikor gyermekként kórházban volt, anyai nagymamája látogatta a legtöbbször.
Gyűlölte a kórházi élményeit felsorakoztató emlékfoszlányokat. A steril kopár szobákat, a hajnali mosdatásokat, műtéteket megelőző hashajtásokat. A műtők hideg, idegen világát, a gyermekszemnek hatalmas, erősen sugárzó lámpák fehéren vakító fényét, a félelmetesen csillogó fémeszközök látványát, meg a zöldmaszkot viselő orvosokat. Végül az altatógáz és az arcára tapasztott gumimaszk gyomrot forgató szagát. Ébredéskor az émelyítő undort mindentől. Iszonyatosan kínzó szomjúságot. Nővéri visszaéléseket, mert öt évesen, mozgássérülten műtétet követően bepisilt.
Egykori plátói és igaz szerelmek emlékképei sem maradhattak el. Ezek némelyike gyerekkori, majd fiatal felnőttként átélt. Egyetlent szeretett, akit nem csupán lelkestől szerethetett. Addig soha nem tapasztalt érzelmek, érintések, közelségek és elsuttogott vallomások lüktettek. Ezeket az emlékeket álombaringatónak engedte be, de ilyenkor még ezek is felzaklatták. Istenem, odahaza mennyire szerette, óhajtotta a hosszú, társaságban töltött esteket. Különösen a forró, fülledt nyári esteket imádta, amikor kint a csillagos égbolt alatt beszélgettek. Most itt feküdt, a forró, fülledt, mozdulatlan levegőjű szobában, az őrült gondolatai társaságában. A plafonmozi vásznán pedig őrült sebességgel váltották egymást a különböző korszakokból származó emlékképek. Bárcsak elszakadhattak volna rongyosra idézett emlékképeinek legapróbb foszlányai is. Talán, ha megőrülne, sikeresen megszabadulhatna tőlük…
Author: Szekeres Henriett
Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...
