Déja vu

Akai Katalin

Déjá vu

 

– Szia! Köszi, hogy felhívtál.

­­– Örülök, hogy hallom a hangod Csillagom.

­­– Tudod, hogy szeretek veled beszélgetni. Ne aggódj Anyu, jobban vagyok, minden rendben van. Mesélj, mi újság? Hogy vagy?

– Köszönöm, jól vagyok. Szeretnék neked elmondani egy különös esetet, ami múltkori kiránduláson történt velem, mert kíváncsi vagyok mit gondolsz róla.

– Azt mondtad nem volt semmi említésre méltó és nagyon jól érezted magad.

– Nem mondtam el, mert még magamban is helyre kellett tennem ezt a dolgot. Át kellett rágnom magam rajta, hogy valóban így történt-e? Nem csak én látok, vagy gondolok többet az esetbe, mint kellene? Az is lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem.

– Na, mesélj!

– Még nekem is hihetetlen, magam is nehezen fogadom el, pedig tudod, hogy mennyire működnek a spirituális megérzéseim.

– Ugyan, Anyu! Tudod, hogy mi egymásnak bármit elmondhatunk.

– Igen Kislányom, de ez most téged is érint. Valamint szegény apádat -, Isten nyugosztalja. Ezért gondolkodtam, hogy egyáltalán elmondjam-e neked.

– Jaj, ne csigázz már! Nagyon kíváncsi vagyok.

– Na jó, elmondom.

Aznap, amikor a mikrobuszos kirándulásra mentünk, egy híres vidéki gyógyfürdő volt az úticél. Alig vártam, hogy végre a kellemes, meleg vízbe merüljek fájó csontjaimmal. Dél körül egyedül mentem ebédelni, mert a többiek hoztak ennivalót magukkal. Az egyik strandbüfé kerthelyiségében találtam üres asztalt. Nem kellett várnom az ételre, mert önkiszolgáló rendszerben működött. A hajnali indulás miatt, viszonylag korán megéheztem, ezért még nem volt tömeg, csak pár család étkezett rajtam kívül a teraszon.

Két asztallal távolabb, egy népes família vert tanyát. Pár asztalt összetoltak és öt felnőtt meg négy gyermek próbálta vitatkozva kitalálni, hogy mit szeretnének enni-inni. Jól szórakoztam, a családi hangzavart hallgatva.

A legkisebb nem szólt bele a vitába, hanem felderítő útra indult az asztalok között.

Az apró gyermek pelenkanadrágot viselt, semmi mást. Talpai mezítláb csattogtak a köveken, mert méretéhez képest nagy sebességgel igyekezett meglógni családtagjaitól. Élvezte a kergetőzést és hangosan kacagott, amikor sikerült kibújni az őt bekerítő karok öleléséből.

Olyan gondtalan és boldog volt, amennyire csak egy ilyen csöppség lehet. Cseles szökési kísérletei mosolyra késztettek mindenkit a strand büféjének hatalmas teraszán.

Egy fakult, piros ernyő védelmező árnyéka alatt ülve éppen az ebédemet fogyasztottam és közben gyönyörködtem a kedves látványban. Igazi felhőtlen nyári nap volt, néha kellemes szellő mozgatta meg a közelben álló nyárfák élénkzöld leveleit.

Önkéntelenül elmosolyodva néztem a picit és te jutottál az eszembe. Te is ilyen huncut nevetéssel néztél reánk amikor fogócskáztunk veled, sőt még a gyermek arca is nagyon hasonlított.

Valóban, milyen érdekes! Ugyanilyen mézes karamella-étcsoki árnyalatú csillogó szeme, mogyorószínbe hajló, vékonyszálú szöszke haja, tejfehéren virító bőre volt az én kicsikémnek is amikor ilyen pici volt – gondoltam elmélázva.  Különös módon még a fürge mozgása, gesztikulációja és a nevetése is ismerősnek tűnt.

Minél tovább néztem, annál feltűnőbb volt a hasonlóság, de elkergettem a gondolatot azzal, hogy ennyi idős korban – másfél évesnek saccoltam a kicsit – sok gyermek mutat hasonlóságot egymással, hiszen többnyire még jóval ezután alakulnak ki a maradandóbb egyedi vonások és karakterek.

– Szerintem akkorra már a legtöbb gyerek igazi egyéniség. Te is mondtad, hogy pár hónaposan már úgy hasonlítottam apura, hogy le sem tagadhatott volna.

– Szinte el sem hiszem, hogy negyvenöt év telt el mióta megszületettél Csillagom. Sajnos az apukád sem él már, akivel mi is számtalanszor játszottunk ilyen fogócskát veled.

– Emlékszem, hogy még kisiskolás koromban is az volt az egyik kedvenc játékom. Mi történt azután?

Gondolataimból riadt kiabálás hozott vissza a teraszra.

Ákoska! Ákoska! Nem szabad, ne menj be az ajtón! Látod, ott főzik a nénik az ebédet nekünk és a többi embernek – húzta vissza a kis csavargót az édesanyja -, aki még időben odaszaladt – mert a pici már félig bejutott a résnyire nyitva hagyott ajtón.

A kisfiú vidáman kacagva kirántotta kezét az anyjáéból és újra elindult a székek között. Barátságos gyermek volt. Mindent megnézett, megfogott, időnként rámosolygott azokra, akik szóltak hozzá, mégsem ment oda senkihez, nem fogadott el semmit, hiába csalogatták bármivel.

Végül megszomjazott, valószínűleg el is fáradt a sok futkosásban, ezért letelepedett az anyukája ölébe és mohón szürcsölte az üdítőt, közben pár falatot evett is az időközben asztalra került ételből. Láthatóan a sült burgonya ízlett neki a legjobban, melyet anyukája tányérjáról szálanként csipegetett.

Csak drukkolni tudtam, hogy ne legyen semmi baja, hiszen előtte szinte mindent összefogdosott, beleértve a kerthelyiség padlóburkolatát is.

Éppen szemben ültem velük és táplálkozás közben találkozott a szemem a kisfiúéval.

Ha felnőtt lett volna, azt mondhatnám, hogy szikrázott közöttünk a levegő, olyan érdekesen szinte szuggesztíven nézett rám. De nem férfi volt, csak egy kisfiú, akinek gyönyörű keskenyvágású barna szeme volt, pont olyan, mint a tiéd és apukádé Kislányom.

Az biztos, hogy amikor a tekintetünk összekapcsolódott, furcsa, de kellemes borzongás futott át rajtam, és valami hihetetlenül erős déjá vu érzésem volt, mintha már láttam volna ezt a tekintetet. Valaki nézett már ilyen szemekkel, ilyen mélyen a lelkembe.

Megráztam a fejem és elkaptam a szemem, korholva magamat, hogy öregségemre már képzelődöm is.

Folytattam tovább az ebédet, már a kávémat kavargattam, amikor megállt a székem előtt a kisfiú. Két karját ölelésre nyújtva ágaskodó mozdulattal kérte, hogy emeljem fel az ölembe.

Ösztönösen majdnem felkaptam, de még idejében az anyukájára néztem, hogy szabad-e felvennem őt, hiszen csak egy idegen vagyok.

Az édesanya csodálkozva nézett, szabadkozva elnézést kért a zavarásért, de amikor mondtam, hogy nincs semmi gond, egy mozdulattal jelezte, hogy felvehetem a kisfiát, ha szeretném. Ölembe vettem a gyermeket, aki úgy bújt hozzám, mintha a nagymamája lennék.

Szóba elegyedtem a szülőkkel, akik elmondták, hogy bármennyire barátságos kisfiú Ákoska, nem szereti, sőt visítva és rúgkapálva tiltakozik, ha a közvetlen családtagokon kívül bárki felveszi, vagy megöleli. A család több tagja is abbahagyta pár percre az ebédet, bólogattak, és ámulva nézték a gyermeket, aki szorosan átölelt, és időnként rám nézett.

Nem lehet, hogy hasonlítok valamelyik rokonra, akit szeret a kisfiú? – kérdeztem, de nemmel válaszoltak és tovább falatoztak.

Nem siettem – a gyógyvizes medence megvár, gondoltam – és élveztem a kellemes napsütést, és az őszinte, érdek nélküli ölelést és szeretet áramlást, amit az ilyen pici gyermekek adnak. Önkéntelenül elkezdtem ringatni, és halkan dúdoltam egy dalocskát, melyet neked is oly sokszor énekeltem, mikor kicsi voltál.

– Mondd Anyu, a szülei nem ellenkeztek, vagy hívták vissza magukhoz?

– Nem, sőt talán élvezték is a pár percnyi pihenőt, bár az anyukája néha azért odanézett, hogy minden rendben van-e.

Azt gondoltam, hogy bizonyára elfáradt a gyermek és talán elalszik az ölemben, de nem így történt.

Figyelmesen tanulmányozott, a szemembe nézett, és közben babanyelven, élénken gesztikulálva, mosolyogva elmesélt valamit, amit legnagyobb sajnálatomra nem értettem – mint utóbb kiderült egyelőre még a szülei is csak ritkán értették a szavait.

Közben ismét jelentkezett a déjá vu érzés, amint a tekintetünk egymásba fonódott, és egyre ismerősebbnek éreztem őt, de nem tudtam mit kezdeni a tudatalattim reakciójával.

Pár perc múlva jelezte, hogy tegyem le és mihelyt apró talpai a padlót érték, újult erővel futkosni kezdett az asztalok között, most már engem is bevonva a kicselezős játékba. Gyöngyözően kacagott, ha a családból valaki a székeken ülők közül elkapta őt, és kiszabadítva magát, tovább csattogott apró talpain.

Elfogyott az ásványvíz a poharamból, és éppen arra gondoltam, hogy visszamegyek a medencékhez, amikor láttam, hogy a kisfiú családja is távozni készül. Csalogatták Ákoskát szépen és mérgesen, de incselkedve egyre távolabb futott, amíg végre a szülei nevetve bekerítették.

Apja szorosan fogta a kezét, nehogy ismét meglógjon. Amikor az asztalomhoz értek, a gyermek felém nyújtogatta a szabad kezét, és megmakacsolta magát. A szülők összenéztek és az apa elengedte a kisfiú kezét.

Odaszaladt hozzám, átölelte a nyakamat, és fülembe súgott pár érthetetlen szót. Azután két pici, kosztól ragacsos keze közé fogta a fejemet, homlokomhoz érintette a homlokát, mélyen a szemembe nézett – ismét létrejött a kapcsolat – és megpuszilta két felől az arcomat.

A család barátságosan búcsút intett, Ákoska az apja kezét fogva elindult a virágzó bokrok és árnyas fák közötti ösvényen a strandmedencék irányába.

– Ez valóban különleges találkozás lehetett Anyu, de hol van ebben a történetben az édesapám?

– Amikor egyedül maradtam leültem és mint a villám, úgy csapott belém a felismerés, hogy a búcsúzásnak ez a módja, a mozdulatok sorrendje, a búcsúzáskor fülembe suttogott bíztató szavak, a gyönyörű keskenyvágású, olvasztott csoki színű szemek és a mélyén látott ismerős lélek, amelyhez kapcsolódtam, szerintem az édesapádé volt.

– Ez valóban hihetetlen, de elhiszem. Ennyi minden nem lehet véletlen, és tudjuk, hogy létezik ilyen. Még a tudósok is értetlenül állnak a jelenség előtt, de már kezdik elismerni a létezését.

– Csillagom, te is tudod, hogy bár elváltunk amikor nagykorú lettél -, mert az alkohol sajnos mindig erősebb volt az apádnál -, ő jó ember volt, és szeretett bennünket. Sajnos a halála hirtelen és tragikus volt, elköszönni sem tudott, még tőled sem.

Úgy gondolom, hogy ilyen módon akart üzenni nekünk – főleg neked, általam – hogy szeret, minden rendben van, ne szomorkodjunk miatta, már megtalálta a helyét, és ő is vigyáz ránk.

Boldog gyermekként él tovább a lelke és fogócskázik a felhők között ott fenn, Isten kertjében.

– Igen, tudom, hogy így van. Jó, hogy elmondtad. Bocsi, mennem kell, mert csöngetnek. Majd hívlak, puszi.

Akai Katalin
Author: Akai Katalin

Akai Katalin: Nagyné Akai Katalin vagyok, Budapesten élek. Akai Katalin néven diákkoromtól írok prózát és verset egyaránt. Tanáraim segítségét, biztatását köszönöm. Az Irodalmi Rádiónál értek az első sikerek, ma is hálás vagyok érte. Több irodalmi magazin és folyóirat szerzője vagyok, számos irodalmi közösség megtisztelt azzal, hogy tagjai közé fogadott. Huszonhat hazai és nemzetközi pályázaton irodalmi díjat, vagy helyezést kaptam, és eddig ötvenkettő antológiába válogatták be verseimet és prózáimat. Az Irodalmi Rádiónál sok értékes díjat kaptam, többek között a Gyermekvilág pályázat második, következő évben első helyezését. A Cédrus Művészeti Alapítvány Napút-nívó díjjal jutalmazott. A „Szárnypróbálgatók” és az „Életmesék” pályázatokon is többször díjazták és kötetbe válogatták írásaimat. Az "Életmesék" című Nemzetközi Irodalmi Pályázaton három egymást követő évben kaptam meghívást és díjat az Országház Vadásztermében tartott ünnepségeken. Az Országos Mécs László Irodalmi Társaságnál számos pályázaton helyezést értem el többek között 2017-ben „Az év nyugdíjas költője" pályázaton 3. helyezést értem el. 2018-ban megkaptam a Nemzetközi Mécs László Irodalmi Díjat. 2019-ben megjelent az “Ezt is túléljük” című novelláskötetem. 2020 nyarán Lélekrózsák című verseskötetem került a könyvesboltokba. Gyermekkoromtól szenvedélyem az olvasás, történet és versírás. Bármilyen nehézséggel kerültem szembe, a könyvek birodalmában mindig menedékre találtam. Első és örök nagy példaképem Jókai Mór. Könyveire vadásztam a könyvtárban és...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

6 + 3 =

Keress másik bűnbakot

  Keress másik bűnbakot (Gengszterecske nagy dobása, vagyis: egy tévedésből megesett eset.) Ma reggel elhatároztam, ezennel megkomolyodom! Oly könnyű vagyok, szép lett minden, új élet

Teljes bejegyzés »

Szerzőtök története

Rege a minőségi agyvízért pohárba fulladt muslicáról Van a mi szobánkban Mindig egy nagy pohár víz, Mi nem csak dísz Azon az éjjeliszekrényen. Mert, ha

Teljes bejegyzés »

Ajkamra írtad/Requiem

Két új versonline darab érkezik tőlem. Egybetartoznak – Egy fájó korszak végső lezárásának✨🥰 #HullámokÚjVizeken #Ezmáramúlt #boldogvagyok 🙏🏻😇 Fogadjátok szeretettel őket: Ajkamra írtad, Requiem Alkotásaim 2024

Teljes bejegyzés »

Az idő nyomai

Lábad nyomát a homokból elfújja a szél, a hóból felissza a napsugár, sarak lábnyomát elmossa a víz, csak az idő nyomát nem mossa el semmi.

Teljes bejegyzés »

Míg belefér…

  Kint a kertben vagyok, Ott, hol a nap ragyog. Igaz, hogy az árnyékban lapulok, De így legalább napszúrást nem kapok. Kijöttem a levegőre, Hoztam

Teljes bejegyzés »

Mammográfia

Már késő este volt, amikor kiment a nő az udvarra, hogy kivegye a küldeményeket a postaládából. Aznap csak egy levelet talált, a feladót a félhomályban

Teljes bejegyzés »