Két szomorú fűzfa árnyékában
Az alsó tagozatos iskolai évek alatt, a nyári szünidőkben, drága szüleim felhőtlen nyaralásokkal ajándékoztak meg engem, egyetlen nagyszüleim szerény, paraszti birtokán. A falusi élet világát, a hatvanas évek végén ott élhettem át, nagy szeretetben. Kedves őseim, minden évben nagyon örültek nekem, szívesen láttak és fogadtak. Az egyik varázslatos nyári napon, tisztelt nagyapám megkért, hogy segítsek neki a termelő szövetkezettől bérelt málnásban szüretelni.
Én, az Erdőkertesi büszke fiú, aki meglátogatta Püspökszilágyi szülikéit, nem mondtam nemet, sőt ujjongtam, hogy ezt a feladatot nekem találták ki. Korán reggel indultunk a nagy útra, kezemben egy vízzel teli demizsonnal. A gondosan előkészített napi adag elemózsiát, és a málnaszedéshez szükséges eszközöket nagyapám egy háti kosárban cipelte. Nagyszüleim hajléka a falu szélén volt, mégis a málnásig vezető út borzasztó hosszúnak tűnt. A vízzel teli demizsont egyik kezemből a másikba tettem. Az út végén a málnabokrok előtt már szinte a földön húztam a vizes butykost. Papám meg is jegyezte:
– Te gyerek hamar elfáradtál, mi lesz veled később?
Abban a pillanatban a derekamra erősített egy kis vödröt abba kellett szednem a megérett étvágygerjesztő málnákat. Akkor és ott érces felejthetetlen hang irányult felém:
– A kisvödröt szedd teli sokszor, ne a szádat!
– No fiam – szólt hozzám újra – gyorsan lekapkodjuk ezt a négy sor málnást, és utána indulunk haza!
Csak azt nem kötötte az orromra, hogy az a négy sor egyenként kétszáz méter hosszú volt. A málnás látványa azonban minden gondomat és a fáradtságot is elűzte. A megművelt rendezett zöldellő sorok, a bokrokon duzzadó érett málnák elvarázsoltak. Elkezdődött hát a málna szüret. Az egyik sorba nagyapám a mellette lévőbe én soroltam be. Büszkén álltunk be a békés zöld sereg sorai közé, melynek vörös gyümölcsei meghódították az egész világot. A sorok elején lévő rekeszekbe gyűjtöttük a gyümölcsöket. Lassan telt a kisvödör. Háromszor fordultam már a rekeszeknél, amikor nagyapám váratlanul eltűnt a hatalmas málnásban a domb tetején. Elcsigázott voltam és fáradt a forró meleg napsütésben, amikor az egyik bokorban egy gondosan elrejtett madárfészekben, tátogó csipaszokat fedeztem fel. Azonnal megitattam őket a tikkasztó hőségben az általam hozott vízből és a nagyanyám készítette szendvicsekből is megkínáltam a piciny csipogó pacsirtákat. A megmaradt vízzel pedig meglocsoltam a málnaültetvények kiszáradt töveit. Eldöntöttem magamban, hogy a világ legremekebb és legnemesebb tettét vittem véghez, azzal leheveredtem a hűvöst adó málbokrok tövébe. Tettem ezt két sorral odébb, hogy papám könnyedén megtaláljon, s nehogy infarktuson essen át, ha nem találja a napszámos szorgalmas unokáját. Egy nagy szobáról álmodtam, benne hatalmas pihenést, újult erőket adó ággyal, abban hűvös párnákkal és dunyhával. Szemeimet mikor kinyitottam a papa ott ült mellettem és falatozott a maradék kolbászos szendvicsekből.
Meglepődött mikor a vizes demizsont üresen találta. Bevallottam, hogy annak tartalmát a csipogó szomjas kismadaraknak és reám mosolygó duzzadt piros málnácskáknak adtam. A következő percben az én örök életű papám megfogta kezem meg a vizes butykost és elindultunk a málnás bejárata felé. Határozott ősöm a sorok elején megállt, majd kezével a túloldali völgyben álló nyárfasorra, abban a két gyönyörű szomorú fűzfára mutatott.
– A fűzeknél van a forrás, a falu kis kútja, onnan tudsz vizet hozni, de ne kavard fel a vizét és igyekezz vissza.
A csobogó forrás, az áttetsző hűsítő víz, az árnyékot adó két hatalmas fűzfa látványa csodálattal töltött el. Siettem, gyorsan megjártam az utat a friss vízzel, majd belevetettük magunkat újra a lázas szüretbe. Alig vártam már, hogy elhangozzon a munka végét jelző mondat.
– No fiam indulhatunk haza!
Egy hatalmas kő esett le a szívemről. A nap nyugaton járt, forró sugarai már erejüket veszítették. Színes fények, lágyan simogató szellőkkel kísértek minket a hazafelé vezető úton. Drága, kedves nagyanyám a kapuban várt minket, arcán szeretet csillogott. Lepakoltunk, elmosogattuk a málnáktól elszíneződött, lila, vörös vödröket. Ízletes lecsót készített nagyi a számunkra. Vacsora után a kártyaparti közben nagyapám nagyanyám felé fordult, majd nagy lelkesedéssel szólt hozzá.
– Mama ebből a gyerekből egy természetvédő állatbarát ember lesz! A forró napsütésben meglocsolta a málnatöveket, megitatta, megetette az elhagyott, éhező kismadarakat, feláldozva ezzel magát és ősét egy nemes cél érdekében, ez egy egyedülálló cselekedet volt. Kedves unokád, ha ilyen alázattal, szeretetben végzi majd a munkáját a jövőben azzal e világot rengeti meg és inti azt a jóra! – így fejezte be papám az időutazást.
Amikor felé fordultam, arcán kedves mosoly ragyogott, éreztem nem haragszik rám, sőt büszke volt, hogy unokája rátermett és talpraesett. Szívemben, lelkemben örökké őrzöm ezt a csodálatos képet. Elmúlt ötvenöt év, és én felkeresem a varázslatos nyaralásaim színhelyeit. A falu szélén lévő dombrendszer gyomrában, radioaktív hulladéktároló lapul, egy atomtemetőben, megannyi zárt ólomhordó nyugszik. A forrás és kispatak vízéből csak a vadak és madarak isznak. Annak partján és medrében műanyag flakonok rejtőznek a fűben. A patak szélén a nyárfasor nem susog már a hűvös langyos széllel. A szomorú fűzfák sem adnak árnyékot az erre látogató vándoroknak, túrázóknak. A kipusztult fák helyére soha nem ültettek új csemetéket. A málnás helyén semmit nem érő dudva, hasznavehetetlen vadzab burjánzik.
A sivár talajon szúrós vadrózsabokrok csatarendben sorakoznak. A látvány rémisztő, elszomorító és lehangoló. Sajnálom, hogy egyetlen nagyapám álma, jóslata nem valósult meg. De hiszem, hogy egy új megvilágosodott generáció a jövőben tisztára mossa e csodálatos bolygót, s majd friss, vasalt, illatos ruhába öltözteti ezt a varázslatos földgolyót.
Cserepka István
Author: Cserepka István
Cserepka István az Irodalmi Rádió szerzője. Erdőkertesen láttam meg a napvilágot, 1959. augusztus 23-án, harmadik gyermekként, a Cserepka családban, Istvánnak kereszteltek. Édesanyám szeretettel, édesapám mesteri gondviseléssel tanította fiú gyermekeit. Szakközépiskolai tanulmányaimat Budapesten végeztem el. A kedves iskola magyar irodalom szakos tanárai, megismertették velem a vers elemzés rejtelmeit. Verseim játékos rímei, kezdetben utazások humoros perceit, unokáim születéseinek meghitt pillanatait örökítették meg, majd megszülettek a hálaadó, a nőnapi, az anyák napi, a szerelmes, a tájleíró és a hazaszeretet sugárzó alkotások. Írásaim megjelentek a Polikróm folyóiratban, az Erdőkertesi naplóban és a Csomádi hírharangban. Erdőkertesen élek a családommal. Terveim, álmaim, műveimmel a ma generációját és az utókor emberét érzelmekben gazdag, hazaszerető, a múltat idéző, az édesanyákat, a nőket, a szülőket, a nagyszülőket tisztelő és a jövő felé tekintő alkotásokkal megajándékozni.
