Álltunk a sorban. Jó lassan haladt.
Az emberek feszengve nézelődtek,
Ügyintézés, mondták; sorszám se volt,
Hogy „háromezren várnak még előtted”,
Csak kígyózott a sor, ki tudja, meddig.
Könnyű, derűs tavasz volt idefent –
Hát, úgysem lesz, ki innen visszafordul:
Itt már mindenki ráér, annyi szent.
Az épület még messze volt, de láttam,
Hogy állnak ott a nagy boltív alatt,
És egyesével engedik a népet:
Egy nagydarab, fehér ruhás alak,
Mellette néhány szürke hivatalnok,
És ott egy lány – ő biztos szép lehet,
Törékeny alkat, aranyszínű blézer,
S kezében tart egy furcsa mérleget.
Jól van, gondoltam. Majd csak odaérünk.
Eltelt két-három óra is talán,
Szemem lehunyva, lassan lélegeztem:
Úgyis szólnak, ha sor kerülne rám.
A többiek csak néha morgolódtak,
Hogy „mér nem nyitnak még egy ablakot”,
Meg hogy „mit kell már annyit mérlegelni”,
De nemsokára mind elhallgatott.
Már közel értünk, egyre közelebb.
Már hallottuk, a bírák mit beszélnek:
Az egyik fickó épp csak odaállt,
Már mondták is, hogy „nem kell ide mérleg”,
És elvezette két diszkrét kerub,
Hogy hova vitték, tudni se akartam,
És felszisszentem – s akkor megpihent
A fehér ruhás fickó szeme rajtam.
Egy jó harmincan voltak még előttem.
Most odaért egy néhány fős csoport;
Sajnáltam őket – így, egyszerre jöttek,
Hát odalenn ez biztos durva volt.
Még jóformán előttük állt az élet,
A legidősebb huszon-valahány…
Legtöbbjüknél a mérleg meg se mozdult,
Ahogy megmérte őket az a lány.
És hirtelen az egyik visszafordult,
És rám nézett, és tudtam: ismerem,
Dolgoztunk együtt két vagy három évet,
Néhányszor össze is veszett velem,
Kétségtelen, nem voltunk jóbarátok –
De hát mit számít most már, ami volt!
Biccentettem felé. Nem viszonozta:
A fehér ruhás férfihoz hajolt.
Pár szót mondott, csendben, de hallhatóan,
S rám mutatott, kinyújtva bal kezét:
„Péter bácsi, majd légyszi őt ne tessék,
Ő nem jöhet be – nem való közénk!”
Egy pillanatra csend lett, és a zsűri
Felém fordult: az angyalarcú lány,
A mérleggel kezében, szinte várta,
Hogy tiltakozni kezdek majd talán.
„Közénk?” – dörrent most Péter bácsi hangja,
És visszhangot vetett az épület:
„Közénk? Te már a jókkal egy csapat vagy?
Már beleszólsz? Ne döntsünk nélküled?”
A két kerub már jött is, hogy segítsen –
„Vigyétek”, mondta Péter bácsi kurtán,
És senki nem szólt többet; én csak álltam,
Ledermedten, míg végül sor került rám.
Még akkor sem beszéltem eleinte –
Úgy éreztem: ha szólok, elzavarnak,
De végül inkább megtörtem a csendet,
Mert csendesek közt néma, aki hallgat:
„Nem úgy gondolta!… Én jól ismerem”,
És Péter bácsi rám nézett megint:
„De úgy gondolta”, válaszolt kimérten,
És hozzátette: „Úgy gondolja mind.”
„Mind azt hiszik, hogy ők csak jót akarnak,
És büszkék rá, és ártanak, ha kell…
De hát te meg majd úgyis megbocsátasz.
Az ilyenektől hemzseg ez a hely.”
És Péter bácsi sóhajtott és intett,
A mérleges lány vállat vont csupán,
Kaptam kártyát meg napocskás kitűzőt,
És mehettem a többiek után.
Nem voltam boldog. Nem hagyott nyugodni,
Egy angyalt megkérdeztem odabent:
Hová kerül, ki nem jut be az ajtón –
Tudom, „rossz volt”, de mégis: hova ment?
Csak mosolygott: „A Teremtő szemében
A rosszaság fogalma idegen.
Majd maximum leküldik újra élni.
Mind összegyűlünk végül idebenn.”
Hát így megy ez. Mindent tudok ma már:
A békétlent a sor végére küldték,
Kapott egy vaskos tájékoztatót,
Hogy átgondolja újra, ami történt.
Miért mesélem mindezt? Nem tudom,
Így visszanézve nincs már annyi súlya.
Csak én töprengtem rajta még, sokat.
És jelentkeztem leszületni újra.
Author: David Kronberg
1975 óta folyamatosan élek. Eleinte próbáltam letenni, de mostanra már reménytelen függő vagyok. Elfogadtam magam ilyennek. Az olvasással meg az írással ugyanez a helyzet: amióta elkezdtem, rendszeresen csinálnom kell, különben jönnek a tünetek. A blogolás megnyugtat, de csak ideig-óráig. Ha nem jutok géphez, néhány óra múlva ideges leszek, enni, sétálni vagy vezetni kezdek, egy idő után már az emberekkel is beszélgetek. Idáig szerencsére ritkán jutunk el. Néha, amikor nincs nálam rendes eszköz, papírt használok, kézzel tekerem meg rajta a tollat. Nem ugyanaz, de van egy feelingje. Régen mindenki úgy csinálta. Higgyétek el, igyekszem. Kérlek, ne csúfoljatok, amiért író vagyok. Tudom, hogy titokban mások is küzdenek ezzel. Meggyógyulni talán nem fogunk, de addig is segíthetünk egymásnak!
2 Responses
Ez igen, nagyon tetszett! Tiszta, ritmusos, okos, tanulságos!
Köszönöm szépen!