Öt nyári-lúd pihent meg a tiszadobi holtág sűrű nádasában. Lassan esteledett, úgy döntöttek, ott töltik az éjszakát. Egyikük, Lille, későn, augusztus elején bújt ki a tojásból. Társai néha aggódva pislogtak rá, vajon fogja-e bírni a hosszú utat. Négy testvére nem érte meg a novembert, a Nagy Vándorlás idejét. Anyjuk, Jona, apjuk Korg elsiratták fiókáikat. Róka, kánya, fogta meg őket, de olyan is volt, aki belegabalyodott egy műanyag zacskóba és úgy lelte halálát. Lillére nagyon vigyázták, soha nem hagyták magára.
Hideg, északi szél lengedezett a nádas fölött. A borotvaéles levelek, mint kardok csaptak össze, zizegve. A sűrűben rejtőzködő köd az alkonyattal előmerészkedett, s hagyta, hogy a szél görgesse a zegzugos vadcsapásokon. Vas-szürke felhők dideregve igyekeztek dél felé, mutatva az irányt a ludaknak. Útközben megszabadultak terhüktől, jeges esőt hintettek a tájra. Jona és Korg két oldalról szárnyukkal óvták megmaradt fiókájukat.
Egyszerre halk ütemes csobbanásokat hallottak.
– Most mi lesz? – pihegte ijedten Ganka, a társulás negyedik tagja, egy fiatal tojó.
– Csend legyen! – intette társait a kis csapat vezetője, Gárd.
Lassan bukkant elő a szürke, vattaszerű gomolygásból, egy széles, fekete ladik. Hangtalanul siklott a szűk, kanyargós vízi-ösvényen. Sötétszürke esőkabátot viselő ember ült benne. Csuklyáját mélyen a fejére húzta, arcából semmi sem látszott. Talán nem is volt arca. Mellette a padon puska, és gondosan kiválogatott, tyúktojás nagyságú kövek. Megállt, varsát húzott fel a vízből, és két kiló körüli pontyot vett ki belőle. A halat a csónak fenekére dobta. Hirtelen mozdulatlanná dermedt. Óvatosan felvett egy követ. Kivárt néhány másodpercet, majd szemmel alig követhető gyorsasággal a kavicsot a ludak közé vágta. A madarak fölrebbentek, de Lille bal szárnyába éles fájdalom hasított.
– Mindenki rendben van? – kérdezte Gárd, miután néhány száz méterrel arrébb leereszkedtek.
Lille hallgatott. Tudta, sérülten nem viszik magukkal, hátráltatná a többieket. Másnap reggel, indulás előtt próbálgatott repülni, ám a fájdalom nem enyhült, s bal szárnya mintha furcsán állt volna. Felemelkedtek, felvették az ék alakzatot. Elöl ment Gárd, hátul a legfiatalabb, leggyengébb. Ő a többiek által keltett légörvényeken könnyebben tudott vitorlázni. Időnként helyet cseréltek. Lille gyorsan fáradt, a fájdalom egyre erősebb lett. Két órával később már úgy érezte, elájul. Délre, teljesen elfogyott az ereje.
– Anyu! – sikoltotta s zuhanni kezdett. Jona és Korg kétségbeesetten fordultak utána, de nem tehettek semmit. Lille magatehetetlenül hullott lefelé, mint egy kő. Egy vén tölgyre esett. A fa, ágaival, jóindulatúan lefékezte, és óvatosan a puha avarra tette. A csapat leszállt mellé. A kisliba nem mozdult. Szülei topogtak körülötte, hiába bökdösték csőrükkel. Hangosan, keservesen gágogva siratták.
– Indulnunk kell – sürgette őket Gárd egy idő múlva. – Nemsokára alkonyodik és még messze a gyülekezőhely.
Mikor kénytelen-kelletlen újra felszálltak, Jona kutyaugatást hallott. Visszanézve látta, hogy egy kölyökember és a kutyája Lille mellett állnak. A kölyök lehajol, a kabátjába teszi a sérült madarat, s beviszi a közeli tanyára. A csapat, fölötte körözve követte. A házból egy másik ember jött elő, és óvatosan a kezébe fogta a kislibát. Kicsit nézegette, forgatta, majd hirtelen mozdulattal helyre tette a kificamodott szárnyat. Lille nagyot csípett a kezébe. Még soha nem tapasztalt ekkora fájdalmat. Úgy érezte, mintha egy hegyes ág döfte volna át, nemcsak a szárnyát, de az egész testét. Az ember gondosan rögzítette a sérült testrészt. Lábára vékony madzagot kötött, és egy földbe vert karóhoz csomózta.
A csapat biztos távolságból figyelte.
– Nincs erre időnk! – türelmetlenkedett Gárd.
– Ne haragudj! Nem hagyjuk itt a lányunkat – nézett rá Korg. – Menjetek tovább nélkülünk.
– Rendben! Sok szerencsét! Ha rendbe jön gyertek utánunk. Találkozunk ott, Ahol Mindig Jó Az Idő. Gyere Ganka, induljunk, már így is nagy késésben vagyunk.
– Sajnálom, maradok én is.
– A mindenségit neki! – kiabált Gárd. – Nem értitek, hogy mind elpusztultok?! Láttátok milyen az ember! Kővel dobál! Csapdákat hagy mindenfelé, amibe, ha egyszer belegabalyodtok, nincs többé menekvés. Jona! Te is láttad mi történt az egyik fiaddal. Azt hiszitek ez különb?! Megfog és megesz benneteket, vagy bezár!
– Már eldöntöttük. Maradunk.
– Ostobák! – sziszegte Gárd. – Az egyetlen halvány esélyetek, hogy és is itt maradok és vigyázok rátok. De aztán nekem ne tegyetek szemrehányást, ha a vesztünkbe rohanunk. Én időben szóltam.
Az éjszaka közepén, Lille vészjósló morgásra ébredt. A következő pillanatban, kölyökember kutyája, mint a lövedék robbant ki a házából, s acsarkodva vágtatott felé. A kisliba mozdulni sem tudott a rémülettől.
– Végem! Szervusz, világ!
A kutya mancsai egyre közelebbről csattogtak a sáros földön. Már látszottak fénylő szemei, hatalmas, hófehér agyarai. Lille behunyta a szemét, várta a véget. Nem történt semmi. Az eb elrohant mellette és összeakaszkodott egy settenkedő rókával. A róka úgy látta, nem éri meg a fáradtságot ez a nyamvadt liba, és elinalt. A kutya megszaglászta, megnyalogatta az ijedtségtől félholt madarat.
– Aludj. Már elment – szuszogta és visszakocogott az odújába.
Reggel a csapat elrepült a szántóföldre, és felcsipegetett minden ehetőt, amit az eke kifordított. Lille nem próbált utánuk menni sajgó szárnyát alig tudta mozdítani. A kölyök hozott neki ennivalót és egy tálban vizet
A Nap kétszer nyugodott le és kelt fel újra. Már hiába birkózott a komor felhőkkel, egyre fogyatkozó ereje kevés volt, nem tudta szétkergetni őket.
A liba, csak a harmadik napon látta újra az embert. Felemelte, finoman megtapogatta a sérült szárnyat. Elégedetten morgott és levette róla a kötést. Lille nagyot nyújtózott, a fájdalmat mintha elfúják volna. Csapkodni kezdett, kisebb szélvihart kavart, megpróbált felemelkedni. Úgy érezte kiszakad a lába és visszaesett. Nem értette, miért nem sikerült felszállni. A csapat távolabbról figyelt.
– Hiába volt minden! – sápítozott Gárd. – Ugye mondtam, hogy nem engedi el? És mennyi időt elvesztegettünk!
– Nézzétek! – szól közbe Ganka.
A kölyök odafutott vidáman ugrándozva az apjához, és valamit mondott neki. Az ember megrázta a fejét, szemét haragosan összehúzta. A csapat feszülten figyelt. Azok ott ketten még mondtak valamit egymásnak, végül az ember tekintete megenyhült. A kölyökember szája a füléig húzódott, kivillantotta fogait.
– Most fogja megenni! – kiáltott Gárd. – Szegény!
A kölyök leoldotta a madzagot, és hátra lépett. Lille újra megpróbált repülni ezúttal sikerült. A csapat is fölemelkedett. Tettek egy kört az emberek feje fölött, alakzatba álltak s elindultak dél felé. Jona hátrapillantott. Látta, hogy a két ember hosszan néz utánuk és a kölyök integet.
– Van remény – gondolta.
A szürke égen nemsokára csak öt apró pont látszott, s félénken, szinte észrevétlenül szállingózni kezdett a hó.
Author: Kurucz Árpád
A nevem Kurucz Árpád. 1962-ben születtem Budapesten, azóta itt élek a párommal és négy gyerekünkkel. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, több szabadidőm van, körülbelül három éve foglalkozom írással. Nincsenek művészeti tanulmányaim, technikusi szintű műszaki végzettségem van. Autóbusz vezetőként dolgozom. Kiskorom óta szeretek olvasni. Kedvenc íróimtól igyekszem ellesni a fortélyaikat. (Szabó Magda, Janikovszky Éva, Moldova György, Móra Ferenc, Stephen King, Rejtő Jenő stb.) Nyilván rengeteg tanulnivalóm van még.
