Béla bácsi, csak így hívták a kissé magának való öreget a kerületben. Mindenki sajnálta, szánta őt, de mivel haragudott az egész világra, senki sem akart segíteni rajta. A férfi láthatóan jó családból származott. Még az is lehet, hogy értelmiségi gyökerei voltak. Választékosan beszélt és választékosan káromkodott. A gyerekek és a nők többnyire féltek tőle. A férfiak is ritkán elegyedtek szóba vele. Azok közül is leginkább a pajkos kamaszfiúk, akik abban a korban voltak, hogy még az ördögöt is megkísértenék.
Az elesett vénség, így becézte magát Béla bácsi. Elesett, mert évekkel korábban volt egy csúnya balesete, ahol megsérült a lába és többé márt nem tudta úgy használni, mint régen. Ez a baleset teljes megváltoztatta az életét. Amikor már nem tudott úgy dolgozni, mint előtte, a családja egyszerűen hátat fordított neki. Kirakták őt a saját otthonából, kiforgatták a vagyonából. A lelki és fizikai gyötrelmektől szenvedő férfi hamar elvesztette az állását is, és onnantól haragudott az egész világra. A balsorsa miatt, a családja miatt, a tehetetlensége miatt. Nem volt kihez szóljon, nem volt segítsége. Hajléktalan szállókon éjszakázott, melegedett, ha fázott, s néhanapján ott is tisztálkodott. Borzasztóan szégyellte a kilátástalanságát, a megváltoztathatatlan helyzetét. Régen ő is jó társaság volt, beszédes és nagyon szerette az embereket. Főleg a gyerekeket. Testnevelést és fizikát tanított a helyi középiskolában. Hajdani diákjai már meg sem ismernék Béla tanár urat, úgy leamortizálta őt az élet. Már csak elesett vénségnek nevezték, ahogy ő átkeresztelte magát. Sokszor úgy beszéltek róla, mintha ott sem volna, de már megszokta ezt. Csak egy kültéri szobornak számított, semmi egyébnek. A tanári tisztessége odalett, a családja szintén. Senkije sem maradt. Csak a járókelők, akik olykor némi aprópénzt dobtak neki. Ötven, száz vagy kétszáz forintot, ami igen sokat számított az idős embernek. Néha előfordult, hogy kétezer forintja is összejött egy nap, s akkor igen gazdagnak érezte magát. Olyankor nem sört vagy bort vett a kapott pénzből, mint a legtöbb hajléktalan, hanem könyveket a sarki könyvesboltban. Imádott olvasni, valóságos mindenevő volt. A könyvek tartották életben.
Egyik délután, nem sokkal zárás előtt, Béla bácsi betoppant kedvenc boltjába, hogy megvásárolja a kirakatban látott négy ezer forintos történelmi könyvet. Két napja nem evett, csakhogy elolvashassa, ezt a nem mindennapi kiadványt. Hatalmas sor állt a pénztárnál, s mire ő sorra került volna, valaki megelőzte őt. Egy fiatal férfi megvette a kirakatban látott utolsó példányt. Az elesett vénség váratlanul dühbe gurult, s haragjában felrúgta a közelében álló reklámtáblát.
— Na, de mit csinál Béla bácsi? – szaladt oda ijedten a pénztárosnő, s visszaállította eredeti helyére a reklámhordozót. — Csak nincs valami baj? Nem szokott ilyen illetlenül viselkedni – jegyezte meg döbbenten a középkorú hölgy.
— Elvitték a könyvet, amelyet meg akartam venni – dünnyögte az orra alatt, miközben lehajtott fejjel, szégyenkezve elindult a kijárat felé.
— Rendelünk másikat – ajánlotta fel sietősen az eladó. — Már holnapra itt is lesz – vigasztalta az öreget.
— Nem kell – morogta barátságtalanul a férfi, s rosszallóan végigmérte az idegent. A fiatalember kíváncsian fürkészte az idős embert, majd köhintett egyet, s így szólt:
— Legyen a magáé – nyújtotta át a megvásárolt példányt. — Én tudok várni – tette hozzá türelmesen.
— Béla bácsi! – szólt utána az eladó. — Jöjjön vissza! A fiatalember átengedi önnek a könyvet – újságolta a nem várt örömhírt.
— Ugyan, mért tenné? Hiszen már kifizette – torpant meg az öreg, látszólag nagyon elbizonytalanodott. Nem akarta elhinni, hogy valaki lemondana miatta bármiről. A fiatal férfi tekintetével jelezte, hogy nyugodtan lépjen közelebb, mert ez nem tréfa, nem beugratás. Semmi egyéb, mint egy kis szívesség.
— Nekem később is jó lesz, de magának most van rá szüksége – magyarázta a fiatalember, s átnyújtotta az idős férfinak a könyvet.
— Holnapra itt lesz az ön példánya is – mondta szívélyesen az eladónő, mire a fiatal férfi hálásan rámosolygott.
— Rendben! További szép napot! – búcsúzott el, s máris kiviharzott az ajtón.
— Na, látja Béla bácsi! Vannak még jó emberek – mondta meghatottan a nő, s csodálattal nézett a fiatal férfi után.
— Még vannak, valóban – suttogta alig hallhatóan az öreg, majd letette a könyv árát, s távozott.
Amikor kilépett a könyvesboltból, egy hatalmas csattanás hallatszott, s döbbenten látta, hogy a rokonszenves férfit elütötte egy autó. Menten odasietett, hogy jelenlétével támogassa jótevőjét, de a tömeg olyan gyorsan körbe fogta a sebesültet, hogy alig látott valamit.
Órákkal később, a Honvéd kórház baleseti sebészet folyosóján toporgott az öreg, miközben görcsösen szorongatta kezében a sokat jelentő történelmi könyvet. Egyszer csak egy fehér ruhás doktor lépett mellé, s vigasztalóan megsimította a karját.
— Nincs miért aggódnia uram. A fia hamarosan felépül – mondta barátságosan. — Most látni szeretné – közölte váratlanul.
— Engem? – kérdezte meglepetten az öreg, miközben egy könnycsepp gördült végig ráncokkal tarkított napsütötte arcán.
— Igen, hiszen ön az édesapja, vagy nem? – csodálkozott a doktor.
— Az voltam valamikor – válaszolta az idős férfi, majd kissé kótyagosan elindult a fiú szobája felé.
A beteg izgatottan várta az apjával való találkozást. Sohasem hitte volna, hogy egyszer még újra láthatja. Azt mondták neki, hogy az édesapja már régen meghalt.
Az öreg vénség remegő kézzel nyomta le a kilincset. Amikor meglátta a csillogó tekintetű fiatalembert az ágyban, begipszelt lábbal, nagy kő esett le a szívéről. Hála Istennek, hogy ennyivel megúszta! – fohászkodott magában.
— Örülök, hogy meglátogattál – fogadta őt lelkesen kisebbik gyermeke, aki látszólag semmit sem tudott a múltbéli történésekről.
— Jönnöm kellett – felelte röviden, majd a gyermek nyakába borulva zokogni kezdett.
— Hol voltál idáig? – kérdezte a fiatal férfi, mire az öreg bánatosan megvonta a vállát.
— Itt is, ott is – felelte. — Az utcán élek – ismerte be szégyenkezve.
— Az anyám és a bátyám tette ezt veled? – kérdezte a fiú okosan következtetve.
— Hát, igen. Nincs mit tagadni – válaszolta Béla bácsi. — Kitettek az otthonomból.
— Nyugodt lehetsz, már ők sincsenek ott. A bank elvitte a házat – tájékoztatta őt a fiú. — Most vidéken élnek egy tanyán, keményen dolgoznak. Nem tudtam segíteni rajtuk, nem hagyták – mondta sajnálkozva a fiatal férfi.
— Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek – sóhajtott fel az öreg vénség, majd mosolyogva átnyújtotta fiának a könyvet. — Mi lenne, ha együtt olvasnánk el? – kérdezte könnybe lábadt szemekkel, mire a fia rögtön rábólintott.
— Legyen így! – felelte a fiú, s ezzel az öreg vénség minden haragja semmivé lett.
Author: Katalina S. Miller
A Katalina S. Miller művésznevet választottam írásaim kiadásához, amelyben tapintatosan megbújik az igazi, polgári nevem. 1978-ban születtem Pásztón, és jelenleg is itt élek. Többféle végzettséggel rendelkezem, de az igazi hivatásomnak mégis a szerzői tevékenységet tartom. Már tizenöt éves koromtól írok verseket, idézeteket, kisebb novellákat. Húsz évesen megírtam életem első könyvét, és az óta is, ha csak tehetem, folyamatosan alkotok. Egy gyermekem van. Már fiatal felnőttként ő is próbálgatja szárnyait, szülőként igyekszem mindenben mellette állni, és támogatni. Első megjelent munkám, A gyűlölet rabjai című romantikus regény, amely életem olyan időszakában íródott, amikor az önismeret kezdeti útján jártam, és kerestem a helyem a világban. Ennek folytatásaként írtam meg a Szívbéli kötelék című regényt, mely egy szerelmi szállal átszőtt könnyed romantikus olvasmány. A könyv betekintést enged az angyalok világába, a túlvilági létbe, és az egyéni sorsfeladatok fontosságába.