Borús péntek délelőtt volt, amikor Csilla férje a szokásos módon munkába indult. Éppen kiállt a nyolcéves Ford Focus-sal a garázsból, amikor hanyagul hátrakiáltott feleségének.
— Aztán, nehogy elaludj nekem! Sürgős csomagot várok – figyelmeztette a nőt, akit nagyon meglepett férje váratlan megjegyzése. — A pénzt odatettem a kandallópárkányra. Este hozok vacsorát, nem kell főznöd – jegyezte meg lekicsinylően a férfi, majd sietősen elhajtott. Csilla érezte, ahogy rogyadozik a lába. Igaz, már jó néhány éve betegeskedett, de ilyen megalázó módon még sosem beszélt vele a férje. Nem tudta igazából mi a betegsége valódi forrása, de ebben a pillanatban úgy érezte, menten a föld alá süllyed. Hát ki ő? Egy mindenre alkalmatlan személy, egy teher a háznál, aki semmire sem képes? Mióta világra hozta kislányait, azóta szenved ettől a kórtól. A tudata éppoly tiszta, mint mindenki másé, de a teste valahogy nem akar és nem is képes engedelmeskedni neki. Mi történik vele? Mi romlott el akkor, amikor édesanya lett? – tűnődött el gondolatban, amikor váratlanul megszólalt a kaputelefon csengője. Ki lehet az ilyen korán? – nézett ki az ablakon, amikor megpillantott egy futárautót a ház előtt. Á, máris hozták a csomagot. – sóhajtott egy nagyot, s elindult a kandalló felé, ahová István kikészítette a csomag árát. Beletelt egy kis időbe, míg kiért a kapuig, de amikor kinyitotta az utcaajtót meglepve látta, hogy ismét az a jóképű futárfiú jött, aki legutóbb.
— Jó reggelt hölgyem! – köszönt udvariasan a sötétkék baseball sapkát viselő fiatal férfi, aki ránézésre annyi idős lehetett, mint ő. — Örülök, hogy újra látom – mondta barátságosan.
— Jó reggelt! Én is örülök – viszonozta udvariasan a kedvességét. — Egy újabb csomag? – kérdezte csodálkozva a férfit, mire az barátságosan rámosolygott. Hófehér fogsora fogpaszta reklámba való lett volna, alkatát a leghíresebb színészek is megirigyelnék.
— Igen hölgyem. A szokásos csomag Pintér úrnak – felelte a futár, mire Csilla fürkészően nézett rá.
— Vajon mi lehet benne? Melyik cégtől jött? – kérdezte.
— Ahonnan általában – felelte a szállító. — A bátyja elég gyakran rendel ettől a cégtől. A legtöbbször az otthoni címére kéri, de előfordul néha, hogy ide – mondta gyanútlanul a fiatalember.
— Otthoni címére? – kérdezett vissza a nő. — Mégis mivel foglalkozik ez a cég? Irodaszerekkel vagy informatikai dolgokkal? – kérdezte ártatlan tekintettel, mire a futár váratlanul elnevette magát.
— Dehogy hölgyem. Ez a cég Erotikus fehérneműket forgalmaz – világosította fel a ház asszonyát, mire az döbbenten nézett rá. — Legtöbbször a felesége veszi át a csomagokat a másik házban, de valószínűleg most nem tudták megoldani – tette hozzá mit sem sejtve.
— Ezt hajlandó volna eskü alatt is elmondani? – kérdezte könnyes tekintettel a nő, mire a következő pillanatban hirtelen elájult.
Csilla a saját nappalijában tért magához. Nem tudta mi történt, de végül, szép lassan kezdett kitisztulni előtte a kép. Ahogy oldalra pillantott, ott volt ő, a jóképű futárfiú, aki talán még nála is sápadtabbnak tűnt. Borzasztóan szégyellte magát. Vajon, hogy került a lakásba? Csak nem ő hozta be? – tűnődött el magában, de egy szót sem szólt.
— Szörnyen rám ijesztett – fújtatott a férfi. — Már azt hittem mentőt kell hívni – tette hozzá zavarodottan.
— Meddig voltam eszméletlen? – kérdezte Csilla, amint megpróbált felülni a kanapén.
— Csak óvatosan! Nem szeretném, ha megint elájulna – szólt rá a futár, láthatóan nagyon aggódott miatta. — Csupán tíz percig tartott, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt – vallotta be. — Hozok egy pohár vizet, az biztosan jól fog esni – ajánlotta, majd máris eltűnt a konyhában. Amikor visszatért a vízzel, Csilla azt se tudta, mit mondjon.
— Köszönöm! – hálálkodott a nő, amint elvette a férfi kezéből a poharat. A futár keze reszketett, ahogy ujjaik összeértek, de Csilla nem tulajdonított ennek jelentőséget.
— Félek megkérdezni – hallgatott el hirtelen a férfi, majd áthatóan nézett a fiatal nőre. Nem tudta hogyan legyen egyszerre diplomatikus és lényegre törő.
— Csak tegye fel a kérdést! – ajánlotta fel nemes egyszerűséggel a nő. Igaz, alig bírta el a jóképű idegen tekintetét, de senki mással nem beszélt volna szívesebben, mint vele.
— Ugye, Pintér István magának nem a bátyja? – kérdezte a férfi tapintatosan, még mindig nem célirányosan.
— Nem, nem a bátyám – erősítette meg gyanúját a nő.
— Akkor az élettársa, esetleg a férje? – faggatta tovább az áldozati szerepbe kényszerült nőt, mire Csilla csak egy bólintással felelt. — A mindenit. Ebbe jól belenyúltam. Tehát, ezért kellene tanúskodnom – nyugtalankodott az idegen.
— Hát, igen. Erről lenne szó – ismerte el a nő, mire a futár képtelen volt nemet mondani. — Két kislány jövője múlik rajta – tette hozzá, s ezzel végérvényesen a maga oldalára állította a férfit.
A bíróságon már nagyon gyorsan zajlottak az események. Olyan ütemben haladt az ügy, amire még Csilla sem számított. Az utóbbi két hónapban nem volt ideje a betegségére gondolni. Annyi feladata, elfoglaltsága volt, hogy már nem is emlékezett a korábbi gondjaira. Meglepően jól volt, s remekül boldogult egyedül is.
— A bíróság meghozta az ítéletet Pintér István és Pintér Csilla válásának ügyében. Ezennel hivatalosan is elváltnak tekintem őket. A bizonyítható házasságtörés miatt, a feleség javára hoztam meg az ítéletet. Mostantól a feleség Pintér Csilla egyedüli gondviselője a két kiskorú gyermeküknek. Továbbá egyedüli tulajdonosa a közös családi házuknak. A családi cég viszont közös megegyezés alapján továbbra is a férj birtokában maradhat. Pintér István kéthetente látogathatja gyermekeit. Ezennel a tárgyalást berekesztem – csapódott le a bírói kalapács hangja, majd az ügyet tárgyaló hatvan év körüli bíró tekintélyparancsolóan elhagyta a termet. István ügyvédje kíséretben távozott, miközben haragosan nézett volt feleségére. Előre látható volt, hogy itt még nincs vége az ügynek. Egészen biztosan fog még kellemetlenkedni.
Csilla egy pillanatig sem érzett lelkiismeret-furdalást, nem okolta magát a történtekért. Sőt, nagyon is hálás volt a futárnak, hogy egyszer s mindenkorra felnyitotta a szemét.
— Köszönöm, hogy mellettem állt ebben a meglehetősen csúnya válóperben! – mondta hálásan a férfinak.
— Nincs mit. Kötelességem volt segíteni – felelte Dávid. Éppen azon tűnődött, mit is mondhatna még, amikor Csilla váratlanul megelőzte.
— Hálából meghívhatom egy csésze kávéra? – kérdezte a nő.
— Természetesen, de egy vacsorának jobban örülnék – jegyezte meg a férfi huncut mosollyal.
— Rendben, legyen! Ez a legkevesebb, amit megérdemel – egyezett bele Csilla.
— Este nyolcra magáért megyek – felelte a férfi, határozottan a nő értésére adva mik a valódi szándékai. Csilla nem tudta hová vezet ez a történet, de abban biztos volt, hogy ezúttal jól akarja csinálni.
Author: Katalina S. Miller
A Katalina S. Miller művésznevet választottam írásaim kiadásához, amelyben tapintatosan megbújik az igazi, polgári nevem. 1978-ban születtem Pásztón, és jelenleg is itt élek. Többféle végzettséggel rendelkezem, de az igazi hivatásomnak mégis a szerzői tevékenységet tartom. Már tizenöt éves koromtól írok verseket, idézeteket, kisebb novellákat. Húsz évesen megírtam életem első könyvét, és az óta is, ha csak tehetem, folyamatosan alkotok. Egy gyermekem van. Már fiatal felnőttként ő is próbálgatja szárnyait, szülőként igyekszem mindenben mellette állni, és támogatni. Első megjelent munkám, A gyűlölet rabjai című romantikus regény, amely életem olyan időszakában íródott, amikor az önismeret kezdeti útján jártam, és kerestem a helyem a világban. Ennek folytatásaként írtam meg a Szívbéli kötelék című regényt, mely egy szerelmi szállal átszőtt könnyed romantikus olvasmány. A könyv betekintést enged az angyalok világába, a túlvilági létbe, és az egyéni sorsfeladatok fontosságába.
