Mikor megszületünk a világ tárt karokkal vár bennünket.
Nem kérdi honnan jössz, mit akarsz.
Készen kapott tények előre-hátra lendítik létünket
Utunk sokszor nem rajtunk áll csak.
A sors az osztó, e kártyakeverő világbetyár.
Kit ide, kit oda hint. S mit ránk
Szabott lélektelen útján e csapodár, kiálld!
Csak túléld, miket kiosztott rád!
Bár nem jutottam be a szerencsések közé, és szenvedtem,
Annyit, mely már Istenért kiált,
De volt, miért még én is hálát tudtam zengeni, s rebegtem
Gyengén-elhalón hálaimát.
Az élet nem fekete-fehér, hogy pálcát törjünk felette.
Öröm, fájdalom majd megbánás
Írják meg életfonalunk – hol szebben, hol kihagyva, megtörve.
Az útunk hol rideg – hol anyás.
A sorsfonalad itt elszakad- az enyém ugyanott megtör.
Kapkodnám rá a szavakat,
Hogy elmondjam: tetteimben Te voltál az aranyvessző,
Életem új szakaszaiban.
Hogy Te voltál a biztos alap, mely ha kellett, ott volt.
Az én végső ugratóm.
Bármily mélyre süppedtem – vagy sodort el örvénylő folyó
Ott voltál Te: a kapaszkodóm.
Most ki vigyáz rám, amikor Te már nem leszel mellettem?
Ha elmész, s veled sem mehetek ?
Mibe kapaszkodjak, mikor elveszítem gyökerem?
Annyi mindent köszönhetek Neked!
Most mégis állok. Keményen. Mert magam is gyökerezem.
Szívemből fakadt gyermekeim !
Értük állok. Élek. Igen ! Virágot növesztek!
Csodás példát mutattál nekem!
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...