Hová tűntek a reménnyel telt évek ?
Hogy veszhettek el így a messzeségben ?
Mi álom volt – az álom marad végül ?
Miért, hogy az ember végül megvénül ?
Uram, van még mit tennem e földön !
Uram, érzem a testem csak egy börtön.
Tedd rám hűn kezedet ! Védj, válts meg engem !
Tudod mit én: van még itt mit tennem.
Hogyha tévednék, hát vedd el a keresztem !
Addig is ne engedj a bűnbe esnem !
Hálás vagyok azért, amit értem tettél,
Mindig csak azt vágytam, hogy embernek nézzél.
Múltam nem más, mint begyűjtött, sok emlék.
Okultam, bölcsebbé vált végül az elmém.
Éveim elszálltak. Álmom is elmerült.
Remélem, majd egyszer jobban is sikerül…
Mert várhat ránk jobb világ! Tehetjük szebbé!
Mindaddig foltoznám, míg csak megtehetném.
Hibánkból okulva, együtt – egymásért
Éljük úgy a mánkat, hogy legyen jövőnk még !
Nem számít hatalom, határ, vagy sok pénz,
Csak magunkat magunktól megmenthetnénk.
Mert kapzsik vagyunk, meg ostobák és félünk:
Emberség nélkül – elvész emberiségünk.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
