Kovács Gergely: Visszaemlékezések – 9.

A gyerek legnagyobb öröme

      Mi okozza a gyereknek a legnagyobb örömet? Idáig hallom a helyes a választ, mivel annyira egyértelmű. A fagylalt! Na jó, nem a fagyi, nem éppen erre gondoltam (bár zárójelben jegyzem meg, hogy néha, vagy nem is annyira néha a szerző is lódít, de most mégsem a nyalakodnivalókról lesz szó). Megvan! A csokoládé! Jaj, nem, nem is a csoki, és különben is csak az a gonosz, aki a gonoszt megidézi, és irigykedni sem ér a kalóriagyilkos gyerkőcre, aki két mászókázással és néhány jól irányzott rúgással egy böhöm strandlabdába simán leugrál négyszer annyi kilozsúlt, mint amennyi napi bevitel még egy jó erőben lévő felnőttet is rövid idő leforgása alatt a kötelező diéta határára sodorna. A játék! Hát persze, hogy a játék! Három a magyar igazság, ha a harmadik kísérletre telibe találódik a helyes válasz, akkor itt nálunk, Európa szívében még mindig olyan, mintha elsőre telibe lett volna találva. Játszani pedig minden gyerek szeret.

      A játék… Hazudnék, ha azt állítanám, hogy vadonat újdonságot jelentett, mikor édesapám egyik ritka külföldi kiküldetését követően beállított családunk történetének első számítógépével. Addigra itt-ott már használtam, rokonoknál, barátoknál elő-előfordult egy Commodore 64-es, vagy éppen egy ZX Spectrum. Amellett, hogy kiugrottam a bőrömből, mikor megláttam a saját C64-esünket, kezdetben komoly logisztikai problémák adódtak. Mivel akkoriban még nem volt színes tévénk, sőt, egyáltalán tévénk is „csak” egy volt, a kis fekete-fehér Junoszty, a maga klasszikus fehér házával és a tekerős beállító bizgerentyűivel a fekete panelján, a nagy klasszikus filmek és sorozatok népszerűsége, valamint a gyerek játékéhsége sokszor komoly időbeli átfedések kockázatát hordozták magukban. A játék azonban utat tört magának, és aztán lett színes tévénk is, úgyhogy a kis Junoszty áttehette székhelyét a nappaliból a szobába, és a C64-es társaságában az ágyak mellett felállított, házi készítésű állványra került.

      A játékhoz ennyi nyilván még nem volt elég. Hiszen sokra mennék én egy teniszütővel, ha nincs hozzá labda, a légtenisz pedig nem lenne túl szórakoztató, ráadásul a készséget sem fejlesztené valami jól. Így van ez a számítógéppel is, ha nincs hozzá játék, akkor maximum csak az üres képernyő bámulása marad. Játék pedig lett. Nem is nehezen, mert akkoriban úgy toltuk a bartert egymás között, mint a legmenőbb kufárok a bolhapiacon. Édesapámnak köszönhetően is folyamatosan bővült a készlet. Ja, merthogy nemcsak a gyerekek tolták a bartert, hanem a gyerekek szülei is, hogy aztán a gyerekek a gyerekek szülei által összebarterezett programokat tovább barterezzék egymás között, és a kör nemhogy bezárult volna, hanem spirális formát öltve gyűrűzött tovább a végtelenségig. Lett is játék, de annyi, hogy szépen lassan nyilvántartást kellett nyitnom egy kis fehér füzetke formájában, egyébként gőzöm se lett volna arról, meddig kell betekernem az adott kazettát, hogy a magnó a napi játékhoz kiválasztott programot beolvassa. A füzet pedig betelt, a kazetták pedig csak gyűltek, gyűltek, és gyűltek volna tovább is, ha az egész hajcihőnek nem vet véget a lemez, és az annak használatához szükséges meghajtó feltűnése. Ez pedig aztán még magasabb és élvezhetőbb szintre emelte a játékot. Felvértezve a korabeli C64-es technológia legklasszabb elemeivel (magnó, lemezmeghajtó, kazetták, lemezek, két joystick, programnyilvántartás, és a mai monitorok réme, a kis fehér Junoszty), máris belevethettem magam a kétdimenziós kibertérbe.

      Annyi szédületesen jó játék volt akkoriban, hogy alig lehet közöttük különbséget tenni, de azért létezik nálam egyfajta képzeletbeli toplista. Remélem, hogy konkrétumok említése (már) nem a reklám helye.

      Első helyre a sportjátékok kívánkoznak, azok közül is a sportmenedzser típusúak. A legtöbb időt ezek előtt lehetett eltölteni. Jellemzően passzívak, tehát egy focimenedzserben a játékos ritkán focizik, csak intézi a pénzügyeket, építi a stadiont, igazol a piacról, összeállítja a csapatot, meccstaktikát tervez, fejleszti, edzi a játékosokat, és a gép játszik vagy adja ki az eredményt. Volt egy nagyon jó Bundesliga-menedzser játékom (akkoriban a valóságban fanatikusan drukkoltam két német csapatnak is, na nem mintha ma nem ugyanazoknak szurkolnék). Volt egy nagyon menő Forma-1-es is (akkoriban nagy rajongó voltam, de ma már rá se nézek az F-1-re), és semmiképpen sem utolsó sorban a GP Tennis Manager, ami aztán tényleg egy fiatalságra szólt, ha valaki végig akarta játszani mind az öt szezont. Ez utóbbiban nagyon jól megoldották azt, hogy a meccseknek csak egy részét lehetett lejátszani, és meccsen belül volt, hogy a gép játszott. Ezért, ha minden igaz, sokat számított az is, hogy mennyire sikerült fejleszteni a menedzselt teniszezőt. Sajnos a játék hibásan volt forgalomban, és egy idő után nyolc Ivan Lendl vezette a világranglistát. Úgyhogy sajna legjobb esetben is csak kilencediknek érhettem fel. Az F-1-es időmérő edzése annyira húzós volt, hogy egy Imolában elért ötödik helynél sosem sikerült előrébb végeznem, de ahhoz is navigátor kellett, hogy mondja a kanyarokat, annyira gyors volt, és annyira oda kellett figyelni a fékezésekre. A futamon aztán a versenyzőm lehagyott mindenkit, mert rájöttem arra, hogyan lehet végigmenni kerékcsere nélkül. A játék titka az volt, hogy a legjobb képességű versenyzőt kellett választani, és akkor elég volt a jó eredményekhez az olcsóbban felszerelt autó is. Voltak kosaras játékok is, de sajnos nem valami jók.

      Második helyezett a Batty. Mi más is lehetne, mint a szerény véleményem szerinti valaha volt legszórakoztatóbb téglarombóló játék, azaz amikor alul – a játékosok számától függően – egy vagy két ütővel addig-addig kell visszaütögetni a labdát, amíg felül ki nem irtjuk az összes téglát. Egyes téglák megsemmisítése után nagyon hasznos elemek potyogtak le, mint például plusz élet, pisztoly, amivel le lehetett lőni a téglákat, vagy éppen egy kesztyű, amivel el lehetett kapni a labdát. Mivel a gyerek társas lény, ezért együtt a játék is nagyobb élmény. Nem is kellett hozzá más, csak a sülve-főve együtt lévő jó barátom. Sajnos a két joystick közül az egyik viszonylag hamar tönkrement, és nem sikerült olyannal pótolni, amelyiknek a tűzgombja felül van, csak olyan volt, amelyiknek a talapzatán helyezték el. Én pedig amióta világ a világ, nagyon jó barát és rendes srác vagyok, tehát a barátom meg is kapta a gyengébb joy-t, és már pusztulhattak is a téglák a milliós pontrekordok döntögetéséig.

      A képzeletbeli dobogó harmadik fokán hármas holtverseny van. A Pirates! (a felkiáltójel eredetileg is benne van a nevében), a Rock Star Ate My Hamster és a Defender of the Crown között nem nagyon tudnék különbséget tenni. A kalózosdi nagyon bejött, egész küldetéseket lehetett végigjátszani Közép-Amerika vizein hajókázva, ellenséges gályákat becserkészve, és a virtuális ellenséget (zömében spanyolokat) a jobb vívótudománnyal térdre kényszerítve. Jó sokáig eltartott, mire az egész térképet sikerült körbehajóznom, hogy a következő játéknál tudjam, melyik település hol van. Lehetett benne kincset keresni, megszerezni a Kincses Flotta és az Ezüst Vonat aranyát, városokat elfoglalni, és ha valamelyik város kormányzójának bejött a tevékenységem, még elő is léptetett. Kirívó esetben hozzám adta a lányát. A Rock Star Ate My Hamster sokak számára unalmas játék. Igaz, ami igaz, nem sok funkció volt benne a folyamatos turnézáson kívül. Na, de nem nekem, aki világ életemben slágerlista-rajongó voltam, úgyhogy mindig tűkön ültem, amikor a játék eljutott a heti toplistáig. Akkoriban ezt nem tudtam, de a játékban nagyon sok véletlenszerűség lehetett, hasonlóan végigjátszva nagyon eltérő eredményekhez vezetett. Mindenesetre többször is sikerült aranylemezig eljutni, a sztárok nevein pedig még a mai napig is halálra röhögöm magam. Kár, hogy csak egy naptári évet ölelt fel a játék, utána mindenképpen véget ért. A Defender of the Crown életre keltette Robin Hood legendáját egy ügyességi-stratégiai játék formájában. A cél egyszerű volt, győzd le az összes ellenséges nagyurat, és foglald el egész Angliát! Csak ennyi… A sok részre felosztott térképen lépdelve lehetett elfoglalni egy-egy területet, persze nem ártott egy egész hadsereggel nekiindulni, ha ellenség jönne szembe. A behajtott adókból lehetett gyalogos és lovas katonákat verbuválni. Részt lehetett venni lovagi tornán (nekem sosem sikerült egy párbajt sem megnyernem), és ha úgy adódott, a jobb vívótudománynak köszönhetően el lehetett rabolni egy másik uraság fele pénzét. Na, ez utóbbi ment a legjobban, mindig ezzel nyertem meg a játékot. A legszórakoztatóbb része talán a várostrom volt, amikor egy hajítógéppel kellett annyira lebontani az ellenség várának falát, hogy a katonák a csatát utána könnyebben nyerjék meg.

      Száz szónak is egy a vége, a gyerek szeret játszani. Van viszont valaki, aki még a gyereknél is jobban szeret játszani. Nem más, mint a felnőtt. Mert játék volt, van, és lesz, azután is, hogy mi már nem leszünk, de amíg vagyunk, addig nehogy már ne örüljünk annak, hogy van. Mert szegény C64-esnek, mint a gépek bármelyikének, egy idő után lejárt a szolgálata, és talán elmondhatom magamról, hogy nálam, nálunk jóval tovább tartott az a szolgálat, mint azt a technológia fejlődése indokolta. De aztán jöttek a jobb, gyorsabb, többet tudó, csúcstechnológiásabb gépek, és nálunk is megtörtént a csere. Én is elkezdtem játszani a jobb, gyorsabb, többet tudó, csúcstechnológiásabb játékokkal. Egy idő után aztán már nem élveztem annyira, a játék elmaradozott az életemből, és végleg átvette helyét a mókuskerék. Lehet, hogy ez így is maradt volna, ha nem jön egy nagyon, nagyon okos ember, és nem találja ki, hogyan lehet a jobb, gyorsabb, többet tudó, csúcstechnológiásabb számítógépen C64-es játékot játszani. Én pedig rájöttem arra, hogy valami hiányzik az életemből, és a felnőtt tényleg szeret játszani. És azóta néha napján meghódítom egész Angliát, felfejlesztem kilences szintre az összes Bundesliga-játékosom minden képességét, feltörök a slágerlisták élére a képzeletbeli együttesemmel, és még mindig hülyére röhögöm magam, mikor nyolc Ivan Lendl vezeti a tenisz világranglistát.

Gödöllő, 2023. október 28.

Utóiratok:

1. A C64-est nagyon ritkán másra is használtam a játékon kívül. Kipróbáltam, milyen rajta egyszerűbb programokat írni a tudom is én már honnan beszerzett segédlet alapján. Voltak rövidke programjaim terület-, felszín-, és térfogatszámításra, mert meg voltam győződve arról, hogy segítenek majd a matekházi megoldásában. A programok jól sikerültek, a beírt adatok alapján pontos eredményt is adtak, összességében pedig megháromszorozták a házi feladat megoldásának idejét.

2. A C64-es elég jó véletlenszám-generátornak is bizonyult. Jó kis programot raktam össze arra, hogy dobjon nekem öt számot egy és kilencven között, hátha bejön a lottón. Egy dolgot azonban nem vettem figyelembe, hogy bármennyire is szeretjük, a gép még gép marad, és ha nem tanítjuk meg neki a játékszabályokat, akkor szegény magától nem fogja azokat tudni. Márpedig két különböző szám mellett három másik egyformát igencsak nehezen lehetne megjátszani az ötös lottón. Persze volt, olyan is, hogy sokadikra véletlenül sikerült, csak a lottón nem jött be.

Zárójelben: A fotó saját készítésű.

Kovács Gergely
Author: Kovács Gergely

Kovács Gergely vagyok. Azért csatlakoztam az Irodalmi Rádió blogszerzői közösségéhez, mert szeretném megtudni, hogy amit írok, tetszik-e másoknak. Remélem, hogy aki betér az oldalamra, és megtisztel azzal, hogy elolvassa, amit itt talál, elégedetten távozik, és úgy érzi majd, érdemes volt. Eddigi megjelenéseim: Szárnyszegés – Rókaerdő című antológia, Irodalmi Rádió, 2022. (A természet poétája 2022. pályázat – humor különdíj) Kedvenc – Lakótelepi Hófehér című antológia, Irodalmi Rádió, 2022. (Novellák 2022. pályázat – 3. helyezés) Néhány Szemelvény Európából – Zsebkönyv 10. – Útravaló, Holnap Magazin, 2022. Karácsony – Meleg Szívek című antológia, Irodalmi Rádió, 2022. Tavaszi reggel – A Tavaszi szél titkai című antológia, Irodalmi Rádió, 2023. A kis utca - Hívatlanok című antológia, Irodalmi Rádió, 2023. Gergő és a sapka - Múzsa, magam ma neked megadom című antológia, Irodalmi Rádió, 2023. Csupasz - Álmodó című antológia, Holnap Magazin, 2023. Csere - Szavak Hullámain című antológia, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2023. Rövidhírek (Kábítószer-kereskedők rendőrkézen, Újra megnyitja kapuit a népszerű étterem, Felemás sikert hozott a díjnyertes film bemutatója) - Szavak Hullámain című antológia, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2023. Ül és te - Szavak Hullámain című antológia, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2023. Hét vagy nap - Szavak Hullámain című antológia, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2023. Elmúlás - Vetkőznek...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

94 − = 89

Cserebogár a falban

Szegény pajor mire gondolhatott, amikor a csodálatos átalakulása során bogárrá változva azzal szembesült, hogy téglák közé, a falba született újjá? Mert van ilyen, én se

Teljes bejegyzés »

Ha a boldogság…

Ha a boldogság kismadár volna,bizonyára kalitkába zárnák.Mivel illékony érzés csupán,helyette megzabolázzák.Jaj, szegény boldogság,vajon mit vétettél mond?Rossz híredet keltik ott,ahol nincs egyetlen mosoly?Ne hagyd, hogy azt

Teljes bejegyzés »

Te vagy…

Te vagy az életem, te vagy a levegőm.Te vagy ki éltet, te vagy a megmentőm.Szívem doktora, hogyan is nevezzelek?Szerelmem farkasa, el kell, hogy engedjelek. Author:

Teljes bejegyzés »

Hazámról írok

Edit Szabó : Hazámról írok Édes Földem, hol az életre születtem, kérlek maradj meg ilyennek mindig nekem, „Te oltasz a szívbe örömöt, bánatot,” hűséges lányod

Teljes bejegyzés »

Tükröződik…

Szeretettel új versem!     Author: Faragó Maia Faragó Maia vagyok: kreatív író, költő, blogger, diplomás kommunikátor, online tartalomszerkesztő. Pályafutásomat újságíróként, főszerkesztő-helyettesként, korrektorként, kommunikációs asszisztensként

Teljes bejegyzés »