Jóska

Az előbbiek, talán könnyebben emészthetők, után most következzen egy komorabb történet! Mert ilyen is van a világon. Jó, ha tudjuk!

 

Jóska

Minden meteorológus azt jósolta, hogy nagy hidegek várhatók. Na Gréta, gondoltam magamban, most lebegtesd a globális felmelegedésedet! De ez csak kósza gondolat volt, hiszen valamiféle felmelegedés valóban létezik, nem érdemes tagadni. Viszont az is igaz, hogy ekkora hideg azért mégse illik egy olyan évben, amikor a naptevékenység éppen a csúcson van.

Szóval… igazi gyergyói hideg volt. Pedig Búzaháza nem Gyergyószárhegy.

Ahogy a délutánban csendben filózgattam, egyszerre megcsendült a telefonom. Szép vidám dallamot tettem rá csengőhangnak, hadd vidítson legalább a telefon, ha már a nagy léptékű kilátások nem sok jóval biztatnak.

Szóval felvettem. Noémi volt.

Nagyon kedves kis asszonyka ő, nagyon szerettem egy időben, vagyis hát egymást szerettük.

Egyedül éltem akkoriban, s úgy is éreztem magam. Egyedül. Amit senki emberfia nem szeret, ha némelyek elhazudják is. Szóval, Noémi!

Voltaképpen az életem egyik kisebb szégyenfoltja is lehetne, ugyanis volt egy enyhe kis testi hibája, olyan, hogy az ember ha akarta, akár észrevehette. Ha pedig nem akarta, akkor nem vette észre. Azok, akik nagyon jól ismernek, vagyis inkább azt hiszik, hogy ismernek, általában arra tippelnek, hogy azért szakítottunk. Pedig ez elég vaskos tévedés. Persze ez is benne volt a pakliban, csak nem úgy ahogy gondolják. De még mennyire, hogy nem úgy!

Röviden, a családom volt a főludas a dolgok ilyen alakulásában. Az a családom, amelyik akkor – körülbelül tizennégy évvel ezelőtt – a klasszikus formában már nem is létezett. Vagyis, ne húzzam, mert nem ez a mostani gondom, az anyám, akkor még élt, igazi hárpia volt. Azt hiszem, bár ez bizonytalan, hogy az első házasságom szétesésében is főludas volt. És azt hiszem, hogy a többiek, a maradék sem sokkal különbek.

No, hát éppen a hárpiaságnak nem akartam kitenni Noémit. Persze, ez csak az egyik oldala annak, hogy miért szakítottunk akkoriban. Mert neki is volt családja. Meg is ismertem a rokonságát akkor. Na, ez volt a másik oldal. Rettentően igyekvő, meggazdagodni akaró emberek voltak. No, én meg éppen az ellenkezője. Hát, sehogy sem jött össze.

Nem tudom, hogy ő hogyan vészelte át az egészet, gondolom, nem eshetett jól neki, de biztos vagyok abban, hogy még mindig százszor kisebb lelki trauma volt, mint hogyha ráeresztettem volna mindkét családot a kapcsolatunkra.

Talán pedzettem is valamit akkor neki, amit talán megértett, talán nem.

Később néhány évig nem találkoztunk. Csak a telefonszámát felejtettem benne a telefonomban.

Hát most felhívott.

– Szia! Nem zavarlak?

– Szia Nócika, dehogy zavarsz! Örülök, hogy hívtál! Segíthetek valamiben?

– Hát, ami azt illeti, éppen segíthetsz… Talán! Mert én se tudom, hogy kihez forduljak. Nem egy égbekiáltó nagy ügy, de engem zavar. Ismersz!

Ismerem. Szegény, legalábbis akkor, régen állandó menekülésben volt. Természetesen a világ durvasága elől. Ismerve azt, amit az előbb leírtam, ez nem is különleges dolog. Érzékeny volt szegénykém, és feltételezhetően, most is olyan.

– Elmondod most, hogy miről van szó, vagy…?

– Az utóbbi. Idő kellene hozzá. Még gondolkozom.

– Találkozzunk?

– Igen, de nem most! Később!

– Mondjuk, holnapután! Jó lesz?

– Persze, hogy jó.

– Menjek érted?

– Nem! Nem akarom, hogy megtudják! A férjem… fiam…

– Értem. Szívesebben jönnél ide?

– Igen, ha nem zavar.

– Nem! Egyáltalán. Mikor?

– Majd felhívlak!

Ezzel elbúcsúzott s letette.

Bennem valami rossz érzés nyomakodott felfelé, mintha valami megfeküdte volna a, nem is tudom, a lelkivilágomat. Olyan érzés kerülgetett, mintha valami rossz, sőt tragikus esemény lenne készülőben.
De nem volt kinek elmondjam, hogy valamennyire csillapítsam a hatását. Annak a rossznak.

Ezt a szokást mostanában vettem fel. Hogy ha nem akarok valamit, hogy megtörténjen, akkor elmondom. Lehetőleg minél több embernek. Hogy talán többfelé elosztva kevés marad belőle ott, azon a helyen, ahol az érzés a legerősebb volt.

De ennek története van, ha elhallgatnám, nem lenne világos a dolog.

Már az általános iskolában kezdődött. Talán hatodikos voltam. Más fiúk ilyenkor fociznak az iskolaudvaron, vagy verekednek, hogy megtalálják a helyüket a tyúkudvar rangsorában. Természetesen mindezt én is megtettem, kötelező volt, de közben előjött az az átkozott jelenség a jóslással.

Egyszerűen kezdődött. Meg tudtam mondani, hogy miből fogunk dolgozatot írni. Az évharmadi dolgozat akkoriban nagyon jelentős próba volt. Persze, nem volt abban boszorkányság, egyszerűen csak megfigyeltem az emberek gondolkozását. Voltaképpen hihetetlenül egyszerű. És mivel a tanár is ember, szóval… előre meg tudtam mondani, hogy mi lesz a témája. Természetesen csak a fő tételt tudtam megmondani körülbelül egy nappal előre, a másikat nem. Annyira még nem vittem.

Az a helyzet, hogy az osztálytársaim jegyei nem változtak túlságosan nagyot. Hiszen aki nem szeretett tanulni, az ezután se tette. De valamelyes biztonságot adott. Ezért ragasztották rám a Jóska nevet. Természetesen a jósból butítva. És attól fogva ez volt a nevem végig. Pedig természetesen nem ez volt az igazi nevem. Igazából Tibor vagyok. Agács Tibor. De Jóska lettem és szerettem az lenni.

Aztán… ráéreztem, hogy ez egy olyan tulajdonság amit érdemes fejleszteni. Hát azt tettem.

Ha valaki ezután azt gondolja, hogy például válogathattam a lányokban, az nagyot téved. Szerintem inkább tartottak tőlem.

Később egy kissé háttérbe is szorult ez a sajátságom, kenyérkereső foglalkozás után kellett nézzek, a jóslás – hol bejött, hol nem, de inkább igen – valahogy mégis megmaradt a háttérben. Ritkán vettem elő és még ritkábban volt hasznom belőle. Sokkal inkább károm.

De sokszor mégse állhattam meg, hogy ne figyelmeztessek valakit a rá leselkedő veszélyre.

Azok a valakik aztán rendre megharagudtak rám, főleg akkor, amikor beváltak a jóslataim. Szó sem volt arról, hogy valaki is hálás lett volna! Ellenkezőleg! Legtöbben azt hitték, hogy én idéztem elő a szerencsétlenségüket.

Egy idő után aztán megtanultam hallgatni. Azt kellett tegyem, sőt még attól is féltem, hogy akár a legkisebb mértékben is kihasználjam ennek a tudásnak az előnyeit.

Mivel kevésszer mondtam ki, valószínűleg jobban figyeltem mint azelőtt. Ezért rendre bevált az amit a „Jóska” gondolt, vagy akár ki is mondott.

Ez lehetett az az időszak, amikor Noémi megjelent az életemben. Ugyanis őt szemelte ki nekem az anyám feleségnek. Persze, futottam előle mint ördög a tömjénfüsttől. Jóval fiatalabb volt mint én, szinte gyerek. Hát akkor nekem már nagyobb lányok tetszettek.

Noémi tehát eltűnt valamerre. Jóval később előkerült, talán akkor amikor az első házasságom zátonyra futott.

Akkoriban végezhette el ő a protestáns teológiát. De talán nem elégítette ki az a foglalkozás, mert belekezdett még egy egyetembe. Filológiát tanult Kolozsváron, és ott az egyik tanára, az én jó barátomnak az apja, a híres nevezetes Kovács Elemér tanított neki – és még sok másnak természetesen – magyar nyelvtörténetet.

Mivel pedig én Kovács Árpival jóban voltam, megesett, hogy Noémi is velünk lógott hétvégeken. Aztán egy jó félév, vagy tán egy év is volt az, után lehorgonyoztunk egymás mellett.

Akkor már megvolt neki az a kis szkoliózisa, vagy hogy hívják azt a doktorok.

Ami, meg még más is, mint ahogy azt már megírtam, okozta később, vagyis nagyjából négy év után a szakításunkat. Olyan dolog ez, amit én eddig soha senkinek nem mondtam el és ha valaki a szememre vetné, helyből letagadnám. Sőt, életemben azzal a valakivel többet soha szóba nem állnék. Mert mi értelme lett volna akkor annak, hogy én minden erőmmel megkíméltem Noémit saját magamtól, s főleg a családom bunkóságától, ha mindenki megtudná? Brrrrr! Rágondolni is rossz!

Azután még történtek események, az egész világ kellemetlenebbé vált mint azelőtt bármikor, kormányszintű szélhámosságok – na nem nálunk, de hozzánk is begyűrűzött a hatása – majd jött a járvány és végül az a szörnyű ukrán háború.

Na, akkor fordult a visszájára az én jóslási tudományom.

Az a helyzet, hogy én magam voltam a hibás, mert szabadjára engedtem azt a tudást. Természetesen nem kivagyiságból, hanem egyszerűen segítési szándékkal.

Hogy mi történt? Mitől fordultak a visszájára a jóslataim? Talán a túlzott használattól? Talán megharagudott rám az Isten, s megbüntetett, amiért az ő dolgába avatkoztam? Ma már tudom, hogy nem így volt, de akkor azt hittem.

Attól fogva csak akkor mondtam ki a gondolatomat, ha valami rossz, valami gonosz lebegett a levegőben. És én meg azt akartam, hogy ne menjen teljesedésbe.

És itt tartottam akkor, amikor nemrég Noémi újból megjelent az életemben és… úgy tűnt, hogy valamiben segítségemet akarja kérni.

Hát hogyne akartam volna segíteni? Hiszen életemben se fogom elfelejteni azt a régebbi négy évet.

Úgy vártam tehát a hívását két nap elteltével, mint a régi zsidók a Messiást.

Csak hát Noémi nem telefonált. Nem is jött. Pedig jól tudta, hol lakom.

De… nem!

Kínomban már nem tudtam, mit tegyek. Nagyon rossz előérzetem volt. Már pedig, ha nekem rossz előérzetem van…. Szóval legjobban szerettem volna kibeszélni magamból. De nem volt kivel.

Újabb három nap elteltével aztán elszántam magam és én hívtam fel.

Férfihang vette fel a telefont. Gondoltam, férj vagy apa lehetett, de mégis inkább férj, mert nagyon elutasítóan beszélt.

– Agács Tibor vagyok – mutatkoztam be – Papp Noémival szeretnék beszélni ha lehet!

– Nem lehet!

– Elutazott? – kérdeztem.

– Nem! Nem utazott el, de nem beszélhet vele!

– Nem alkalmas? Hívjam később? Nagyon fontos lenne!

– Ne hívja! Se most, se máskor! Nem fog beszélni!

Ezzel lecsapta.

Mégiscsak férj lehetett!

Mit tegyek? Féltem, hogy meghalt, megölték, vagy valami betegség, utolsó stádiumban levő rák, csak az Isten tudja, hogy mi minden futott át hirtelen az agyamon. Csak annyit tudtam, hogy telefonon valószínűleg már soha nem fogom tudni elérni. És egyre kellemetlenebbül kezdtem érezni magamat. Csak újabb két nap után jutott eszembe Kovács Elemér.

Árpihoz akkor mehettem amikor akartam, hisz a legjobb barátok vagyunk, hát csak otthon lesz az apja is!

Hát elmentem, lesz ami lesz! Meg nem esz majd, és legalább megtudom, hogy mi a helyzet. Félre is hívtam amikor az udvariasság megszegése nélkül lehetett.

– Bocsáss meg Elemér bácsi, nem tudtam, kihez forduljak! Nem tudsz valamit Papp Noémiról? Mi van vele? Él, vagy – itt már alig tudtam kiejteni a szavakat, alighanem a hangom is reszkethetett – meghalt?

– Nem tudom barátom, hogy most megnyugtatlak-e, eléggé feldúlt vagy és lehet, hogy még feldúltabb leszel, de az az igazság, hogy nem ő halt meg, hanem a fia!

– Nándi? De hiszen ő még túl fiatal…

– Igen. Tizenhárom éves. Volt.

– Dehát, egészséges volt – remegett a szám széle. Elemér bácsi látta a kínlódásomat, s elhatározta, hogy felvilágosít.

– Igen. Egészséges kamasz. Nagyon kamasz!

– Ho… hogyan történt? Tudsz valamit?

– Igen. Tegnap temettük. Szegény Noémi, rettenetesen megrázta. Egyébként úgy történt ha már kérdezted, hogy a srác veszekedett az anyjával. Talán hallotta, hogy beszélt veled és… tudod, milyenek a kamaszok, Isten tudja, mit képzelt. Amúgy is egzaltált volt, nagyon is. És mindennek elmondta az anyját ami csak eszébe jutott, végül még azt is kiabálta rá, hogy szégyellhetné magát nyomorék létére férfiak után koslatni. Ezzel persze betelt a pohár és kapott is mindjárt a pasastól két csárdás nyaklevest. Amire aztán el is tűnt, csak este később találtak rá a hátsó udvarban. Ott akasztotta fel magát egy vadgesztenyefára.

– Dehát… egy apai pofontól?

– Az nem az apja! Antal Márton mindössze négy évvel ezelőtt jelent meg a Noémi életében. Akkor a fiú kilenc éves kellett legyen. Na! Ha kérdezted, hát ez történt. Nem hiszem, hogy megnyugodtál volna tőle.

Valóban nem. Azt se tudtam, hogy kerültem ki a házból. Állandóan ugyanaz járt a fejemben:

Tizenhárom év!

Azt hiszem, jobb lesz, ha ezentúl hallgatok, bármi jóslat jutna eszembe.

Marosvásárhely,

2023. február 09.