Már sokkal hamarabb el kellett volna kezdenem!
Persze ez csak saját vélemény, és abból a megfigyelésből ered, hogy az igazán nagy írók, költők, általában már kora gyermekkorukban elköteleződnek az írás felé. Megvan bennük az a bizonyos leküzdhetetlen kényszer, hogy történetekkel töltsék meg az üres lapokat. Fantáziájuk pedig annyira túlburjánzó, hogy – miképpen egy rosszul beszerelt tömítés nyomán a csap –, agyuk önkéntelenül is átereszti gondolataik egy részét, ez pedig a papírra fröccsenve írásos nyomot hagy. Ha pedig megfelelő gellert kap, még az olvasó lelkét is eltalálhatják vele.
De mi történik abban az esetben, mikor az ember úgy gondolja, még nem jött el az idő, vagy érettség, esetleg mindkettő, aminek a megléte feljogosítja arra, hogy a tudata által addig elnyomott szándékot – jelesül, hogy érzéseit és gondolatait írott formában megörökítse –, végre szabadon engedhesse?
Persze, próbálkoztam én is. Határozottan emlékszem például, hogy tíz éves lehettem, amikor egy hétre kórházba kerültem, és ott mini-krimik írásával múlattam az időt, amelyek hirtelen olyan népszerűek lettek, hogy még az orvosok is elolvasták. (Legalábbis ezzel a felkiáltással hozták vissza a kis kockás jegyzetfüzetemet a nővérkék.) Aztán a tizen-huszonéves költői szárnypróbálgatások sem maradtak el, de végül úgy tűnt, az aktív zenélés mellett ez is teljes embert kíván, tehát az irodalom ment a margóra. (Bárcsak egyszer tényleg úgy lenne!)
Ennél a pontnál jutott eszembe egy anekdota Széll Györgyről, a Cleveland Symphony Orchestra világhírű karmesteréről, akinek meggyőződése volt, hogy negyven éves kor alatt nem kezdhet bele Mozart szimfóniáinak vezénylésébe. Elhatározása teljesen antagonisztikusnak tűnt számomra, hiszen a bécsi mester 35 évesen meghalt. Ezen gondolkodva, hirtelen félelem robogott végig a gerincem autópályáján, és végállomásként a két lapockám, valamint a nyakam által bezárt, szinte egyenlő szárú háromszögben leparkolt a kétely. Mi lesz, ha mire le akarom írni a dolgokat, már nem is leszek rá képes? Ez ugyanakkor nem jelenti azt sem, hogy most képes lennék…
Manapság divatos abban a hiszemben élni, hogy az ötven az új harminc. Ezt logikát követve pedig a mai húszévesek talán még meg sem születtek. Ugyanakkor Colum McCann – aki nem csak ír, de író – ezt vallja: “Hány éves az ifjú író? Tizenhét, hatvan, negyvenhat – kit érdekel? A harminc oké, az ötven nem rossz!” Így aztán, ezzel a bíztatással a tarsolyomban született meg az utóbbi pár évben az elhatározás: újra megpróbálom. Tudom, Yoda mester azt mondta: “csináld, vagy ne csináld; de sose próbáld!
Akkor hát csinálom! ÍROK.
Ti pedig fogadjátok szeretettel, de legalábbis ne menjetek el mellette vélemény nélkül, akkor sem, ha éppen nem tetszik, mert szerintem a mai világ legnagyobb betegsége nem a rák, hanem a közöny.
Isten hozott hát mindenkit az írói blogomon!
Köszönet és hála érte az Irodalmi Rádiónak!
Author: Soós Gábor
Miskolcon élő hegedűművész, zeneszerző vagyok. Az irodalom már kicsi koromtól az életem része, de mivel a zene is egész embert kíván, ezért gyermek- és ifjúkori zsengéimet hátrahagyva, teljes mértékben a hegedűs pályafutásomra koncentráltam. Az utóbbi pár évben azonban egyre inkább úgy éreztem, annyi élmény, érzés és gondolat gyűlt össze bennem, hogy itt az ideje őket szavakba önteni. A művészeteket én mindig is kerek egésznek láttam, amelyben egyik „testvér” inspirálja a másikat, ezért verseimhez gyakran zenét is írok (hangulati kiegészítésként), vagy fordított esetben a zenéim kapnak „szöveges útmutatást”. Lemezeket 2017 óta adok ki Gabreal Sounds művésznéven. Megtiszteltetés, hogy az Irodalmi Rádió alkotó közösségéhez tartozhatom.