Istvánék heten voltak testvérek. Egy fiú és hat lány látott napvilágot Gyömrőn. A családi létszám nagyban növelte a kertes település népsűrűségét és komoly tennivalókkal látta el a dolgos szülőket minden napra.
Sorban növekedtek a gyerekek, mint az orgonasípok. A hangjuk is akkora volt, amikor mindannyian a házuk előtt kiabáltak, hogy:
-Anyu! Éhesek vagyunk, enni akarunk! Mindezt megerősítették a kezükben lévő kanalak összeütésével. Néha lábasokon és vödrökön is doboltak délidőben, amely komoly térzenei hangzást adott a környéken lakók nagy örömére. Mert ott is voltak szép számmal kicsik és nagyobbak egyaránt, így egymáshoz csatlakozva ünnepi zenés körmenetet is tartottak a házak között, majd vidáman hazarohantak enni.
Az étellel megtisztelték a konyhaasztalt és édesanyjukat is, így legtöbbször bent ettek. A friss tavaszi napokon a teraszon ebédeltek, vagy a fűben ülve kapargatták a lábos alját.
Maci már tudta, hogy neki is jut majd néhány falat, ezért nevéhez hűen odabújt hozzájuk és az arcukba nézett, amíg ettek. Még a tányérokba is belepillantott lógó nyelvvel, éhesen.
Kedves, örökmozgó jószág volt. Kicsi még, de nagy bundát hordott, még nyáron is. Mire egy éves lett, a Maci név már aligha illett rá, mert igencsak megnőtt és a medve szó sokkal jobban passzolt az egyéniségéhez.
Miután jóllaktak a gyerekek, bekiabáltak a szülői házba:
– Játszani mentüűűűnk!
Anyuka ilyenkor kiszólt Macinak, hogy:
– Menj velük! Vigyázz rájuk!
Így is történt. Kifutottak a Mánya-rétre és ott fogócskáztak egy ideig. Maci követte őket, majd leült az árnyékba lihegni. Aki elfáradt, odafutott a Rákóczi-emlékműhöz és hangosan kiabálta: – Nem ér a nevem, káposzta a fejem! És három gyors pacsit adott a márványra. Ez volt a ház. Aki ide elért, innentől kezdve védett volt.
Lassan mindenki abbahagyta a játékot. Visszafelé még a Tőzeges-tó szélén kerestek egy kavicsos, homokos helyet és derékig begázoltak a langyos vízbe fürdeni. Maci ide is velük jött és vidáman úszkált, majd a parton megrázta nagy bundáját. Mikor a napfény megszárította, úgy nézett ki, mint egy feltupírozott, nagyfejű vaddisznó.
Hazaérve anyuka egy feladattal várta őket.
-A szandálokat tegyétek a terasz lépcsőjére! Mossatok kezet a vödörben és gyertek be, segítsetek nekem egy kicsit! Pisti, te pedig húzzál fel a kútból tiszta vizet!
-Miért mindig én? – kérdezte a fiú.
-Hát, te vagy itt a férfi, amíg haza nem jön az apád, nem? – hangzott a válasz.
A hat lány és Pisti az előszobába lépett. Jobbra a tisztaszoba várta a látogatóját. Balra a konyha volt, nagy kemencével, ínycsiklandó illatokkal.
Édesanyjuk végignézte őket, majd kiosztotta az újabb tennivalókat.
-Pisti! A legnagyobb húgoddal szedjétek ki a hamut abba a szürke vödörbe. A fenyőkkel szembeni oldalon az új gyümölcsvesszőknél még jó lesz ez, a földet gyógyítani. Utána tegyetek vékony kis hasábokat a kemence alsó rácsára. Ide oldalra pedig – és a búbos kályha széles, meleg peremére mutatott, – a vastagabbakat gyűjtsétek! Ami szárazat találtok, rakjátok erre a régi tepsire.
-Nagy tűz lesz? – kérdezték a gyerekek felcsillanó szemmel.
Anyuka huncut mosollyal nézett rájuk.
-Még az is meglehet! – mondta, mire örömrivalgást hallattak a kicsik.
-Pogácsa! Pogácsa! – kiabálták, tudva azt, hogy a kemence nagy pocakjában, ha a felső részt befűti apjuk, vagy anyjuk, akkor ott valami finom fog sülni!
Ekkor nyikordult az ajtó és belépett rajta az édesapjuk.
-Ki jön az én házamba? – kérdezte és kitárt karokkal leguggolt a konyha kövére.
A gyerekek futottak és egymás után begyűjtöttek egy-egy ölelést és friss illatokat a mezőről.
Apjuk munkából érkezett haza a gyömrői földekről. Nála volt a táskája is. Valahogy nagyobbnak tűnt az a táska, mint hajnalban, amikor munkába indult.
-Mi van nálad édesapám? – kíváncsiskodott a legkisebb lány.
-Hoztam nektek valamit! Ezzel nagyon lassan kivett a táska mélyéről egy fél vöröshagymát.
-Ne már, apu! Ezt te etted, nem is nekünk hoztad! -kiabálták a gyerekek.
Erre apjuk ismét kotorászott, majd egy darab szalonnát húzott elő.
-Ez nem ér! Nem hoztál semmit? – aggódtak tovább a kicsik.
Ekkor a táska önálló életre kelt. Megemelkedett, a konyhaasztal fölé kanyarodott és ráborult, mint egy fáradt vándor. Ahogy apjuk odébb húzta, szépen, egymás után kis füzetek bújtak elő és színes ceruzák gurultak ki a viaszkos vászonterítőre.
-Színező!! – kiabálták a lányok és gyorsan szétkapkodták a kincseket.
A nagy zajra megérkezett Maci bundás feje a konyhaajtóba. Nem jött be. Tudta, mi az illem. Csak együtt csodálkozott és örült a családdal.
-Neked pedig – szólt Pistihez apjuk – egy könyvet hoztam! Ebből majd olvashatsz a testvéreidnek esti mesét helyettem is!
A fiú ámulattal fogta az ajándékát. Leült a sarokba, belelapozott és magában máris olvasni kezdett.
A szülők csendben beszélgettek egy keveset, majd apuka egyet köhintett. Mindenki felfigyelt.
-Pisti kijön velem az udvarra fát vágni! A lányok segítenek anyjuknak pogácsát készíteni!
Maci pedig őrzi a házat! – mondta. Kiment az előszobába és a függönyös konyhaajtót behúzta maga után, hogy bent maradjon az öröm. Maci vele tartott. Körbe szimatolta a kertet, a kerítést, a kutyaházra is rápillantott és a gazdit nézte.
Ismét nyikordult az ajtó és Pisti érkezett.
-Nagybalta, kisfejsze! – szólt oda apjuk. A kamrából kivették a szerszámokat és a farönköt. Gyújtóst meg tűzifát aprítottak együtt egy régi nagy, fonott kosárba.
Bent a konyhában szorgos kezek lisztet, tojást, sót gyúrtak össze. Anyjuk házizsírt melegített.
A legkisebb lány megkérdezte:
-Anyukám, én mit csináljak?
-Ügyes, okos lány vagy már Ágikám! – és megsimogatta a kicsi fejét. Ősszel mehetsz iskolába. De számolni azért tudsz, ugye?
-Igen! – mondta boldogan Ági.
-Ide teszek két marék köménymagot. Ötven szemet számlálj bele a kistányérba! Ha készen vagy, szólj és én megpirítom.
A tészta elkészült, pihent a kemencepadkán. A kinti fahasítás is abbamaradt. A köménymag pattogott még egy keveset. Anyjuk formákra szaggatta a tésztát. Megkente, megszórta, megsütötte. Az az icike-picike lány pedig nem ette meg mindet, hiszen az egész családja ott ült az asztalnál.
-Van egy kis tejföl, ha valaki kér! – és a csuporból pár kanállal egy üres tányérba tett anyjuk.
Az ebédről maradt csontot, zöldséget Maci kapta meg kedvenc táljában. Ez volt a vacsora.
Leszállt az est. Fogmosás után tisztaruha várta a gyerekeket az ágyakon. Egy mécses még világított. Fénye mellett az új könyvből Pisti felolvasott egy rövid mesét. Már nem szótagolt tavaly óta. Szépen mondta, hangsúlyozta a szavakat. Elvégre ötödikes volt.
Amikor a hold végre bepillantott az ablakon, már mindannyian aludtak.
A szülők a szomszéd szobába mentek.
Csak Maci vigyázott rájuk éberen a kertben, reggelig.
Vasárnap délben templomba készült a család. Keveset ettek, hogy frissek legyenek, amíg a pap prédikál. Gyömrőn két templom volt és mindkettőből lehetett hallani olyan történeteket, hogy Mari néni, vagy Józsi bácsi a békés csöndben, a szinte duruzsoló igehirdetés örömében elaludtak a padokban. Csak, amikor megszólalt az orgona, akkor riadtak fel hirtelen és forgolódtak, nézelődtek, hogy vajon hol lehetnek. Emberi dolog ez. Érthető. Mégis szégyellték, ha kibeszélték őket a hazafelé úton, vagy épp a kis korcsmában, kártyázás idején.
A gyerekek fehér ingben, fekete nadrágban szoktak odamenni. A férfiak öltönyben, a nők szép szoknyában, tisztelettel kiöltözve érkeztek. Néhányan népviseletbe bújtak és büszkén hordták őseik hagyományát magukon.
Maci bundában jött. Valahogyan ezt szokta meg. Elkísérte a családot és vigyázott rájuk. Egy szippantás a Kossuth utca illatából, egy újabb a Fő tér környéki szagokból. Ilyenkor csak az orra irányát változtatta meg. Lábai Pistiével együtt egyenesen a templom felé vitték. Míg a többiek beültek a padokba, Maci a bejárati lépcső szélén foglalt helyet illedelmesen.
Nem kiabált, nem igazgatta szép bundáját. Türelmesen várt.
Amikor orgona és énekszó zengett ki az ajtó résein keresztül, Maci a füleit hegyezte. Hátha kihallja közülük Pisti vékony, tiszta hangját, vagy apjuk érces baritonját. Megnyugtatta a zene. A lágy harangszó, a hazatérők békessége olyan emberi volt neki.
-Megyünk haza! – mondta Ági, ahogy kilépett a kapun a gyerekekkel. Macin nem volt póráz, nyakörv. Szabadnak született. Így nevelték, így szerették. Értett a pillantásokból, mozdulatokból, szagokból. A szavakból is sokat ismert, csak nem mondott ki egyet sem. Ezt meghagyta az embereknek.
Otthon apjuk egy kis hintaágyat kezdett farigcsálni. Először lerajzolta, majd nagy, széles mozdulatokkal megformázta a fákat és végül elkezdte finomítani. Amikor úgy gondolta, mára már dolgozott eleget, még két kis meglepetést készített örömében. Lámpásoknak való, hordozható faházikót faragott apró bejárattal, ahová befér egy mécses. Ügyes keze volt. Tehetséges ember. Adottságait sokáig magában tartotta, mint búvár úszó a levegőt. Amikor szükség volt rá, örömmel alkotott fából egyéni szépeket.
Anyjuk folyamatosan főzött, enni adott a tyúkoknak, figyelt a családra. Tisztességre nevelték a gyerekeket. Ők pedig sokat játszottak, gondtalanul örültek az életnek. Ajándékként látták a világot. Életük részévé vált az őszinteség és az önzetlenség.
November 11 volt. Anyjuk már megalkotta a különleges vacsorára valót. Illatos, fűszeres libasültet készített, majd abbahagyta a munkát. Kezet mosott és leült a fotelbe olvasgatni. Ilyet bizony ritkán láttak a gyerekek.
Hamarosan bejött a kertből apjuk. Odament a párjához és a fülébe súgott valamit, majd halkan beszélgetni kezdtek.
-Mit súgdolództok? – kérdezték a lányok.
-Azt találtuk ki, – mondta anyjuk – hogy elmehettek a Márton-napi libahajtásra, ha még úgyis a szép ruhátokban vagytok. Maci fog kísérni titeket!
-Hú, de jó! – lelkendeztek a gyerekek.
-Vihettek lámpásokat is magatokkal. – szólt az apjuk és átadta nekik a két faragott házikót.
-De szép lett! – örült Pisti. Foghatom én az egyiket?
-Én meg a másikat, jó? – kiáltott rögtön a kicsi Ági.
-Rendben van! Ahogy majd esteledik, cseréljetek a többiekkel! Hagy hordozzák ők is a fényt.
-Hét órára gyertek haza! Együtt ülünk asztalhoz. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész évben éhezik!” – mondta anyjuk mosolyogva.
Apjuk a kútról vizet húzott, megtöltötte a dézsákat. Hagy süsse, melegítse a nap, míg lehet. Anyjuk jól befűtötte a kemencét, majd két nagy lábasban vizet forralt.
Eközben a gyerekek elindultak. Maci kíváncsian követte őket. Érezte a kicsik jókedvét és körbe-körbe futotta őket, míg a kis dombra felértek a tájház elé. Onnan indult a menet. A felnőttek már beszélgettek, a kisebbek gyertyákat gyújtottak és énekelni kezdtek. Így haladtak az első megállóig, a kiskastély elé. Ott várta őket a zsíroskenyér, lilahagyma, meleg tea és egy meglepetés. A felnőttek fából kuckót építettek, libákat hoztak és Szent Márton püspök emlékezetére beterelték őket ebbe a házikóba. Az egyik férfi szerzetesi ruhában bemászott közéjük, mire a ludak nagy gágogással kimenekültek. Előbújt a szerzetes is végül és a sokaság megtapsolta. Gyorsan nyírfavesszőket hoztak és szétosztották az emberek között.
A gyerekek is kaptak belőle és együtt terelgették a libákat a nagykastély felé.
Gróf Teleki birtokán már nagy volt a sürgés-forgás. Tököt és pogácsákat sütöttek, azzal kínálták az ünnepi menet résztvevőit. Nagyon remek volt a hangulat. A gyerekek ettek, teáztak, nevetgéltek. Zsebre tettek két nagy pogácsát. Jó lesz majd ajándéknak. Ági odacsempészett Macinak egyet, hagy örüljön ő is!
-Sietnünk kell, kongatott a templom tornya! Hét óra! Ezzel Pisti egy nyírfavesszővel összeterelte a lányokat.
-Jaj, de vicces! – nevettek a lányok és otthagyták a mulatságot.
Otthon már várták őket.
-Gyertek, gyertek! Gyorsan fürödjetek! Elmúlt már hét óra, elkészült a vacsora! Így hívogatta őket anyjuk. Apjuk a dézsa hűvösébe a forralt vízből öntött, szappant kerített és a gyerekek egymást sürgetve hamar elkészültek. Betrappoltak a konyhába. Az asztal közepén ropogós, ízes libasült illatozott. Nosza, gyorsan körbeülték, a lámpásokat mellé tették és elkezdtek vacsorázni.
-Mennyei! – szuszogta teli szájjal Pisti.
-Nincsen galiba, megsült a liba! – kiáltották kórusban a lányok és Ági közben kisurrant az előszobába. Kihalászta a két pogácsát a kabátka zsebéből.
-Ezt nektek hoztuk! – mondta a szüleiknek.
Apjuk köhécselt és megköszönte. Anyjukra nézett. Ő éppen csípösbe haraphatott, mert a szemét törölgette a köténye sarkával.
-Ejnye már, de erős ez a paprika! – és úgy csinált, mintha a torkát köszörülné.
Felkelt és a sarokban kuporgó kredenchez indult. Útközben megsimogatta a gyerekek fejét.
Újbort vett elő. Két pohárba töltött egy keveset. Addig apjuk felnyúlt a polcra. Házi málnaszörpöt talált. Öntött a gyerekeknek és koccintottak. A lakoma véget ért.
Pisti kivitte Macinak a csontokat, aki türelmesen várt az ajtó előtt. Ahogy mozdult a kilincs, a bundás már csóválta a farkát és megnyalta a szája szélét. Tudta, mi következik. Már odahozta a tányérját. Fejét kissé oldalra fordítva nézett Pistire és elkezdett enni. Magában azt mormogta: köszönöm.
A gyerekek az ágyaikba bújtak. Anyjuk betakargatta őket. Apjuk elkérte Pisti mesekönyvét és félhangosan olvasni kezdett nekik.
Még jó idő volt. Meleg novemberi szombat. A gyerekek elkéredzkedtek apjuktól, hogy fürdeni mehessenek a Halas patakra. Pár napja még esett az eső, elég nagy volt a víz.
-Gyertek, menjünk ugrálni a kőhídról! – hívta Pisti a többieket.
-Aztán vigyázzatok, öreg már az a híd! Baj ne legyen! – intette apjuk a kicsiket.
-Ó, apa! Ez már ott áll több ezer éve. Minket is ki fog bírni! – nevetett Pisti.
Maci velük ment. Ahogyan közeledtek a kastély hatalmas kertje felé, Maci idegesen szimatolt. Előre futott, majd a gyerekekre nézett. Ismét futott és felmordult. A hátán borzolódott a szőr. Olyan lett, mint egy óriási medve. Most ő ment elől, a gyerekek utána siettek. Két idegen kutyát láttak, akik hangosan ugatva feléjük jöttek. A kis csapat összebújva látta, ahogy Maci megindul. Még sohasem látták ezt a békés négylábút ilyen mérgesnek, ilyen nagynak. Ahogy vicsorgott, akkora volt a szája, mint egy markoló kanala. – Így mesélte el később Ágika. Maci hatalmas sebességgel nekirontott az egyik kutyának. Nyakon harapta, megrángatta. Az idegen állat vonyított. Maci odébb dobta és a másikra támadt. Pörögtek egymás körül, majd Maci elkapta a betolakodó lábát. Megemelte ellenfelét és a földre szorította. Ha mozdult, akkor ráfogott a nyakára. Felette állt egy darabig. Amikor látta, hogy a kutya feladta a küzdelmet, Maci elengedte. A két kutya bicegve elmenekült.
Maci, mint, aki jól végezte a dolgát, a gyerekekhez ment és begyűjtött egy nagy adag simogatást, fülvakarást.
Ha már idáig eljöttek, bementek az arborétumba és egy órát kószáltak a különleges bokrok, növények között. Végül a birtok szélén álló régi kőhídhoz értek.
Először csak egymást locsolták, később már bemerészkedtek a patak vizébe is. Derékig ért, friss volt, mégsem túl hideg.
-Ugráljunk a hídról! – javasolta Pisti és már fel is futott a kőpárkány szélén. A lányok vonakodva követték. Maci is ott termett és vigyorgó szájjal nézte a gyerekeket.
-Na, gyertek utánam! – kiáltotta Pisti és a patakba ugrott. Ez csodás! Ugorjatok!
A kicsik félénken, de felmásztak és egyesével a vízbe csobbantak.
-Ez tényleg jó! – lelkesedett Ági és a többiek átvették a jó kedvét. Maci megvárta, míg a lányok felszaladnak a hídra, ugranak, kimásznak a partra és újra nekifutnak. Ő is vett egy nagy lendületet és a patakban landolt. Remek játék volt!
Eltelt egy-két óra. Kezdtek átfázni.
-Menjünk a téglagyári tófürdőbe! Azt süti a nap, melegebb a vize! – javasolta Pisti.
-Az jó lesz, mert már reszketek! – vacogta Ági a szavakat.
Pár perc és a nap már a tóban találta őket. A parton egy elhagyott labdát vettek észre. Azt dobálták egymásnak és Macinak, aki mindig visszahozta nekik. Játszottak még egy kicsit, majd hazafutottak száradni, meleg ruhába bújni.
Otthon a gyerekek Maci hőstettéről meséltek és egymás szavába vágva dicsérték megmentőjüket. Maci szokása szerint az ajtó előtt állt. Csendben volt. Bundája elsimult. Szelíden hallgatta az embereket.
Két hete már, hogy a gyömrői általános iskolába jártak a hetek közül öten. Katalin és Ági még kicsik voltak. A jövő évre tervezték, hogy a tanuló közösségbe lépnek. Addig ők otthon gyakorolták a számokat, és lassan, de le tudták írni a neveiket is egy tiszta papírra.
A jó idő továbbra is velük volt. Hétvégenként Macival kifutottak a rétre játszani. Hazafelé néha száradó virágokat szedtek és illatos levendulával keverték őket össze. Ezeket a kis csokrokat mindig az anyjuknak adták. Ha fákat találtak, patakáradástól kiterített szép fákat, azokat mind apjuknak adták, hogy tudjon miből faragni.
Az egyik hétvégén apjuk kérte, hogy hozzanak neki homokot. Felújítja a fészert. Agyag volt és akadt némi cement is. A kút adta a vizet ingyen. Csak homok nem volt még.
-Itt van a talicska! – mondta. Pisti tolja ki a rétre, ő hozza majd haza, jó? Ti pedig vigyetek kis vödröket, lapátokat, hogy tele legyen ez a régi taliga. A vödrökbe is rakjatok!
Elkezdték szedni az aprószemű, tiszta földet a gyökerek alól, de lassan ment a dolog. A fűcsomókat messzire röpítették, alatta az előbújó puha homokot mind vödörbe tették, mégis alig haladtak a gyerekek. Szokatlan és nagy volt a taliga. Pisti néha megemelte a két fogantyúját. Nehezen bírt vele.
Egy erősen fél adaggal hazamentek. Felváltva tolták. Így is kifáradtak az úton.
-Na, még egy adagot kérek! – mondta apjuk és a kicsik visszaindultak. Maci követte őket.
A lányok látták, hogy Pisti tenyere hólyagos már, hát segítettek. Telt a talicska, nőtt a gödör.
Versenyt lapátolt a négy iskolás lány, és Kati meg Ági, a jövő év reménységei.
Pistit hol látták, hol nem, mert annyira bőszen szórta a homokot, hogy néha függönyként eltakarta előlük még a fényt is.
Agyagra bukkantak, hát újabb gödröt kellett ásni. Már Maci is segített. Háttal állt nekik és a mellső két lábával gyorsan mélyítette az újabb lelőhelyet. Már majdnem megtelt a talicska.
-Vigyétek! – kérte őket Pisti. Én még vödrözök, és jövök utánatok! – mondta, majd vidáman énekelni kezdte a három aranyásó nevezetű új slágert.
A lányok hazaigyekeztek. Maci vigyázta őket.
Anyjuk már főzött. Apjuk a meszes gödörben dolgozott és várta a szállítmányt. A kicsik bele billentették a talicska anyagot és megpihentek. Ittak egy vödörnyi vizet és szuszogtak.
Nehéz munka az építkezés.
Maci idegesnek tűnt. Fel-le futkározott, szimatolt, keresett. Mintha elhagyott volna valamit.
Még tíz perc is eltelt, amikor Ágika és Kati kiabálni kezdtek.
-Hol van Pisti? Hol van Maci?
Futottak vissza a mezőre. Elől a lányok, hátul apjuk egy ásóval és egy kulacs vízzel.
Maci rettentő gyors volt! Mire odaértek, a távolabbi gödörből csak egy homokfüggöny és Maci erős háta látszott ki. Hihetetlen sebességgel ásott. Fél méterrel lejjebb előkerült egy hajas fej, majd Pisti, akire ráomlott a homok. Fuldoklott. Nem kapott levegőt. Maci megragadta a kezét és húzta kifelé. Pisti félájultan kiért a gödör szélére. Apjuk vízzel locsolta és a hátát ütögette. Pisti végre köhögött és magához tért.
Az este szokatlanul csendes volt. A család nem olvasott. Nem is aludt. Pistit figyelték, ahogy álmában is viaskodott, forgolódott. Mellé ültek az ágyra és gondolatban átölelték.
A reggel bölcsebb, mint az este.
Megbeszélték, hogy csak együtt és Macival lehet a mezőre menni. Maci értette. Komolyan nézte a gyerekeket.
Lassan eljött a tél. Az iskolában is fűtöttek, de otthon mégis, másféle, hazai meleget adott a kemence és a padkája. Odakucorogni, bújni, bevackolni igazi öröm volt. Anyjuk takarított, főzött, apjuk munka után befejezte a kert szépítését, a terasz javítását. A gyerekek a havat és a téli szünetet várták az ünneppel együtt.
Maci vigyázott rájuk.
Épp karácsony előtt leesett az első hó. Nagy volt, dunnás, hívogató.
-Hóember! Hóember kell! És a gyerekek nekiálltak a hideg, fehér dunyhából egy szép, nagy hóembert építeni pirosló kezeikkel. Nagy gombócot görgettek, egy kisebbet egyengettek, majd egy fejet készítettek.
Anyjuk kinézett az ablakon. Látta, mire lesz szükség. Meg is jelent egy répával a kezében. Ebből lett az orr. Apjuk szenet hozott a szemeknek és régi, hetyke kalapját adta még fejfedőnek.
-A seprűűűűű! Anya, a seprű hiányzik még! – kiabálták a lányok.
És elkészült a hóember.
Maci nézte, körbejárta, szimatolta. Végül megnyalta az új családtag kezét. Elfogadta, hogy ő is itt van a család birtokán, a kertben.
Ahogy fehérré vált a táj, úgy szaporodtak a házak kertjeiben a hóemberek és simultak az utak.
Már alig járt autó. A szánkóké lett a környék minden utcája. Kevés volt a domb, így a férfiak húzták a gyerekeiket, néhol lovak erőlködtek egy-egy családdal a havas tájban, de sehol nem volt olyan, mint itt!
Hét gyerek ült egy apjuk-csinálta óriási szánon, amit egy behemót nagy kutya húzott! Maci!
És ez volt a mindennapok öröme, játéka. Felborulni, hógolyózni, Macit kergetni. Ő sohasem fáradt el. Játszott velük, örült nekik, és húzta a szánt, mint a rénszarvasok húzzák a Télapót az ajándékaival. Esténként kipirult arccal ültek a kemence körül a gyerekek. Maciról sem feledkeztek meg. Ölelgették, vakargatták. Maci már családtag volt.
Azután eljött az új esztendő. Tavaszt hozott, örömteli híreket és nagy-nagy szomorúságot.
Apjuk a városban, Pesten kapott állást. Anyjuk is ott dolgozott, mióta a gyerekek nagyobbak lettek. Kicsi lett a ház ennyi embernek. El kellett költözniük. Még ott laktak Gyömrőn, de gyakran bejártak vonattal a fővárosba és lakást kerestek. A gyerekeknek pedig másik iskolát. Egy nagynénijük segített nekik. Egy idős asszony. Igazi családi barát. Új otthont, munkát kaphattak, de kutyát nem vihettek magukkal!
Úgy gondolták, hátha! Mégis lehet! A gyerekek könyörögtek.
Maci pedig búskomor lett. Méghogy a kutyák nem értik az embereket?
A hó elolvadt. Vele együtt eltűnt a jókedv is. Lovaskocsit fogadtak és mind felültek rá, új lakást nézni. Apjuk, anyjuk, a gyerekek és Maci.
Úgy 20 kilométerre volt tőlük a pesti lakás. Hosszú volt az út. Szótlanul utaztak. A pesti forgatag idegen volt nekik. A lakás is. Szép tágas volt, négyszobás. Csapvíz volt kút helyett.
A falakon lámpák. Egy kicsit a kandallóra hajazó két cserépkályha. Kert helyett aszfaltos út és esti zajok.
Elfogadták. Hazajöttek még egy hétre. A gyerekek néha megvidámodtak és játszani szerettek volna, de Macira néztek. Szomorúan állt a kertben. Füle lekonyulva. Nem evett semmit.
A következő héten már szekérrel mentek. Ami felfért, rátették és elvitték Pestre.
Utoljára visszapillantottak. A nagyszülőkre bízták a házat. Eladják majd, amint lehet.
Macin még nyakkendő sem volt soha. Most erős kötéllel kikötötték, nehogy elszökjön. Szégyenlették magukat és hajnalban indultak. Maci csak állt ott és őket nézte. A gyerekek sírtak. A kocsi elindult és elvitte őket a messzi Pestre.
Egy hét múlva jött a hír, hogy Maci eltűnt. Elrágta a kötelet. Majd pár nap múlva, egy esős szombat este kaparászást hallottak az ajtón. Kinyitották. Ott feküdt törött lábbal, véresen Maci. Egy autó ütötte el. De Ő eljött a családjához. A kezeik között halt meg.
(Édesapám és Maci emlékére)
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok, 58-as születésű. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!