HALIHÓHALÁL /abszurd egyperces/
Ült az ablaknál. Szerette, ha esik a hó. Elveszett a fehér semmiben. Ilyenkor üres volt minden és hangtalan. A fejében is.
Hirtelen felállt és elindult. Kicaplatott a kert végébe, és lefeküdt a fagyos földre. Nézte a szürke eget. Szempilláin jégcsillámok remegtek. Hamis hidegveríték, kis vízcseppek gyöngyöztek homlokán. Elernyedő szájába hulltak a hópelyhek. Érezte, micsoda abszurdum elmúlni így a hóban, teljesen egészségesen, mozdulatlan megsemmisülésben, még roppanósan fiatalon.
Sajnálta magát. Nagyon.
Vacogni kezdett. Átfagyott kezével kereste zsebében a telefont. Egy utolsó szelfi? Nem! Inkább búcsúvers… és majd felteszi. Ki? Már az sem érdekelte. Fázó vesékkel költött serényen:
Hó
hóval fedtem
magam be
majd
mélyen ástam
s néztem
milyen volt éltem
mert
eddig azt véltem
a hó
csak beborít
s nem eltemet…
Amint elmotyogta magában, fel is pattant. Nem tetszett a színjáték. Megborzolta hiúságát egy gondolat: ha egyszer úgyis elolvad a hó, mily kellemetlen lesz mutatkozni. Úgy.
Elege is lett a halálból.
Author: Adorján L. Zoé
Vannak átélt pillanatok, amelyek újjászületve az írásban testesülnek meg… és vannak pillanatok, a még meg nem éltek, amelyekkel sarjadó írásaink halmoznak el. Mindannyian írunk és olvasunk a kiapadhatatlan forrásból, ahol: mindig miénk a pillanat! Teljességében…
