Kora délután volt. Hétvége. A kocsik hosszú sorokban kígyóztak Pestről kifelé. Gábor épp Budakeszi irányába haladt volna, de csak állt az autóval a dugóban. Bekapcsolta a rádiót. Remek zene kavargott elő, ami megrezegtette az ablakokat.
Gábor visszagondolt a délelőttre. Néhány órán át kerti földet kapált a szüleinél. Mikor elfáradt, illatos teával kínálták. Vízhajtó, csodás csalánteával. Megivott legalább egy literrel, mielőtt elindult volna Budakeszire. Házi zsíros kenyeret is kapott, lila hagymával. Gyorsan, nagy harapásokkal ette, majd útra kelt.
A szülői ház udvarán a kocsi szelíden duruzsolt. Gábor ahogy indult, fejben megtervezte, miket készít az ünnepekre a családnak. Pár perc múlva már a Budakeszi útra vezető torlódásban araszolt felfelé.
Amikor sebességbe tette a gépet, csak egyesig jutott. Gurult pár métert, majd tovább várakozott. A percek fürgén szaladtak, a kipufogók bűzölögtek és már a félórák is sietősen mentek el mellette.
Lassan eljutott a Szép Juhászné zöldellő kertészete mellé, ahol még le tudott volna kanyarodni a fátylat adó erdőbe. Nem tette. Haza akart érni mielőbb.
Közben azt érezte, hogy sok volt a folyadék. Az a csalán tea megindította a keringését.
-Vécére kellene mennem! – mondogatta a lépegető kocsik között magában.
Pár perc és hazaérek! – gondolta békésen.
Tévedett.
A járművek néha araszoltak és egyre többet álltak. Szinte szerelni, akár festeni is lehetett volna őket útközben. Gábor már két órája feszengett és egyre inkább azt nézte, hol van egy sűrű, fás terület, ahová kifuthat sürgős dolgát elvégezni.
Nem mert kiszállni. Szégyen lett volna, ha épp elindulna a kocsisor és nyomnák a dudát, hogy menjen már! Haladjon!… És amikor visszasietne a bokrok közül, mindenki tudná, hogy mit tett. Mekkora szégyen!
Maradt az ülésen és idegességében a combjait mozgatta. Nyitotta, csukta, mintha ezzel visszapumpálná a kitörni vágyó folyadékot a veséjébe.
A vad zene is zavarta. Lágyabbra váltott, míg a sor csak állt ott mozdulatlanul. A klasszikusok kissé megnyugtatták, így délidőben. Elterelték gondolatait.
Már a harmadik órába hajlott az idő és Gábor még nem látta a Keszi táblát. Pedig közel volt már az otthon.
Dúdolgatni kezdett, a térdeit csapkodta, de a belső folyó áradni készült. Veséi könyörögni kezdtek. Engedje dolgozni őket végre, vagy átszakad a gát! Egyre nehezebben hessegette el a képzelt látványt, hogy megindul a felgyülemlett anyag, átáztatja a nadrágját, befolyik a cipőjébe és ő gőzölögve, cuppogva kiszáll, mint egy célba ért versenyló. Azt a szégyent nem akarta mások előtt megélni.
Próbált arra figyelni, hogy hol lehet egy kis kiálló, egy parkoló a közelben.
Az utat végig szép, új padka szegélyezte. Fasor, korlát, padka, fasor, korlát, padka volt, míg a szem ellátott. Amikor egyenesbe ért a sor, Gábor leengedte az ablakot. Kidugta a fejét és nézte a kocsioszlop elejét. Vajon áll-e már? Mennyi ideje marad rendetlenkedni? Elképzelte, hogy még lesz ideje kifutni a bokrosba és vissza a kocsiba titokban, időben.
Nem merte megtenni. El is hessegette magától a gondolatot. Az ablakon át a friss levegő lavinaként száguldott be a tüdejébe. Elért az aljára, a vesék közelébe. Beleborzongott.
Libabőrös lett és összepréselte a lábait, szorította az izmait.
Talán most! Most lehet! Arra gondolt, hogy…, majd hirtelen a sor elindult. Gábor teljesen rátapadt az előtte gurulóra. Remélte, az majd védeni, takarni fogja, amikor kiugrik és végre föltölti Budakeszi minden árkát, bokrát az előtörő folyadéksugár elsöprő erejével.
Teltek a percek. Megint álltak. Hirtelen elé villant a szüleitől kapott tejesflakon!
Hogy ez eddig nem jutott az eszébe! Az arca kipirult, lába már remegett. Hátra nyúlt a táskáért és gyorsan az anyós ülésre húzta. A cipzárt egy mozdulattal szétrántotta. A szülői étel, ital küldemény neylon zacskókban pihent. Letépte róluk a burkolatot és vadul kotorászott. Nincs flakon! Nincs egyetlen hosszúkás tejes flakon sem! Döbbenten nézett. Még az agyát is abroncsba fogta az inger, de gondolkodott! Itt a tömegben mit tegyen?
Állítsa maximumra a fűtést? Ennyi vizet – úgy érezte – nem lehet kiizzadni pár perc alatt!
És akkor a kezébe került a békebeli kompótos üveg! Benne a valódi barackok félbe vágva, pihenve várták szabadságukat. Ízes levük lötyögött és a szebb időkre gondoltak, amikor a kis család majd ünnepélyesen kinyitja a fedelét, és szépen, lassan kikanalazza, szétosztja a tartalmát, végül boldogan ízlelgetve elcuppogja a finomságot hosszú perceken át.
Gábor a békés élmény helyett felszakította az ajándék tetejét.
-Jaj Istenem, ez tele van! – kiáltotta hangosan és azt gondolta, azonnal mind kiönti az ablakon át! Na, de erre mi lesz? Megint őt fogják bámulni a népek!
Ekkor gondolt egyet. Megemelte az üveget és a kompótot a lével együtt két nyeléssel leküldte a torkán! A tíz fél barack kissé megszédült a lendülettől, és csodálkozva száguldoztak lefelé.
A nyelőcsőben épp buli volt.
-Mekkora csúszda! – visították útközben a gyümölcsök és ujjongva a gyomor levébe csobbantak.
-Ez igazi gyógytea! – kiabálta a legnagyobb darab, a vezérbarack. Ázott kenyérdarabba kapaszkodott és a többieket fröcskölte. Indult volna a játék, amikor félelmetes zúgást hallottak. Megbillent a csalánlé, majd kis szelepek nyíltak és a barackok alól eltűnt a folyadék. Nagy nehezen a májba kapaszkodva átvészelték a vihart.
Egyszer csak nagy sóhajtást hallottak, és egy vízesés hangját. A vezérbarack előre sietett és egy kis fényt látott a távolban. Gyorsan hívta kis csapatát csodálkozni.
Ezalatt kint, Gábor nem bírta tovább. Pillanatok alatt lenyelte az ünnepekre szánt kompótot és a kiüresedett üveggel szemezett. Nem telt bele több, mint öt másodperc és Gábor már a nadrágját próbálta lehúzni. Rajta ült, így nehéz volt a mozdulat.
Körülnézett. Minden kocsi várakozott. Előtte, utána, mellette. A két keskeny sávban megállt az idő.
Óvatosan lejjebb csusszant és megoldotta a nadrágszíjját egy kézzel. A másikban az üveget tartotta. Egy-két perc is eltelt, amikor végre sikerült letolni magáról a farmert és az üveget szorosan a lábai közé tette.
Hihetetlen feloldozást érzett és cseppet sem bánkódott a kompót hirtelen fogyasztása miatt. A csapok végre megnyíltak és a folyadék nagy erővel, megállíthatatlanul áradt kifelé a kompótos üvegbe.
Ekkor lódult meg a szembe jövő sávban a kocsisor és benne a 22-es busz. Telve volt emberekkel. Az újra gondolt kompótlé szintje erősen haladt egyre feljebb az üvegben. Közben a busz pont Gábor kocsija mellett állt meg.
Szinte látni lehetett, ahogy a nagy jármű kissé oldalra billen. Az összes utazó az ablakokban csüngött és az attrakciót csodálta.
Gábor megdöbbent. Nem tehetett semmit. A belső lavina lassan folyóvá szelídült, végül kis patakká változott. A busz rugói a nevetéstől remegtek.
Gábor másnap két réteg sötétítő fóliával vonatta be kocsija összes ablakát.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!