Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt - jellemzően műszaki pályán - ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék néhány éves költői pályámon további szárnycsapásokat tenni.
Érdes, ódon padon ülve figyelem, ahogy a lányom eteti a cinegéket. Tegnap áztató, nyári zápor mosta ki a földből a gilisztákat, amiket a férjem ma
Bemegyek egy hatalmas bevásárló központba. Mennyi minden található itt, valójában nincs is annyi időm, hogy végig tudjam nézni. Az emberek nyüzsögnek, mint a hangyák –
A kápolna kopott képén Szűz Mária szemét nézvén Könny kúszott a két szemembe Anyja néz a szenvedőre Kiszárad a szája sivár sivatagban messze kiált Szeretné
Aszott falevelek bántó zizegése lelkem darabkáit röpítik a szélbe. Csörgő fűszálak közt riadt békaporonty. Elmúlásról brekeg, s fájdalmat zokog. Sosem volt gólyák, elképzelt fecskék. Fészkükben
Kinézek az ablakon, vacogok, Érzem, én is jégvirág vagyok. Szállingózik, kavarog fehér hó, Befagyott sok pocsolya és tó. Bundát öltök, s kesztyűt: jó meleg!
Valamikor Valamikor ismertél, Valamikor kedveltél, Valamikor öleltél, S valamikor szerettél. Valamikor csókoltál, Valamikor hű voltál, Valamikor szóltál, S valamikor suttogtál. Valamikor bújtál,
