Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt - jellemzően műszaki pályán - ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék néhány éves költői pályámon további szárnycsapásokat tenni.
Ha megtehetném nem haboznék, mindent, de mindent hátra hagynék. Nem késlekednék. Időmet arra nem vesztegetném, hogy felöltözzek, csak úgy pőrén, szégyen nélkül, attól nem tartva,
Bennrekedt sóhajok súlyos terhe nyomasztja tétova lelkem. Néma szám, zár, lakat, ajtaján súlyos titkoknak. Ha szólni merészelnék, szavam szegnék, szám betömnék, s végezném börtön sötét mélyén, fejemet hajtva, csupán földre vetett, maroknyi szalmára. Ezért aztán mindent meggondolva, nem szólok,
Az út szélén őrként álló, az erős szélben siránkozó, hajladozó fákon, nagy sötét foltok, fenyegető árnyak a félhomályban, éjsötét fekete varjak gubbasztanak, fagyosan-fázva. Sötétlőn fénylő tollukon megcsillan, búcsút int az alkonyat. Felettük fenn az égen, sűrű sötét felhők
* Fekete bárány – suttogták Fekete bárány – harsogták Fekete bárány – aláztak Fekete bárány – becsaptak Fekete bárány – elestem Fekete bárány – felkeltem
– Múltkor kérdezte, hogy gondoltam-e öngyilkosságra… és tényleg! Nem is rossz ötlet. Esetleg tudna javasolni valami biztos módszert, ami fájdalom mentes? Vagy tudna segíteni valami
– HÁLLÓ! – kiabált rá a telefonra, azonban a hangos, irritáló dallam csak nem akart abbamaradni. Irénkének tetszett a zene, szívesen hallgatta máskor is, bár
