Elhagyott zárójelek

Mert úgy van ez, hogy az ember megszületik, és a nyelvi fejlődése egy-két év alatt végigmegy azon az úton, amelyet az emberiség is megtett annak idején, igaz utóbbinak még pár százezer év kellett ugyanahhoz a folyamathoz. Előbb csak artikulálatlan hangok képződnek fiatal hangszálainkon, leginkább a külvilág által gerjesztett elemi reakciók, s alapvető belső ösztöneink felszínre törései manifesztálódnak ilyen formában. Félelem, öröm, éhség, elégedettség, rácsodálkozás vagy éppen anyánk közelsége. Azután jönnek első szavaink. Mindenkinek más: mama, papa, baba, esetleg dezoxiribonukleinsav. Ez utóbbi viszonylag ritkán, de nem látunk bele minden család hétköznapjaiba. A szavak pedig mágnesként tapadnak össze, pőrén, felesleges ragok, képzők és jelek nélkül. Egyszerű mondatok születnek, teli játékossággal, s ezek a mondatok, minden infantilizmusuk ellenére, mégis pontosan elő tudják varázsolni gondolkodásunk abban a pillanatban létező összes apró szegletét. Ezzel egy időben elindul az a látszólag végtelen tanulási folyamat, amelyben újabb és újabb szavak, kifejezések kúsznak be életünkbe, mondókák, versek adnak ritmust mindennapjainknak, gesztusok rendelődnek hozzá a bonyolultabb mondanivalókhoz, és szép lassan, de életünk hosszát tekintve viszonylag hamar rájövünk, ha beszélni tudunk, hazudni is tudunk.

            Magunknak is.

Az iskolában elsajátítjuk hozzá az ABC-t, s mikor megtanulunk írni és olvasni, megkezdődik az addig felületesen megismert világ ismételt felfedezése és gyarmatosítása. Amit el tudunk olvasni, az csakis a miénk. Bekerül az ereinkbe, módosítja a tudatunkat, és előbb-utóbb már abban sem lehetünk biztosak, hogy a dolgok, amelyekre emlékszünk, velünk történtek-e, vagy csak sárgás lapokon, esetleg fényes monitorokon találkoztunk velük, réges-rég vagy éppen egy perccel ezelőtt. De sok minden mást is megtanulunk az iskolában, például, hogy a nyelv írott formájában léteznek bizonyos jelek, amelyek segítik az olvasót eligazodni a gondolatokban és összpontosítani a tartalom lényegére.

            Felfedezzük a zárójeleket.

A zárójeleket, amelyek azután beköltöznek mindennapjainkba, hiszen milyen jó, hogy úgy alkothatunk véleményt bármiről, hogy közben a zárójelek oltalmazó karjaiba zárva megtarthatjuk magunknak a legbelsőbb gondolatainkat, ellene mehetünk a leírtaknak és  valódi énünket adhatjuk. Láthatatlanul. A zárójeleknek nem kell papírra kerülni, nem kell nekik hangot vagy formát adni. Elég egy belső mappát nyitni és oda menteni azokat a dolgokat, amelyeket nem akarunk a nyilvánosság elé tárni. Abban a mappában, abban a rendszerben minden logikus, minden átlátható és önazonos. Csak persze senki sem tud róla. Ezek után a mindennapi kommunikációinkban is sorra nyitjuk-zárjuk a zárójeleinket. Őszintén és szabadon reflektálhatunk bármire, bátran felvállalhatjuk a véleményünket, és szembe helyezkedhetünk családunkkal, barátainkkal, főnökeinkkel, sőt akár a rendszerrel is.

            Magunkban.

A zárójelek megvédenek minket a világtól. Megvédenek és elszigetelnek. Gyűlnek körülöttünk, mint fókákon a zsírréteg, s nekik köszönhetően nem érzünk már igazi hideget, nem érzünk fájdalmat, nem érzünk semmit a valóságból. Aki pedig semmit sem érez a valóságból, az igazából halott. A zárójeleink szarkofágba zárnak, múmiát csinálnak belőlünk. Ekkor jön el az a pillanat, s kívánom, hogy mindenki életében legyen ilyen, amikor nekikezdünk szorgos munkával elhagyni a zárójeleink. Rájövünk arra, hogy sokkal egyszerűbb kimondani, leírni, kiposztolni, stb. amit gondolunk. Felvállalva, büszkén a világ elé tárni, mint egyszeri és megismételhetetlen életünk reakcióját a külvilágra, pontosan olyan átlátható és világos tőmondatokban, mint amikor tanultuk a beszédet, de még nem ismertük a hazugságot, az elhallgatást, a pici trükköket, s ha kellett sírtunk, vagy éppen kacagtunk, mert nem volt semmi, ami megállítson minket, hogy teljes valónkkal létezhessünk, hogy teljes szívünkkel csatlakozzunk rá a világ lüktetésére.

A zárójelek elhagyása egyben önmagunk megtalálása. 

Nézzétek meg az Elhagyott zárójelek FB oldalt, amelyen az általam írt haikuk Novák Netti Vivien illusztrációi által kapnak végső formát.

https://www.facebook.com/profile.php?id=61554239816359

Author: Soós Gábor

Miskolcon élő hegedűművész, zeneszerző vagyok. Az irodalom már kicsi koromtól az életem része, de mivel a zene is egész embert kíván, ezért gyermek- és ifjúkori zsengéimet hátrahagyva, teljes mértékben a hegedűs pályafutásomra koncentráltam. Az utóbbi pár évben azonban egyre inkább úgy éreztem, annyi élmény, érzés és gondolat gyűlt össze bennem, hogy itt az ideje őket szavakba önteni. A művészeteket én mindig is kerek egésznek láttam, amelyben egyik „testvér” inspirálja a másikat, ezért verseimhez gyakran zenét is írok (hangulati kiegészítésként), vagy fordított esetben a zenéim kapnak „szöveges útmutatást”. Lemezeket 2017 óta adok ki Gabreal Sounds művésznéven. Megtiszteltetés, hogy az Irodalmi Rádió alkotó közösségéhez tartozhatom.