Szökés a felhők fölé

Édesanyám abban az időben még vidáman élt az újpesti családi házban. Apám már régen nem volt közöttünk, így anyu magára maradt a kerttel, a gyümölcsfákkal, a jó szomszédokkal.
Szerencsére ott lakott vele a kerti lakban két húgom is, akik megkönnyítették a napjait.
Anyu sokat olvasott, rendezgette a virágait és gyakran kártyázott velünk, amikor a párommal és a fiammal együtt meglátogattuk.
Süteményt hoztunk, jókedvet, beszélgetéseket. Sok régi történet ébredt újra és öröm volt látni, hogy anya a konyhában is sürgölődik, majd előáll egy tálca pogácsával.
-Nektek sütöttem! Egyetek, friss, meleg.

Ahogy teltek az évek, már elmúlt nyolcvanöt. Egyre kevesebbet főzött, nem jutottak eszébe a szavak és néha a forró teavizet is fenn felejtette a tűzhelyen. Nehezen ment a kártyázás, belefáradt a gondolkodásba. Alzheimer kór! – mondta a csodálatos doktornő, aki jó szívvel, tanácsokkal, gyógyszerrel segítette fáradtabb napjait.
Hétvégén utaztunk el édesanyámhoz, amikor a munka és az építkezés mellett elcsentünk a zajló élettől néhány szabad órát, hogy múltat idézzünk, örömöket adjunk, emlékekre leljünk.
-Nagyon szép életem volt! – mondogatta gyakran anyám és fényképeket vett elő, azokat mutogatta nekünk. Bár mindenkinek ilyen férje lett volna, mint nekem! – tette hozzá és csendben elgondolkodott. Kedves mosollyal nézte a fiamat, a páromat és mindig akadt jó szava hozzájuk. Nagyon szerette azt a régi kertesházat, a szabadságát és reménykedve említette meg, hogy ugye még sok ideje van hátra, hiszen az anyja is száz évig élt.
-Milyen fiatalos vagy! – dicsérték régi ismerősei, akikkel néha, mint családsegítő, találkozott.

Nehezebb napok jöttek. Már nem járt adakozni. A kertbe is ritkábban ment ki, ahogy hirtelen megtámadta az öregség. Dolgos, szép kezei ráncosak lettek. Alig evett, kevés teát ivott.
Azután elfelejtette felvenni a cipőjét. Akadt olyan nap, amikor három meleg nadrágot is felhúzott a lábára és nem jutottak eszébe saját mondatai. Olyan lett szegény, mint egy régi, gyönyörű virág, amit az élet néha lepréselt, az idő kiszárított és talán a sorsunk rendezője tompultságot bocsájtott rá, hogy könnyebben viselje az elmúlás fájdalmát. Panasz nem hagyta el a száját, csak azt kérte, hagy maradjon ott, ahol élt, ahol a férjével boldog volt, ahol a gyerekei megszülettek.

-Emlékszel? – kérdezte tőlem és egy kőszívet nyújtott felém, amit még én találtam neki gyerekkoromban a Duna parton. Ezt is őrizgette, nézegette. A könyvespolcról fekete keretben régi fényképek figyeltek ránk és látták, hogy felismerem a követ, a régi ajándékomat.
-Ugye maradhatok még? – aggódott egyre többször.

Sajnos a gyógyszerek csak lassítani tudták szellemi hanyatlását. A legnehezebb az volt, hogy el kellett rejteni előle az éles eszközöket, a konnektorokat védő dugóval tömtük be, majd a gázt is zárni kellett, hogy ne legyen nagyobb baj.
Ápolóra volt szükség, aki nappal vigyázni tudott volna rá. Egy régi barátnőre, valaki egyedülállóra, akivel talán könnyebb volna ez a feledékeny élet.

A telefont már nem tudta kezelni. Többször elesett, megsérült a keze, de a szabadba szeretett volna menni, ahol önfeledten szárnyalnak a madarak. A kertkaput is be kellett zárni. Édesanyám magába fordult és szomorú lett. Néha-néha megcsillant benne a Fény és értette, mi történik vele, majd belesüppedt a gondolataiba.

Egy kertes, napfényes, kistavas idősek otthonát sikerült találni neki, ahol befogadták. Orvos és nővérek figyeltek rá. Ő pedig csak ült a kerti padon és a repkedő faleveleket nézte.
Kezdetben teljesen szótlan volt és nagyon magányos. A covid vírus miatt tilos volt látogatni, de megbeszéltem a nővérekkel és az ablakon át, maszkokkal az arcunkon tudtunk beszélni. Ahogy enyhült a járvány, már bemehettünk hozzá a párommal és egymás mellett ültünk a kertben. Édesanyám csak nézett maga elé és amikor Kazal Lászlóról meséltem egy régi történetet neki, elmosolyodott és megkérdezte:
– Te ilyenekre emlékszel?
A párom megfogta a kezét és nyugtatóan megsimogatta a hátát. – Jól esik, köszönöm! – mondta édesanyám és kissé élénkebb lett. Kevés szóval válaszolt nekem.
-Hozzunk gyümölcsöt? Egy könyvet? Mit szeretnél? – kérdeztem tőle.
Ő csak nézett, mintha fájnának neki a ki nem mondott szavak. Csöndben maradt. Úgy éreztem, valamit eltemet.
Az egyik nővér odajött hozzánk.
-Hát itt van Ibolya néni! Eljött a család látogatóba, ugye? – mondta, majd hozzánk fordult. Nagyon sokat eszik az anyuka és minden nap sétál. Kezdi megszokni a többieket!
-Mikor mehetek haza? – kérdezte édesanyám.

Újabb találkozónk egy hét múlva volt. Anyám arcán lila folt, a keze bekötve…
-Mi történt? – érdeklődtem a nővérkétől.
-Szökős az anyukája! Mi így szoktuk mondani. Mindig a kapu felé megy, ahol veszélyes betonlépcsők vannak. Kimegy a kertbe hajnalban és este, azután megbotlik, beüti a fejét, kezét, a lábát. Azóta kulcsra zárjuk a kijárati ajtót és párnákat teszünk a lépcső szélére, ha nem esik az eső. Próbálunk figyelni rá.

Néhány alkalom után egyedül érkeztem. Kora délután volt és anya az ágyában aludt. Odaültem mellé és hallgattam a lélegzetvételét. Pár perc múlt el és magától felébredt. Lassan felült. Látszott rajta, hogy örül nekem. Kisegítettem a friss levegőre a kertbe.
A nővér szólt, hogy várjak még, és egy kardigánt adott rá. Én a székek mellett álltam, amikor a nővérke kedvesen anyámhoz fordult és megkérdezte:
-Ibolya néni, ki jött magához látogatóba?
Édesanyám rámnézett. Nem ismert meg. Nem tudta kimondani a nevemet!
-Ki jött, Ibolya? A lánya?
-Dehogyis! – mondta anyukám és zavartan nevetett.
Akkor láttam utoljára nevetni.

A nővér magunkra hagyott minket, majd úgy fél óra múlva kerekesszéket tolt felénk és anyut betakargatta, hogy ne fázzon. Még beszélgettünk, és egy keveset meséltem neki arról, hogy már építjük a kis házunkat, amikor azt mondta:
-Meg szeretném nézni, hogy hol laktok!

Mielőtt elmentem, szóltam a nővérnek és édesanyámat a kertkapu közelébe toltam a guruló kocsival együtt. Beszéltem hozzá. Megfogtam a kezét. Elköszöntem tőle, de ő már nem hallott engem. Tárt szemekkel egyre csak a kaput figyelte, majd jóval a kapu fölé, valahová a messzi magasba nézett, a távoli felhők mögé, ahová az emberi szem már el sem láthatott. Akkor láttam utoljára az édesanyám.

(Édesanyám emlékére)

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole