Egy nyugodt hely

A Borosnyói család imád kirándulni. Amikor csak az időjárás és az idejük engedi, autóba ülnek, és útnak indulnak egy hívogatónak tűnő magyarországi úti cél felé. Szállásra nincs gondjuk, ugyanis évekkel korábban vásároltak egy kényelmes lakókocsit, amelyben a rövidebb-hosszabb kiruccanásaik alkalmával megalhatnak. Az sem szegi kedvüket, ha időnként olyan helyre érkeznek, ami megismerve nem is olyan érdekes, mint remélték. Ilyenkor általában különféle játékokkal szórakoztatják el magukat – ezeket sokszor ők találják ki.

De mint szokták mondani, nincsen rózsa tövis nélkül. Borosnyóiék családi kirándulásai sem mindig zökkenőmentesek: időnként előfordul olyan, hogy otthon felejtenek valamit, amire szükségük lenne, máskor az okoz feszültséget, hogy nem tudnak megegyezni, bekapcsolják-e a klímát a kocsiban. No meg néha az is megesik, hogy elkeverednek, és azután csak nehezen tudnak rátalálni a helyes útvonalra. Az eltévedések alkalmával pedig külön vitát szokott okozni a két szülő, Borosnyói Gerzson és Borosnyóiné Réti Aliz között az, hogy mindketten máshogy szeretnének megbirkózni a problémával.

A veszekedések eredője, hogy Borosnyói apuka azon felfogás híve, miszerint az embernek lehetőleg mindent magának kell csinálnia. Ebből kifolyólag nem hajlandó GPS-t követni, helyette ragaszkodik a hagyományos, papíralapú térképek nézegetéséhez. S ha ez még nem volna elég, lehetőleg azt is szereti elkerülni, hogy járókelőktől kérjen útba igazítást – hogyha ezt néha-néha mégis megteszi, az csak azért van, mert még mindig inkább támaszkodik egy ember segítségére, mint egy gépére. Felesége mondhat bármit, a gyerekek mutogathatják a helyes utat a telefonjukon, őt nem lehet meggyőzni.

Apuka nyakassága miatt aztán egy-két utazásuk a tervezettnél hosszabbra nyúlt. A legtöbb vesződségbe akkor került az úti céljukat megtalálniuk, amikor Szamosváradra kirándultak. Aznap egy ponton rossz felé kanyarodtak le, megfordulni azonban egy ideig nem volt alkalmuk, aztán pedig – vesztükre – apuka fejébe vette, hogy improvizálva is visszatalálhat az elhagyott főútra. Talán mondani sem kell, hogy nem az ő várakozásainak megfelelően alakult a dolog, így aztán egy nagy veszekedés és annál is nagyobb vargabetűk után, késő este értek be a Szamos-parti városba.

Eredetileg azért nézték ki ezt a települést, mert a turistakalauz szerint kellett itt lennie egy kempingnek is, ahol leparkolhatnak a lakókocsival. Ezt kellett volna most megkeresniük. A tájékozódást persze némileg nehezítette, hogy a sötétben az utcanévtáblák alig-alig látszottak. Ráadásul Borosnyóiné – az előző pár óra veszekedésébe belefáradva – áttért arra a taktikára, hogy nem szólt férjéhez, és nem volt hajlandó figyelni azt sem, merre járnak, ehelyett keresztbe font karral ült, és időnként némán, de látványosan a férfi felé fordította a fejét. Hitvese egyre feszültebben szorongatta a kormánykereket, azonban nem volt hajlandó feladni: fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, segítség nélkül is odatalál a kempinghez.

Hősiesen ki is tartott egy ideig, de aztán amikor visszakeveredtek egy körforgalomhoz, amelyen negyed órával korábban áthajtottak, a neje pedig ezt egy nem túl mély, de tökéletesen hallható sóhajjal nyugtázta, Borosnyói apuka végül megadta magát. Félreállt, és hátrafordult, hogy megkérje a gyerekeket, nézzék meg telefonon, merre van a kemping, de mint kiderült, Samu és a kis Mihaéla eddigre már egymásra borulva elaludtak. A látványtól elérzékenyülve elmosolyodott, és úgy döntött, nem zavarja fel az ifjakat. Ismét előre fordította tekintetét, és akkor hirtelen észrevette a kőkaput, amely nem messze állt, abban a kis utcában, melynek a sarkán leparkolt.

„Na, hát az lesz az!” – gondolta magában. Rémlett neki ugyanis, hogy a turistakönyvben egy hasonló képet látott a kemping bejáratáról.

– Miért álltunk meg, Gerzson? – érdeklődött kimérten a felesége.

– Azt hittem, megint eltévesztettem az irányt, de már látom, hogy jó helyen vagyunk – felelte Borosnyói apuka, majd gázt adott, és odahajtott a kapuhoz.

– Akkor tehát megérkeztünk? – Borosnyóiné hangján hallani lehetett a reménykedést. – Az jó, mert tudnék már aludni egyet.

Apuka szándékosan elengedte a füle mellett a megjegyzést, már csak azért is, mert a bejárathoz érve egy biztonsági őrt vagy valami kaputelefonfélét keresett tekintetével. Mivel azonban egyiket sem látott, egy vállrándítással úgy döntött, hogy behajt, aztán majd legfeljebb reggel elintézi a bejelentkezést. Az utat az első néhány méteren tujasor szegélyezte, azt követően tágasabb, füves terület következett. Kivilágítás nem volt, ezért a férfi úgy döntött, nem kóvályog nagyon a kemping területén, inkább estére leparkol itt elöl. Arra gondolt, ha így tesz, akkor legalább azt sem gondolhatják róla, hogy potyázni akar. Ezért hát lefordult az útról, aztán megállt a kocsival. Reflexszerűen rápillantott a kilométerórára, magában feljegyezte, mennyit vezetett aznap, majd – pár pillanattal követve a feleségét – kiszállt.

– Olyan sötét van – jegyezte meg Borosnyóiné. – És nagyon nagy a csönd, nem?

– Jobb is, ha csak a tücsköket hallgatjuk! – vélekedett párja, aki eközben éppen elgémberedett tagjait nyújtóztatta.

– Téged nem zavar, hogy ennyire kihaltnak tűnik a hely?

– Tekintve, hogy egyáltalán nincs kitáblázva, engem nem lep meg a dolog. Nyilván nem mi vagyunk az egyedüliek, akiknek nehéz volt idetalálni.

– Feltéve, hogy más sem használja a telefonját…

– Drágám, most veszekedni akarsz, vagy inkább aludni? Szerintem pihenjünk le, aztán majd reggel megnézzük a neten a kemping telefonszámát, és felhívjuk őket!

Ezzel a dolog annyiban maradt. Gyengéden felébresztették a gyerekeket, aztán együtt átmentek a lakókocsiba, és ahogy voltak, ruhástól lefeküdtek. Másnap reggel, szokás szerint Borosnyói apuka kelt fel először, és miután kikászálódott az ágyból, halkan előkeresett egy kis üveg jeges kávét. Közben arra lett figyelmes, hogy beszélgetés hangjai szűrődnek be odakintről. Ezt hallva csalódottan elhúzta a száját, mert az este egészen beleélte magát, hogy csak az övék lesz az egész kemping. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy valakivel beszélnie kell, ha hivatalosan be akar jelentkezni – így aztán óvatosan lépkedve az ajtóhoz osont, és kiment.

A lakókocsi előtt két fekete zakót viselő férfi álldogált, együk kezükben virágcsokrot, a másikban elektromos cigarettát tartva. Beszélgetés közben kisebb-nagyobb füstfelhőket eregettek. Borosnyói Gerzson megköszörülte a torkát, és odaszólt nekik:

– Jó reggelt, uraim! Elnézésüket kérem, de megkérdezhetem, hogy merre kereshetem a recepcióst?

A két jól öltözött úr egy pillanatra egymásra nézett, majd az egyikük azt mondta:

– Hát, ne haragudjon, de mi ezt nem tudjuk! Nem ide valósiak vagyunk, csak Csorba néni temetésére jöttünk.

– Temetésre? – kérdezte megrökönyödve Borosnyói.

Ekkor elnézett a két idegen mellett, és meglátta a sírkőrengeteget, amely tőlük nagyjából harminc méterre kezdődött. Hirtelen – a férfiak nem kis megrökönyödésére – hangosan felnevetett, arra gondolva, hogy ebből a kalandjukból remek kis anekdota lesz, amit valószínűleg még sokáig fognak emlegetni egymás közt a családban.

Barna Benedek
Author: Barna Benedek

Lengyel Menyhért és Veres Péter szülővárosában nőttem fel, a csodás világokat és különös figurákat felvonultató történetek bűvöletében. Idővel magam is elkezdtem ilyeneket kitalálni, a sztorik egy része pedig végül betűk és szóközök halmazaként egy lapon vagy fájlban végezte. Eleinte az ötleteimből többnyire rövidebb-hosszabb novellákat farigcsáltam – illetve néhanapján, ha az ihlet úgy hozta, megformáltam egy-egy versfélét is –, aztán a közelmúltban úgy döntöttem, hogy ideje nagyobb lélegzetű alkotásokba vágni a fejszét. A témát, műfajt, és hangulatot illetően szeretek kísérletezni. Terveimet pedig nem is számolom. Sokáig nem kerestem igazán a lehetőségeket a publikálásra, csak az utóbbi időben kezdtem ezzel foglalkozni, nagy örömömre nem is eredménytelenül. Egyik első hosszabb munkám, a „Mesélj még, Rémusz bácsi!” című mesegyűjtemény az Irodalmi Rádió gondozásában jelent meg 2024-ben. A kiadó felületén olvasható szerzeményeimen kívül pedig időközben néhány rövid írásom nyomtatásban is megjelent: – „A gödör” című novella a „Cirkusz a moziban” antológiában (Irodalmi Rádió, 2023) – „A kivételes nap” című vers a „Szerelmemnek Bálint-napra 2024” antológiában (Irodalmi Rádió, 2024) – „A minden kívánságot teljesítő gép” című mese a „Szitakötő” folyóirat 65. (2024/1.) számában; ez a következő linken érhető el online: https://ligetmuhely.com/szitakoto/barna-benedek-a-minden-kivansagot-teljesito-gep/ – A „Miért ment szabadságra a Húsvéti Nyúl?” című novella a „Mit rejt az üde...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Véletlen és tudatosság (2)

  „A nyár óriási talpa hihetetlen Gazol, virágok nyakszirtjére lép; Én csak magamhoz voltam kegyetlen. Én soha nem adtam fel a reményt.”   (Csukás István:

Teljes bejegyzés »

Humor a fűben

Egyszer, egy kis faluban élt egy idős bácsi, aki híres volt a furcsa, de vicces megjegyzéseiről. Mindenki tudta, hogy ha nevetésre vágyik, csak el kell

Teljes bejegyzés »

A vacsora

Egy kisvárosban élt egy ismerősöm, aki híres volt arról, hogy mindent túldramatizált. Egy nap a barátok összegyűltek a kávézóban, és elkezdtek mesélni egymásnak a legrosszabb

Teljes bejegyzés »

A nagyi és az okostelefon esete

A nagymamám a technológia világában abszolút kezdő, és egyszer eldöntötte, hogy okostelefont akar. Hatalmas örömmel vásároltunk neki egyet, és tanítgattuk, hogyan kell használni. Az elején

Teljes bejegyzés »

Párhuzamosok

Párhuzamosok A párhuzamosok a végtelenben találkoznak Az ellnefelek az Úr trónusa előtt békére találnak A bűnbánat, a bűnbocsátás nagy- nagy kegyelem remélem éltem végére én

Teljes bejegyzés »

Szeretném

Szeretném, ha itt lennél, szeretném, hogy velem legyél. Szeretném, ha fognám kezed, és semmit mondón fecsegnék neked. Csak dőlne belőlem a szó, ha most itt

Teljes bejegyzés »