A Mikulás ajándéka

Veronika bárhogy igyekezett, képtelen volt elaludni. Úgy izgett- mozgott a paplan alatt, mint egy sajtkukac, de mégsem jött álom a szemére. Minden évben így volt ez Mikulás tájékán, hiszen ilyenkor hatalmas izgatottság lesz úrrá rajta, azonnal tudni szeretné, vajon a nagy szakállú teljesíti-e, az ez évi kívánságát. Folyton le-fel kapcsolgatta az éjjeli lámpáját, s erre figyelt fel anyukája is. Vera még csak nyolc éves volt, s tiszta szívvel hit a Mikulásban. A szülei egy percig sem próbálták befolyásolni őt, hiszen addig gyerek a gyerek, még hisz valamiben.

– Verácska! Miért nem alszol? – nyitott be a szobájába édesanyja. – Csak nem fáj valamid? – kérdezte aggódva.

– Nem, nem fáj semmi – biggyesztette le a száját. – A Mikulás miatt aggódom. Vajon elolvasta a levelem? Szerinted, azt hozza nekem, amit kértem? – faggatta az édesanyját.

– Biztosan olvasta kicsim – nyugtatta meg a lányt. – A Mikulás minden évben alaposan felkészül az ünnepekre, nem hinném, hogy hibát vétene. Egész évben ezért a napért fáradozik.

– Maradj itt velem! – kérlelte az anyukáját.

– Na, jó – egyezett bele. – Csak most az egyszer! – kötötte ki az asszony, mire Verácska megadóan bólintott.

– Mesélj nekem valamit a Mikulásról! – kapott a kiváló alkalmon, amint anyukája gondosan betakargatta.

– Mit is mesélhetnék? – kérdezte elgondolkodva a nő. – Csak egyetlen Mikulásos történetet ismerek.

– Légy szíves, meséld el nekem! – könyörgött a gyermek, amelyre még a kissé szigorú édesanyja sem tudott nemet mondani.

– Jó, legyen – adta meg magát az asszony. – Ez egy nagyon régi történet, sok-sok évvel ezelőtt játszódik, az 1980-as években. Egy Luca nevű kislányról szól, aki már jó ideje nem hit a Mikulásban. Amikor az iskolában azt a feladatot kapta, hogy írja le két kívánságát, Luca nem tudott mit írni. Az első két gondolat, ami az eszébe jutott, végül az került a papírlapra. Az első kívánsága az volt, hogy kaphasson egy saját naplót, amibe az emlékeit írhatja. A második pedig az, hogy Mikulás napján essen a hó – mesélte csodás hanglejtéssel az édesanyja.

– Mi történt aztán? – kíváncsiskodott Veronika. – Megkapta, amit kért?

– Este éppen lefekvéshez készülődött, amikor véletlenül meghallotta, ahogy a szülei arról beszélgetnek, a szomszéd kislányok ez évben nem kapnak semmit az ünnepekre. A lányok szülei éppen nehéz időszakot éltek meg, ezért nem maradt pénzük ajándékra.

– Hogyan segíthetnénk nekik? – kérdezte Luca édesapja.

– Sejtelmem sincs drágám, hiszen a saját lányunknak is nehezen tudtunk ajándékot csomagolni – mondta az édesanyja. – Bárcsak tehetősebbek lehetnénk, de sajnos nem vagyunk. Mit tehetnénk? – kérdezte szomorúan.

– Emiatt nem a gyerekeknek kellene búslakodni – felelte az apukája. – Mit éreznek majd, ha mindenki kap ajándékot, de ők nem? Borzalmas volna.

– Ez a párbeszéd nagy hatással volt a kis Lucára, ezért egész éjjel azon gondolkodott, hogyan is ajándékozhatná meg a szomszédban lakó két kisgyermeket. Másnap iskolába menet, nagyszerű ötlete támadt. Az egyetlen vagyonát, amije csak volt, elajándékozza azért a nemes ügyért, hogy másoknak örömet szerezzen. Bár kissé fájt a szíve, de nem bánta meg a döntését. – mesélte kedves, lágy hangon Vera édesanyja.

– Anya! – szólt izgatottan a kislány. – Vajon mit ajándékozott el Luca? Mit tudott értékké tenni? – tűnődött el Verácska.

– Itt még nincs vége a mesének – emlékeztette őt az édesanyja. – Másnap kora hajnalban Luca észrevétlenül elhagyta a házat. Senkinek sem mondta hová megy, mire készül. Egyedül csak fodrász Anikó néni tudta, mi a kislány terve. Mivel ő is édesanya volt, szívesen segítette Luca küldetését. Így aztán, mivel akadt egy felnőtt szövetségese, gyorsan meg is valósították a tervet. A gyermek, ahogy korábban távozott, ugyanúgy lopakodott vissza a házba, észrevétlenül. Gyorsan bebújt az ágyba, és úgy tett, mintha mélyen aludna. Amikor az édesanyja bekukkantott a szobájába, csak egy dolgot furcsállott. Mért van Luca fején sapka? Ennyire hideg volna? – gondolta magába, s még a fali hőmérőt is leellenőrizte, de kereken húsz fokot mutatott. Ez éppen megfelelő hőmérséklet. – Csak nem Mikuláskor lesz beteg a gyerek? – tűnődött el az asszony, s még a férje urával is megosztotta az aggodalmát. Ahogy általában lenni szokott, Luca édesapja csak legyintett az elhangzottakra, s egy pillanatra sem vette komolyan feleségét.

– Ugyan már drágám! – nevetett fel a férfi. – Biztosan csak játszik az a gyerek.

– Jó, jó! Az lehet, de akkor is különös ez az egész – jegyezte meg csodálkozva.

– Majd, ha meglátja az ajándékokat, rögtön lekerül az a sapka – viccelődött édesapja, s tovább olvasta a reggeli újságot.

– Már nagyon kíváncsi vagyok, mit talált ki a kis Luca – nézett Verácska hatalmas kék szemekkel az anyukájára.

– Még egy kis türelem, és máris kiderül – mondta egészen titokzatosan az asszony. – Mivel Luca nagyon korán kelt aznap reggel, úgy elnyomta az álom, hogy csak arra ébredt fel, hogy valaki hevesen rángatja a karját. Az a valaki nem volt más, mint egy mosolygós, kedves kislány a szomszédságból. Meglepődve nyitotta ki a szemét, nem értette Sárika, hogyan került a szobájába.

– Hát te? Hogyhogy itt vagy? – kérdezte csodálkozva. – A nővéred is jött?

– Ébredj, Luca! Hiszen megérkezett a Mikulás. Gyere! Nézd mit hozott nekünk! – örvendezett a kislány, s karjánál fogva megpróbálta kicibálni őt az ágyából.

– Ne húz, ne húz! Inkább magamtól jövök – morgott Sárikára, aki minél hamarabb meg akarta mutatni a Mikulástól kapott ajándékokat.

– Nézd Luca! – mutatta meg az előszobában szétbontott rengeteg édességet, gyümölcsöt és apró játékot, amit a kislány nővére, Anna nézegetett éppen. – Ez a piros kosárka tele volt minden földi jóval. Még anya és apa is kaptak ajándékot – súgta csillogó szemekkel. Látszott mennyire boldog és milyen nagyon elégedett.

– Hogyhogy Sárika? A felnőttek is kaptak ajándékot? – kérdezte csodálkozva Luca, és úgy tett, mintha az égvilágon semmiről sem tudna.

– Igen, kaptak – mosolygott szelíden Anna. – Anyukám kendőt és bonbont, míg apa egy különleges likőrt, amit rögtön el is zárt előlünk – mesélte a barátnőjének.

– Úgy örülök, hogy nálatok már járt a Mikulás – ölelte át szeretettel a szomszéd lányokat. – Biztos hozzám is eljön – mondta szégyenlősen.

– Hiszen még meg sem nézted a csizmádat – lépett be édesanyja a szobába. – Hát, nem is érdekel mit hozott neked? – kérdezte gyanúsan méregetve lányát.

– Nagyon is érdekel – próbált lelkesedni Luca, de leginkább annak örült, hogy a barátai milyen boldogok ma reggel. Ez a tudat mindennél többet jelentett a számára.

Hamarjában felmászott a nagy ablakba, és megkereste a Mikulás ajándékát. A gondosan megtakarított kis csizmában volt sokféle finomság: dió, alma, mogyoró, szaloncukor, csokimikulás és narancs, de amit a levélben kért, az szokás szerint lemaradt a listáról. Luca próbált vidámságot erőltetni magára, azonban legbelül mégis szomorú volt.

– Mond Luca! Te játékot nem kaptál? – puhatolózott Anna, de a kislány csak megvonta a vállát.

– Nem is kértem – válaszolta lelombozva. – Egészen mást szerettem volna – mondta csalódottan.

– Luca! Mért nem veszed le azt a sapkát? – nyaggatta őt Sárika, mire ő még inkább a fejére tolta azt.

– Azért, mert fázik a fejem – közölte sértetten Luca, s ekkor mindenki furcsán nézett rá.

– Hiszen meleg van bent – jegyezte meg Anna, majd felöltöztette a kistestvérét, és így szólt: – Nekünk most már mennünk kell. Köszönjük a vendéglátást! – búcsúztak a háziaktól, s kézen fogva mindketten hazaballagtak.

– Amikor a vendégek elmentek, anyukája váratlanul lekapta Luca fejéről a sapkát, s ekkor, nagyon megdöbbent. A kislánya derékig érő szőke haja nyomtalanul eltűnt, helyette egy modern frizura volt a fején. Csinosnak találta ezzel is, de időre volt szüksége, hogy megszokja a választott új stílust.

– Mi lett a hajaddal? – kérdezte dermedten az asszony. – Hová lett a csodaszép hajkoronád?

– Eladtam Anikó néninek – felelte őszintén Luca. – Ajándékot akartam venni belőle – magyarázta meg tetteinek az okát.

– A szomszéd kislányoknak? – kérdezte az édesanyja meghatottan.

– Igen – bólintott. – Nem hagyhattam, hogy ajándék nélkül maradjanak.

– Ez borzasztóan kedves tőled – ölelte át a kislányát. – Egyébként csodásan áll az új frizurád – mondta könnyesen nevetve.

– Köszönöm anya! – mosolyodott el Luca. – Hát, nem haragszol rám? – kérdezte megszeppenve.

– Már, hogy tudnék haragudni – simogatta meg gyengéden a kislány arcát, s rettentő büszkének érezte magát.

– Hú, micsoda ítéletidő van odakint – lépett be édesapja az ajtón. – Már meg sem tudom mondani, mikor esett utoljára így a hó – tette hozzá elgondolkodva. – Nézzétek csak! Ezt találtam a postaládában – mutatta a közepes méretű küldeményt. – Lucának címezték.

– Mi lehet ez? – nézett meglepetten az édesanyja.

– Biztos a Mikulás ajándéka! – ragyogott fel a kislány arca, miközben boldogan tekintett ki az ablakon. S valóban az volt. Rajta az északi sark pecsétjével. Most már ő is hit a csodákban, nem is akárhogyan. Sietősen kibontotta a csomagot, és az volt benne, amire vágyott. A világ legszebb naplója. Sosem látott különlegesebbet.

– Megható történet – sóhajtott Veronika. – A legérdekesebb benne az, hogy ugyanúgy hívták a szomszéd lányokat, ahogy téged és Sára nénit – jegyezte meg elgondolkodva.

– Ez azért van, mert mi voltunk azok a gyerekek, akiket Luca megajándékozott azon a napon – ismerte el Anna. – Csak sokkal később értettük meg, hogy mit tett értünk az a kislány.

– Ezért lettél fodrász? Mert Anikó néni aznap segített Lucának? – kérdezte Vera.

– Bizonyára ez is közrejátszott benne – ismerte el az édesanyja. – Senkinek sem volt akkoriban olyan divatos frizurája, mint a kis Lucának. Mind irigykedtünk rá. S így jött a pályaválasztás gondolata, de sohasem bántam meg – mosolygott szeretettel a lányára.

– Mi történt Lucával? Ő hol van most? – kíváncsiskodott Veronika.

– Ő az óta Párizsban él, és egy segélyszervezetnél dolgozik – válaszolta Anna. – A bajba jutott emberekért fáradozik, hogy ne nélkülözzenek. Van egy kisfia és egy kislánya. A fia Dávid, a kislánya Anna.

– Rólad nevezte el a lányát? – kerekedett ki Verácska szeme.

– Tudod kicsim, vannak barátságok, amik sosem érnek véget, bármekkora is a távolság – mosolygott rá szeretettel édesanyja. – Ugye, most már el tudsz aludni egyedül is? – kérdezte aztán, mire Veronika álmosan bólogatni kezdett.

– Jó éjt anya! Mikuláskor találkozunk – búcsúzott el a kislány, s menten álomba szenderült.

– Jó éjt kincsem! Bizonyára minden úgy lesz, ahogyan megálmodod – kapcsolta le Anna az éjjeli lámpát.

Megjelent:

az Irodalmi Rádió

A tél ölelésében címet viselő ünnepi antológiájában. (2023)