Tegnap volt még, hogy
Gyermekmosollyal üdvözöltelek.
Ma meg már a halál marka
Szorongatja lelkedet.
Bár visszamennénk az idő-vonaton
Hogy lássam régi mosolyod.
Érezzem bőröd illatát,
Ahogy szerető karod átkarol.
Ami szép – mind tovaszáll.
Az idő csak előre kutyagol…
Édes múlt oda, s ami vár
Bár tartana már létünk ott.
Szívünk hiába jót akar,
A sors kegyetlen hozzánk.
Végül a lélek felszabadul,
De rögös néha az út hozzá.
Megfogom fáradt kezedet
Úgy üvöltöm: Elég már !
Hogy lehetsz ilyen kegyetlen !
Ne kínozd már Őt tovább !
Igaz, nem marad semmim.
Igaz… olyan mélyen fáj.
Dédelgetem az emlékeim.
Az hoz tán feloldozást.
Már nem fér több fájdalom
E törékeny kis testbe-
Test és lélek hát szétváljon,
Megnyugvást keresve.
Leteszem most kishajóm
S benne – ami voltál
Sodorja el a folyó.
Hozzon hűs megnyugvást.
Nem kell toll, se papír
Csituljon el, …ami úgy fáj…
Mert szeretlek, – hát menj !
S én emlékezem majd Rád !
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...