Én nem tudok egy haldokló ágya mellett vidám lenni.
Belenézni a szemébe és ”minden rendben” – úgy tenni.
Mosolyogva-derűsen vele elcseverészgetni
Elengedni, elfogadni azt, hogy el fog menni.
Én nem tudom megérteni, talán nem is akarom,
E tátongó űr, miért fáj ennyire nagyon-nagyon.
S e veszteség elől most miért nincs kibúvó ?
A homokórát megfordítani, mért nem tudom ?
Nem tudok kedves lenni, ilyet ne akarjatok !
Se felidézni lazán sok- ezernyi szép napot.
E barbár enyészet ellen – nyíltan – protestálok.
Most nem állhat meg előttem senki, akit látok.
Nem bírom, csak Őt látni, és fájdalma az enyém.
Hozzábújva számláljuk keserve minden percét.
Míg Ő szenved addig le.. én se csillapodom
Nyakig gázol lelkem vele a kínokon.
Én nem tudok mást, mint “haldoklón” szeretni.
Könnyektől gyötörve, fájón búcsúzkodni.
Szilánkos szívvel bús imát rebegni:
Uram, irgalmazz ! Hagyd Őt elmenni…
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
