Sakkszerű útinapló 365 lépésben
Virradatkor e2-e4…Delelő nap alatt sem jutunk dűlőre egymással. Estére jár még egy lépés előre, két lépés hátra a sorakozóig. Fűre lépni tilos! Terelő út…Harctérre fuss! Vágta! Ajánlani könnyű, mintaszerű nyomatékkal a hangon, de most elaknázott jelentésmezőn mankóval baktat a hit és a bizalom.
Enter…sötét…Nincs villanykapcsoló. Nincs kommunikáció! Nincs cél. Nincs megérkezés. Nincs mit tenni…tehát takarodó! Álmom revíziójába révülök. Vallatom a közérzetem: enyém még? Tenyéren lapuló fülön fekszik a fej. Azt hiszem, az én fejem.
Az ébresztés hatékony: kihúzzák alólam a koldustarisznyás vándoréneket. Az udvaron hűs szél tanítja egyszeregyre a törpefenyőket. Lépés indul, vonaltól vonalig haladunk, óvatosan 50 km /h-n belül élünk, tapintatosan, elvakarható sebeket osztogatva fújjuk el gyertyás felvonulásainkat…Idén is pont úgy, mint tavaly.
Nem elég! Fedezékbe! Ténybombák támadnak, földre vetjük magunkat a felkiáltójelszórók ütemes kattogására…
Csendes éj. Csillagos éj. ,,Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok!” Hirtelen kapu nyílik valaki felé, a valaki rálő, a kapunyikorgást hordágyra teszik, letakarják. Hol van már a glasznoszty, elvtársak! Halott üzenet, halott tervezgetés. A gondolat bujdosni indul. A rend helyreáll. Értettem! Jelentem, mégsem! Egy…kettő….kettő és mínusz egy. Valaki fosztogat, visszavegyem? Csend legyen! Bal, jobb. Cserébe kapsz másodosztályra egy helyjegyet. Kölcsön.
,,Végállomás tér! Nem megy tovább. Kérjük kedves utasainkat, szíveskedjenek elhagyni életüket, és erre társaikat is figyelmeztessék!”
De mi nem adjuk fel. Állóháború. Nem mozdul a zátony a helyéről. Addig menetelünk a fedélzeten, míg hajónk ki nem billen a fogságából, akkor majd független lesz és elsüllyed. Lesz egy jó nagy fenntartható süllyedés. Civilizáljuk a tengerfenéket, kiszorítjuk a vizet. Vívmányunk a nagy szárazföld, mind a miénk. Értünk van, ki merne kételkedni benne.
Én és talán egyre többen ti! Itt mindenki vesztes. Sakkot adtunk, mattot kaptunk, mégis közös a vereség. Kivéreztetőink saját aknáikra futnak. Nem marad más a csillagok alatt, mint fekete- fehér csatatér, lőpor, töltényhüvely, leszakadt váll-lapok. Egy eltűnt haditudósító naplója. Bestseller-esélyes.A kitüntetések meg nem múzeumba, hanem ócskapiacra kerülnek.
De mégis valami emberi zajt még hallani lehet. Kiszáradt patakmederben, szétlőtt híd alatt , a falak omladékain égésnyomokat követ megint az erőltetett menet. Tévékamerák, műholdak kísérik. Egyikük elesik, élesre állított objektívek kérődzenek rajta, felkelni senki sem segíti. Arra már nincs műsoridő. A show soha nem állhat le: mindig új, véresebb helyszín kell. Keressünk egy békemisszió alatt rejtőző katonai támaszpontot!
A földben porladó csigolyákból felszínre szivárog az önérzet. A felszíni valóságtól megijed, belebújik egy madárijesztőbe. Egy mesterlövész összerezzen, célba veszi. Telitalálat. A mesterlövész magára marad, majd interjúalany lesz belőle. A többiek meghaltak, elmenekültek. Tiszta a terep. Új díszletet lehet építeni, új triplaszaltóra, halálugrásra lehet toborozni nézőket. Aki nem bírja, majd iszik. Sokat. Bort és Léthe-vizet. Formatervezetté alakul. Mesterséges közérzetű, pragmatikusan elrendezett, beprogramozott arcjátékú konstrukció lesz, csak még sok ütközőpróbát kell kiállnia. Meglehet, a távirányításán is igazítani kell. Érzelemmentesíteni kell. A gondolatait be kell sötétíteni, le kell szigetelni. A mesterterv a megvalósítási tanulmánnyal szinkronban szépen halad, közben nyomvonalunkat rajzoljuk. Álmaink kondenzcsíkjait számoljuk. Még élünk. Dokumentáltan.
Csillagászaink meresztik a távcsöveiket: Kell lennie egy lakható bolygónak a világmindenségben, ahová elküldhetnénk segélyjeleinket, ahová meg is érkeznének… a 24.órában… a 365. lépésben. Kell lennie a világűrben egy Noé bárkájának. De vajon felférünk-e rá?
Author: Tajti József Zoltán
Tajti József Zoltán vagyok, 1966-ban születtem Zircen, Balatonedericsen élek. Budapesten az ELTE TFK-n diplomáztam 1994-ben. Általános iskolai magyar-történelem szakos tanár vagyok, Révfülöpön tanítok. Kb. egy éve kezdtem rendszeresebben írni, korábban iskolai lapokat szerkesztettem, a sümegi Marcal-parti újságban jelentek meg közéleti írásaim, 2000-ben az 1956-os Műegyetem Alapítvány Az utolsó lövés című válogatásában jelent meg Őszi kokárda című novellám. Utóbbi időkben verseket is írok, de inkább prózai irányultságú vagyok.