Legbelül van egy hely, amely
Bizonytalansággal tölt el.
Kétkedően ócsárolgat.
Állandóan csak becsmérel.
Ez egy olyan rút szégyenfolt,
Melyet eltitkolnom kéne.
Mégis ott van már mindenhol,
Hogy “senkinek se kellek..”
Szoros, hogy szinte már megfojt,
Miatta árnyékban élek.
Látnak, ahol mégsem vagyok,
Hisz nekik – semmit se érek.
Létezem… láthatatlanul.
Felcsillanva néha szélben…
S úgy sóvárgom, átkozottul,
Bárki kicsit – értékeljen.
Hasznos lehessek! Áldásos!
Hogy meglássanak végre !
Biztos lehessek magamban.
Mint mások – annyit érjek.
Ha kifordít’nám magamat,
Úgy, mint egy levetett köpenyt-
Áldásnak látnám sorsomat ?
Most “falra hányt borsó” köpet…
Szabad volnék. S nem „mellékes”,
Közönyösségbe süppedve…
Mért mardos hát belül kétely,
S hordozom, én… számkivetett ?
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...