Nőiesség

Gyerekkoromban mindig azt mondta rólam anyukám, hogy „komoly kislány” vagyok, meg olyan magamnak való, és félszeg is kicsit.

Mikor serdülni kezdtem, nagyon féltem attól, hogy a lábaim pipaszárak maradnak, mert kislány koromban „gyenge virágszál”-nak neveztek, aki folyton sápadt és „majd átszakad”. Az is rémülettel töltött el, hogy mi lesz, ha a vállamon az a kiálló csont, nem fog eltűnni soha.

– Akkor szúrni fog a vállam? – aggódtam magamban.

Csak sokkal később, már majdnem felnőttként olvastam, hogy a híres színésznőnek, Audrey Hepburn-nek ez volt a szexepilje. Állítólag ez egy különleges ajándék a Sorstól, és nagyon ritka. Nekem is megmaradt ez az adottságom, és akkor rájöttem, hogy amit szégyelltem, arra inkább büszkének kéne lennem.

Félelmeim nem igazolódtak be, csinos és szép nagylány lett belőlem. Ezzel ugyan nem voltam tisztában, de utólag kiderült, sok fiúnak tetszettem.

Nyolcadik elején egy híresen jól zongorázó, hetedikes srác elkezdte nekem csapni a szelet. Haza kísérgetett, meg a suliban is ott legyeskedett körülöttem. Az iskolával szemben laktak, és amikor jó volt az idő, a nyitott ablakon keresztül kihallatszott a játéka. Mai napig emlékszem néhány számra, amiket aztán én is megtanultam tőle, mikor egyszer eljött hozzánk, és a zongorámon megmutatta nekem.

Nem tartott sokáig köztünk ez a felemás kapcsolat, mert semmilyen vonzalmat nem éreztem iránta, sőt inkább taszított a kancsalsága és a vastag szemüvege. Főleg amikor nyolcadikban megismertem tini korom első szívdobogtató „nagyőjét”, akkor kiadtam az útját. Addigra már a női önbizalmam is kezdett cseperedni, és a gyerekkori gátlásosság is tünedezőben volt.

A göndör, kék szemű és kellően sportos külsejű sráccal az újdonsült ismeretség gyorsan szerelemmé vált. Egy hónap után elvitt bemutatni a szüleinek. Állítólag tetszettem nekik, de az apukája úgy ítélte meg 15 éves kori  bakfis viselkedésemet, hogy nem vagyok elég nőies.

Ez a vélemény megpecsételte sorsunkat a fiúval. Mert bár a szerelem egészen a hét évvel későbbi házasságig repített minket, de abban ő engem sose látott igazán felszabadultan viselkedő nőnek, mert nem is tudtam az lenni. Azonosultam a még „időben” rám aggatott bélyeggel. És ami még rosszabb volt, hogy ő is magáévá tette édesapja látásmódját, aki évtizedek múlva, nem sokkal a halála előtt, egy őszinte beszélgetés során elárulta nekem, hogy féltékeny volt rám. Félt, hogy „elszeretem” tőle a fiát…

*

Telt-múlt az idő, a házasságuk pedig egyre rosszabb lett. Végül elváltunk, majd megismerkedtem valakivel.  Még a kezdeti időszakban elutaztunk pár napra egy festői kisvárosba.

Egyik este, bensőséges beszélgetés alakult ki köztünk. A falakról esett szó, amivel általában körülbástyázzuk magunkat. A férfi őszintén bevallotta, ő is nehezen enged be valakit a legbelső köreibe. Úgy éreztem, ez rám is vonatkozik, és tovább firtattam a kérdést. Mérgében, hogy nem engedem el ezt a kínos témát, vagy, mert ez volt az igazság, azt mondta, még nem szerelmes belém, ezért van ez így. Igaz, azt is hozzáfűzte – látván elszontyolodásomat -, hogy nagyon közel áll hozzá. Akkor én feltettem életem legnagyobb kérdését, gondolván, most már úgy is mindegy.

–  Ugye belém nem lehet szerelmesnek lenni?

–  Miért gondolod ezt? – nézett rám meglepve.

–  Mert én nem vagyok nőies – böktem ki, alig hallhatóan.

–  Ki ültette el az agyadban ezt a butaságot? – mordult fel indulatosan.

Ezzel, mintegy varázsütésre, megszűnt bennem a több évtizedes kín, ami olyan volt, mint egy mázsás súly. Úgy hittem, ettől már soha nem fogok megszabadulni. Minden létező pillanatban jelen volt ez a rossz gondolat, elrontva a legboldogabbnak ígérkező perceket is. Már szinte képességem volt arra, hogy ha nagy ritkán meg is feledkeztem szerencsétlen állapotomról, abban a pillanatban emlékeztettem rá magamat. Most meg hirtelen azt mondja valaki, ráadásul egy számomra fontos személy, hogy az egész, úgy, ahogy van, badarság?! Hogy valaki csak belém ültette ezt a téves képzetet, de a valóság nem ez? Felszabadító érzés volt! Maga a csoda!

*

Jóval később, egy férfi ismerősöm – hirtelen felindulásból –, így szólt hozzám: „Gyöngyi! Magából süt a nőiesség!”

Elnevettem magam. Az jutott eszembe, ha ezt apósom akkor hallotta volna, biztosan eltiltja tőlem a fiát!

Author: Lőrincz Katalin

Miskolcon születtem, de már 17 éve Gödöllőn élek, mindkét városban otthon érzem magam. Életemet meghatározza a humán és a reál irányú, kettős érdeklődés, kötődés. Matematika tagozaton érettségiztem a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban, majd a Miskolci Egyetemen (akkor NME) geofizikus mérnökként diplomáztam, és a végzés után Budapesten, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetben helyezkedtem el. Ez a közeg inspirált arra, hogy földtudományból kandidátusi fokozatot szerezzek (PhD), így a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává váltam. Munkáim korábban szénhidrogén kutatáshoz-, jelenleg geotermikus energiakutatáshoz kapcsolódnak. Öt éves korom óta zongorázom, és életem több szakaszában, a mai napig, kórusban énekeltem. A pillanat megörökítőjeként, amatőr módon, természetfotózással is foglalkozom. Az írás lételemem, ami évtizedekig hosszú levelek-, naplószerű jegyzetek-, gondolatok papírra vetésében nyilvánult meg. Azért, hogy ösztönös íráskészségemet fejlesszem, 2018 szeptemberében beiratkoztam a Kodolányi János Egyetem Szépíró Kurzusára, ahol 5 félévig a Próza csoport hallgatója voltam. Írásaim a kurzus vezetője, Petőcz András naplójában, majd az egyetem „Szerteszét” (2019) és „Maszkrandi” (2020) című antológiáiban, és több alkalommal a Spanyolnátha Művészeti Folyóiratban, az Irodalomismeretben és a Hajnal Éva tulajdonos-főszerkesztő által vezetett online Litera-Túra Művészeti Magazinban jelentek meg, ill. a magazin „Fölfelé” című nyomtatott antológiájában 2021-ben. Néha egy-egy vers is kiszalad belőlem, ezek eddig a Gödöllői Református Egyházközség ”Köszöntő” című lapjában...