1895. január 22.
Egy lovaskocsi robogott el a ház előtt. A kisfiú, aki eddig a járókelőket figyelte az ablakból, most a batárt követte a tekintetével. A kocsi olyan könnyedén gördült végig a repedezett kőúton, mintha nem is két nagy szürke ló után lett volna kötve, hanem mintha a föld felett lebegett volna néhány ujjnyi magasságban. Mikor az utca végéhez értek, a kocsis megrántotta a lovak kantárják, azok pedig jobbra fordultak és elügettek a következő utcába. A fiú megvárta, amíg a lovaskocsi teljesen eltűnik a szeme elől, csak aztán fordította vissza a fejét az utca másik végébe.
Most megakadt a szeme a szemközti házban lakó lányon, ahogy épp a szépen faragott, boltíves kapujukat lökte be, majd eltűnt mögötte. A fiú még soha nem látott ilyen szép lányt. Pár évvel idősebb lehetett nála, búzaszőke haja a válláig ért, szépen körülölelte szeplős arcát. Mindig ámulattal figyelte, de soha nem szólította még meg, pedig annyiszor sétáltak már el egymás mellett az utcán.
A becsukódó kapuról a házra emelte a tekintetét. Magas téglaház, teteje igényes munkával formázott agyagcserepekből kirakva. Valószínűleg belülről is csodálatos.
Tehát a lány és a ház is gyönyörű volt. Mindenki azt mondta, hogy az ő házuk a legszebb a környéken. Ezzel azonban a kisfiú nem értett egyet. Persze tagadhatatlanul szép volt a házuk, de nem szebb az övéknél! Bár az ő házuk jóval kisebb volt, egyszerű szürkésbarna falú vályogház. A fiú édesanyja rendszeresen alaposan kitakarította, felmosott, minden ablakot lepucolt, a szőnyegeket, ágylepedőket mosószappannal hetente átmosta – nagyon ügyelt a tisztaságra. Mindig finom ételekkel pakolta meg az asztalt, minden ablakpárkányon tartogatott egy-egy cserép virágot. Mint a ház lelke, a házból otthont varázsolt és vigyázta annak varázsát, és ezért a fiú nagyon tisztelte őt. Ez az ő édesanyja különleges képessége, amit a szomszéd lány családjának cselédei nem tudnak utána csinálni. Az édesanyja a lelkét önti a ház minden zugába.
Az ő házuk akkor is a legszebb.
1961. június 11.
Egy fiatal háziasszony telepedett le a nyitott ablak elé. A nyár ebben az évben korán érkezett – már május elején kánikula volt, hát még most! Két gyermeke a kora vasárnap délelőttöt a ház előtt játszva töltötte, míg édesanyjuk az ablakból figyelte őket, közben meggyet magozott. A férje hozta a vidéki gyümölcsösükből, és a gyerekek azonnal esdekelni kezdtek meggyes piskótáért.
A nő befelé fordult. A konyhában ült az étkezőasztal közelében. A délelőtti órákban a nap sárga fényével beragyogta a helyiséget. Kicsi konyha, de négyüknek pont megfelel. Férjével tíz éve költöztek ebbe a házba, mikor az előző tulaj, egy idős úr, aki állítólag már kisgyermekkora óta itt élt, sajnálatos módon elhunyt, a ház pedig örökös híján állami tulajdonba került, onnan pedig hozzájuk. Két fiuk már itt született. Ez az egy évtized mintha elröppent volna, de mégis annyi minden történt azóta. Apróságok, de annál inkább jó érzéssel töltik el a szívét. A közös családi étkezések a napfényes konyhában, a gyerekek ház előtti játékai, vagy a vendégségek. A ház nem fényűző, sőt igen szerény, de mégis úgy befészkelte magát az asszony szívébe ezalatt a tíz év alatt. Az első saját háza, amiről neki kell gondoskodnia, ő is a része annak, hogy a házból otthon legyen, és ez hatalmas büszkeséggel tölti el. Az ő édesanyja nem olyan asszony volt, aki ennyire gondoskodott volna a család otthonából. Ezért is akarta ő ezt másképp csinálni.
Aranyos kis ház ez, nem csoda hát, hogy az előző tulaja is itt akarta leélni az egész életét – és így is tett. És a nő is ezt szeretné. Még ezer és ezer alkalommal akar a napfényes étkezőben megreggelizni a családjával, bevetni a fehér falú hálószobák ágyait, lefekvés előtt a férjével rádiózni, újabb és újabb könyveket és növényeket pakolni a polcokra. Nyomot hagyni a házban. Otthagyni a lelkét.
2017. október 20.
Már besötétedett. Az idős úr felállt a műanyag kerti székből, elcsoszogott az ajtóig, majd mielőtt belépett volna a házba, a villanykapcsolóhoz nyúlt és leoltotta a tornácot bevilágító lámpát. Bement a házba és bezárta maga mögött az ajtót.
Nem szeret itt élni. Három éve él csak itt, de olyan, mintha már évtizedek óta itt élne. De nem a házat utálja. Ez a ház egy idős nőé volt, aki férje halála után egyedül élt itt. Aztán mikor ő is meghalt, a szemben lakó család megvette a házat az örökös testvérpártól, és beköltöztették a nagypapát, akinek szintén akkoriban halt meg a felesége, de akit nem akartak magukhoz költöztetni, mégsem akarták egyedül hagyni az ország másik felén. Hát így került ő ide. Nem akart volna elköltözni, szerette a másik házat – ő építette a saját két kezével még anno az ötvenes években. Ott élte le az életét a feleségével. És most közel kilencven évesen elhurcolták onnan, mondván, így jobban tudnak gondoskodni róla, de valójában rá sem hederítenek.
Ez a ház idegen neki, nem hozzá tartozik. Még valamikor a tizenkilencedik század végén építették, egy család lakott benne, majd a pár fia élte le itt az életét. Ezek után egy másik házaspár költözött ide, családot alapítottak, majd a két fiú elköltözte után a szülők továbbra is itt éltek egészen halálukig. Az előző tulajok mindegyikét kötötte valami ehhez a házhoz. Őt viszont semmi. Neki máshol lenne a helye, abban a házban, amit fiatal korában ő épített, hogy otthont teremtsen magának és a feleségének és később majd a gyerekeiknek. Ahol az elmúlt majd’ hetven évben kelt és tért nyugovóra minden nap. Ahol a lányukat felnevelték. Ahol a régi jó barátaival vigadtak a telekre néző tornácon. Ahol minden szomszédot ismert és jó kapcsolatot ápolt velük. Ahol még ott volt vele kedvese. És ahova hazatért a temetése után.
Ez a magányos ház nem az otthona, nem ez az a hely, amit otthonnak hív. Rá már sehol sem vár otthon ebben az életben.
Author: Olajkár Hanna
A nevem Olajkár Hanna Gabriella, 2009 márciusában születtem. Olvasni második osztályos koromban szerettem meg, és hamarosan az írás is érdekelni kezdett. 2022 óta foglalkozom az írással komolyabban, ebben látom a jövőmet. Több pályázaton is indultam már és értem el helyezést, többek között az Irodalmi Rádió Az év diák írója és költője 2024 c. pályázatán. Az, hogy az Irodalmi Rádió alkotóközösségének tagja lehetek, hatalmas lehetőség és megtiszteltetés számomra. Rajongok a klasszikus irodalomért, a pszichológiai thrillerekért és a krimikért, mégis, ha írásra kerül a sor, a rövid novellák, a szépirodalmi téma érdekel. Szenvedélyem a nyelvtanulás. Anyanyelvemen, a magyaron kívül angolul, kínaiul, japánul és németül beszélek, és szívesen olvasok ezen nyelveken íródott műveket is. Hiszem, hogy az irodalom kaput nyit egy másik világba, és az alkotók feladata, hogy erre rámutassanak, ezt a kapuk megnyissák. "De hát ez a történetmesélők sorsa. A groteszk dolgok rajtunk folynak keresztül. Mi vagyunk, akik azt kiáltják, "Nézzétek!", miközben mindenki más csak az ujjai között kukucskál, mert nem tudnak közvetlenül szembenézni a sötétséggel. Pontosan kifejezzük, amiről más csak makogni tud. Nevet adunk az elképzelhetetlennek." (R. F. Kuang: Sárga)