„Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni” *
világéletemben nagy kujon voltam,
minden nőt megcsaltam, aki szeretett,
minden nőt megcsaltam saját magával,
mert azt szerettem bennük, amit nem lehetett.
azt szerettem bennük, amit képzeletem
teremtett, s nem azt, amit az ész tud, vagy az ismeret,
sohasem tudták meg, miért lettem rabjuk,
hogy a képzeletem rabja maga volt a képzelet.
hogy idol volt csak a nő, akit képzelet teremtett,
s nem a valóság, mi csalóka végzetet jelent,
és azért futottak ők szerelmemért és szerelmem elől,
mert nem értették a lényeget:
nem saját magukat szerettem bennük,
hanem azt, kit képzeletem teremthetett,
azt a nőt szerettem bennük, aki nem létezik,
aki nem létezett és soha nem is létezhetett…
2023.10.20. (67 évesen)
*József Attila: Kései sirató
publikálva: „Szerelmemnek Bálint-Napra” antológia, Irodalmi Rádió, 2024.02. hó, (3. helyezés)
és:
publikálva: Művész Magazin, Forró vágyak 2026. (e-Book antológia),
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
A költő „A vén kujon dala” nyitó soraival saját magát azonosítja a vers lírai alanyával, mint önreflexív, életvezérelt „kujon”-nal, aki önmaga történetébe helyezi a csalódásait és vágyait. Ez a líraiság nem pusztán érzelmi kifejezés, hanem önfeltárás, amelynek intimitása rendkívül közvetlen – mintegy vallomásszerű monológ.
A mottóban idézett szöveg mintegy értelmezési kulcsként működik, előrevetíti a vers alapfeszültségét: a vágy és az illúzió, az öncsalás és az önfelismerés kettősségét, s ezzel keretbe foglalja a lírai én önvallomását, amely a mottó gondolati magját személyes, tapasztalati síkon bontja ki.
A nyelvhasználat itt nem hivalkodó; a beszéd köznyelvi, kiegyenesített, mégis hangsúlyos, lényeglátó és metaforikusan telített, amikor a képzelet és a valóság viszonyát tárgyalja. A „képzeletem rabja maga volt a képzelet” sor egy döntően szemantikai jellegű játék, amely a belső reflexiót és folytonos újrateremtést hangsúlyozza.
Az írás retorikai felépítése egyszerű, de igen erőteljes: ismétlések és párhuzamok vezetik a verset, mintegy hullámzó belső monológot hozva ezzel létre. A sorok egymásra épülnek, és közben fokozatosan bontakozik ki a lírai „én” megszólalása – ez a személyes hangzásvilág adja a vers beltéri hangulatát.
A szimbolika középpontjában a képzelet és a csalódás tematikája áll: nem a szeretett személy, mint a szeretet valós tárgya a fontos, hanem az, amit a lírai én elképzelt, egy soha nem létező ideál. Ez a motívum metaforikus fogalomként jelenik meg, utalva a félreértelmezett szerelmi vágyra és az emberi vágyakozás örök csalódására.
A metaforikus kép- és fogalomhasználat finoman rétegzett: a szeretett valaki nem egy konkrét személy, hanem egy fogalom, akit a képzelet, azaz itt most a költő saját képzelete alkotott meg, s ezért soha nem lehetett, és nem is lehet valós. Ez a szerkezeti és jelentésbeli kettősség megsokszorozza a vers emocionális töltését és erejét.
A hangzásvilág és dallam inkább belső ritmusra épül, nem külső rímekre; ez segíti a lírai én bensőséges megszólalását, az érzelmi hullámzás folyamatosan emelkedik és süllyed, ahogy a képzelet és valóság viszonyát újra meg újra vizsgálja.
Stíluseszközök: az ismétlések, párhuzamok és a metaforikus absztrakció szővik át a szöveget, miközben az érzelmi logika nem lineáris, hanem asszociatív – mintha a lírai én belső dialógusát hallanánk saját magával.
A vers érzelmi-érzéki vonalvezetése kettős: egyszerre tükrözi azt az önvádat, vágyakozást, önismeretet és önreflexiót, amely a lírai én egzisztenciális kérdéseit tárja fel – hiszen nem valós nőket szeretett, hanem rendre csak az azokról általa magának konstruált ideálokat.
A költemény konklúziója végül ambivalens: a szólam nem moralizál, hanem megmarad a saját belső tapasztalataiban. Ez az élmény nem ad végső magyarázatot, csak erősíti a lírai én folyamatos keresését.
Végül, a vers tipográfiai aspektusai – a sorok szabad tagolása és a bekezdések instrumentalitása – hozzájárulnak ahhoz, hogy a szöveg olvasás közben inkább meditáció, semmint narratív történet legyen. Így a vers végső soron nem is a csábításról, vagy az elmúlt szerelmekről, hanem mélyebb értelemben az emberi tudat önteremtő, öncsaló és mégis önleleplező működéséről szól.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
2 Responses
Kedves Gábor! „képzeletem rabja volt maga a képzelet” önteremtő „mechanizmusban”, a képzelet még több képzeletet teremt.. és mennyi mindent ad/adott a képzelet… mennyi mindent, amit nem lehet/lehetett és mégis volt, (mert ami nincs az képzelet)… és mégis van, mert Világot teremt, kiterjed… azt a Világot (is), amelyet élünk „odabent”. üdvözlettel: Zoé
kedves Zoé, köszönöm!
ez az írásom volt az első, amelyet Adrienn és Árpád, beválogatva a tavalyi Bálint napi antológiába, nem kis meglepetésemre megjelentetett és díjjal is kitüntetett. emlékszem, megérkezve a könyv bemutatójára, a regisztráció során bemutatkoztam, mire Adrienn, nagy kerek szemüvegén nagy kerek szemével huncutul átmosolyogva visszakérdezett: „a vén kujon? személyesen?”, s egy kedves puszival is megajándékozott. aztán, a díjkiosztás után, Török Nándi felolvasta a verset (szerintem remekül), és mikor megköszöntem neki, biztatóan csak annyit mondott: „jó volt elolvasni, s jó volt elmondani…”
nekem pedig nagyon jól esett, hogy újra előkerült, hogy gondolatokat – érzelmeket ébresztett, s megismerhettem azokat! Gábor