A szelíd emberek
Csendben lázadnak,
Nincsen „csupa – szín”,
Sem sebhelyek,
Se tétovaság, látszatnak
Behódolás. Csak a kín,
Hogy hallgatni kell,
És a jelekből kiolvasott
Mocorgó árulkodás,
Amire senki sem felel,
Pedig nyitva hagyták az ablakot,
Ott a mosatlan ruha – tornyosulás,
A pohár világító szilánkjai,
A vészes gyorsasággal lengő
Csillár, és a fogkrémfoltos tükör
Elsietett vonásai,
A merengő csend,
Mely szüntelen gyötör.
Nincsen behódolás,
Csak a kín, hogy hallgatni kell
És a jelekből kiolvasott
Mocorgó árulkodás,
Amire senki sem felel,
Pedig a felhők elkergették a Napot,
A fűszálakat összecsomózták,
És koppannak a vadgesztenyék.
A szelíd lázadás egy burkolt jelbeszéd,
Hisz nincs, amiért a csendet felróják;
Ami maradt, annak annyi – vegyék.
A szelíd emberek
Csendben lázadnak.
Legalábbis így gondolom én.
S ahogy öntudatlan remegek,
Mert az érzelmek áthatnak,
Kiesik kezemből vadgesztenyém.
– Koppan. –
Author: Madarász Csenge
Madarász Csenge vagyok. Ha megfordítjuk az életkorom számait, egészen idős, de ha nem, akkor még kiskorú. Szabadidőmben azon gondolkodom, vajon milyen alakra hasonlítanak a felhők az égen, a csillagokat próbálom megszámolni, vagy az jut eszembe, milyen ember lenne a kiskutyámból. Főleg verseket írok, de a novelláktól, és meséktől sem riadok vissza, jelenleg pedig egy musical-en dolgozom.