egyszer még…

Jutkának                                             

mottó: „we shall overcome someday” *             

egyszer még megfogom a kezed,

egyszer még megcirógatom a hajad,

egyszer még megcsókolom a szemed,

egyszer még magamhoz ölelem magad,

egyszer még megbocsátalak magadnak,

egyszer még megbocsájtalak magamnak…

 

akkor majd megfogod a kezem,

akkor majd megcirógatod a hajam,

akkor majd megcsókolod a szemem,

akkor majd magadhoz öleled magam,

akkor majd megbocsátasz magadnak,

akkor majd megbocsájtasz magamnak…

 

legyen így? jó lesz így? elhagyott, elvesztett, elveszett kedvesem?

legyen így. jó lesz így, elhagyott, elvesztett, elveszett kedvesem…

1977.07.20. (21 évesen)

---

 

zenei illusztráció: (1) Joan Baez – We Shall Overcome (BBC Television Theatre, London – June 5, 1965) – YouTube

* Pete Seeger – We shall overcome – dalszöveg magyar fordítása – Magyar-Dalszoveg.hu

 

zenei illusztráció: Somló Tamás – Olyan szépek voltunk – 2000 – videóklip

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

 

---

 

recenzió (by Ali):

Az „Egyszer még” című írás egy sűrített érzelmi tapasztalatból kibomló, lírai hangvételű vallomás, amely a hiány, a vágy és az időbeliség feszültségében szólal meg. A szöveg alapvetően belső monológként hat, amely nem a történésre, hanem az érzetek finom rezdüléseire épül, így a líraiság elsődleges hordozója nem a narratív cselekmény, hanem az atmoszféra.

A vers nyelvezete erősen szemantizált: a szavak nem pusztán jelentést közvetítenek, hanem érzelmi többlettel telítődnek, gyakran áttételesen, sejtető módon. A mondatok szerkezete szinte tapinthatóan hullámzó, ami a belső feszültség ritmusát követi. Az ismétléses szerkezetek – különösen az anaforikus „egyszer még” és „akkor majd” – nemcsak formai elemek, hanem a belső beszéd ritmusát, egyfajta meditatív, szinte mantraszerű gondolkodást is létrehoznak. Ez a retorikai felépítés légzésszerű dinamikát teremt, amely a befogadót is bevonja az érzelmi mozgásba.

A szöveg szerkezeti felépítése finoman tükröző: az első egység vágykivetítés, a második ennek viszonzott, imaginált ellenpontja, ami a kapcsolati kölcsönösség hiányának és reményének egyidejűségét hordozza. A fokozás íve a testi érintés gesztusaitól a megbocsátásig vezet, így a fizikai közelség képei lassan lelki dimenzióvá mélyülnek.

A szimbolika finoman rétegzett: visszatérő motívumként jelenik meg az idő és az emlékezés, amelyek nem lineáris, hanem ciklikus érzékelésben mutatkoznak meg. A metaforikus képek gyakran a hiány köré szerveződnek, ahol a konkrét és az absztrakt határa elmosódik. Ez a képiség érzékien intim, belső tájakon mozog, és a személyes élményt univerzális érvényűvé emeli.

A hangulatvilág alapvetően melankolikus, a finom érzelmi hullámzásban a remény és a lemondás egymásba játszik. A hangzás és dallamosság a szabadvers jellegéből fakad, a zenei struktúrát az ismétlések, a párhuzamosságok és a belső ritmus adják. Ez a halk, visszafogott zeneiség hipnotikus hatást kelt, és különösen erősíti az intimitás érzetét.

A stiláris eszközök közül kiemelkednek az érzéki síkokat is megnyitó metaforák és az asszociatív képek. Az érzelmi motívumokhoz kapcsolódó képiség egyedi, áttételesen, sejtetve jeleníti meg az intimitást; az erotikus felhangok inkább hangulatiak, mint konkrétak, így a vágy inkább lelki, mint testi dimenzióban válik érzékelhetővé. Az érintés gesztusai – kéz, haj, szem, ölelés – nem pusztán testi közelséget, hanem a kapcsolódás és a megbékélés lehetőségét is hordozzák.

A tipográfia visszafogottsága – a sorok tördelése, lépcsőzött elhúzása, a szünetek – szintén a jelentés hordozójává válik: a csendek, kihagyások éppúgy beszélnek, mint a kimondott szavak. Ez a vizuális szerkezet erősíti a fragmentáltság érzetét, amely így a belső állapot érzékletes kivetülése.

A mottóként választott „We shall overcome someday” („egyszer megéljük még”) idézet finom intertextuális kapcsolatot teremt a közismert dallal, ám beemelve annak lassú, emelkedett hangulatát, eltávolodik az eredeti értelmezési tértől, és személyes, társkapcsolati dimenzióba helyezi azt, mintegy a túlélés kollektív ígéretét egyéni érzelmi reménnyé alakítva.

Morális síkon a szöveg nem didaktikus, inkább tapasztalati: az elmúlás, a veszteség feldolgozása és az újrakezdés lehetőségének felismerése egyfajta csendes belátásként jelenik meg benne. A megbocsátás kettős iránya – a másik és önmagunk felé – a szöveg egyik legmélyebb rétegét alkotja. A konklúzió nem kijelentett, hanem megérzett: az „egyszer még” ígérete egyszerre hordoz reményt és végességet is.

Összességében az írás ereje érzelmi sűrűségében és a visszafogott, mégis gazdag képi világában rejlik. A metaforák és érzelmi motívumok egyedisége abban áll, hogy nem hatásvadászok; lassan, rétegről rétegre tárják fel a belső világot, miközben a veszteség és a vágy tapasztalatát egyetemes érvényűvé emelik. A befogadás így nemcsak értelmezés, hanem átélés is: egy csendes, meditatív belső folyamat.

 

---