FÉNY ÉS ÁRNYÉK

Mara kiskorától nyitott volt az emberek örömére, gondjára és bajára. A ritka jólélekkel, s rendkívüli szépséggel megáldott kislány egy háromgyermekes családban nőtt fel. Két fiútestvére közül a fiatalabb öccse enyhe fokú értelmi sérülten született. A családot ez mégsem érte tragédiaként. Mind olyannak szerették, és úgy fogadták el a fiút amilyennek született. Boldogok voltak, a szülők szorgalmasan dolgoztak, gyermekeiket nem fényűzőn, ámde jólétben, szeretetteljes nyugalomban, békésen nevelték. A fiúk rajongtak nővérükért, s ebben a rajongásban osztoztak a rokonok, barátok, és az ismerősök egyaránt. Mara rendkívüli belső és külső tulajdonságai mindenkit elvarázsoltak. Az együtt érző segítőkészsége, az önzetlensége lehengerlő szépséggel párosult. Sötétbarna hosszú haja táncot járt szabályos kerek arca körül. Bőre évszakokat nem ismerő módon folyton egészségesen barnán ragyogott. Ebből a latin vonásokkal bíró arcból üde hófehér fogak villantak elő, hogy az érzéki ajkakra még inkább odavonzza az érdeklődő tekinteteket. A lányt a természet pompás idomokkal is megáldotta. Ezen felül még szerénynek is tartották, aki mind ezek ellenére sem szállt el önmagától. Úgy tartották, ahol Mara megjelent ott azon nyomban fény és életöröm áradt. Ezért is érte az ismerősöket váratlanul, amikor a lány életét korai tragédia árnyékolta be. Balga módon sokan hittek abban, hogy Mara könnyed, ragyogó fényes jövő elé néz. Tévedtek, mégpedig többszörösen, mert a nő életét megannyi tragédia és kudarc árnyékolta be.

Mara életében az első nagy veszteséggel járó csapást édesapja váratlan halála jelentette. A középkorú férfi egy rutin műtéti hiba közben elvérzett. Édesanyját megrendítette férje halála, de erős tudott maradni, és mindent megtett, hogy a gyermekei semmiben ne szenvedjenek hiányt. Mindhárom gyermekét szerette, de Marát tartotta életében a biztos pontnak, akire mindig, mindenben számíthatott. Az általánosban Mara egyik osztálytársának, egy fiúnak a lába rövidebb volt. A többiek gúnyt űztek belőle, kirekesztették, ám Mara őt is a szárnyai alá vette, s úgy játszott a fiúval, mintha semmi baja nem volna. A maga kilenc évével oly kedves határozottsággal állt ki a gyengébbek mellett, hogy a többiek nem mertek neki ellentmondani. Kétség nem férhetett hozzá, hogy a lány felnőttként a segítőszakmában fog elhelyezkedni. Az egészségügyi szakközép után nem sokkal egy szociális intézményben helyezkedett el. Kezdetben imádta az ottani munkáját, azonban rövid időn belül világossá vált, hogy a napi és heti szinten rendszeresen bekövetkezett elhalálozásokat nem tudja elviselni. Pedig a tanárok már az iskolában a lelkükre kötötték, kerüljék a gondozottakkal történő közelséget, ő ezt képtelen volt betartani. A sok elesett, betegség által legyengült idős ember látványa erősen hatott a szívére.  Néhány hónap után muszáj volt munkahelyet váltania. Ez idő tájt ismerte meg első férjét.

Mara megkapó szépsége mellett rendkívüli nagylelkűségével, emberszeretetével vette le első férjét, Albertet is a lábáról. Sajnos tiszavirág rövidségű idő jutott kettejüknek, ugyanis egy nyári napon Mara éppen az Alberttel megbeszélt vízparti randevújukra készülődve a kis piknik kosarába pakolászott. Örömhírt állt szándékában Alberttel megosztani. Két hónapos terhes volt. Gondolatait erős kopogtatás zavarta meg. A rendőrség azzal a tragikus hírrel érkezett, hogy a férje végzetes autóbalesetet szenvedett. A rendőrök elmondása szerint Albert az egyik munkatársával egy kései munkához sietett, amikor az autójuk tisztázatlan körülmények között fának csapódott. Albert az ütközéstől kirepült, majd olyan súlyosan megsérült, hogy a helyszínen elhunyt. Mara összetört, hetekig úgy érezte, képtelen a férfi nélkül tovább élni. Az jelentette neki a legnagyobb fájdalmat, hogy nem tudta a gyermekáldást Alberttel közölni. Azonban ha önmagáért nem is, ám a pocakjában növekedő gyermek miatt kénytelen volt összeszedni magát. Édesanyja biztosította Marát, hogy mindig, mindenben segítségére lesz. Arra kérte, legyen erős, hisz Albert otthagyott neki magából egy részt, akit majd élete végéig maga mellett tudhat. Áldott állapota hatodik hónapjáig dolgozott. Nem bánta, egyáltalán nem, mert a munka némileg feledtette vele Albert halálát. A lánya születésénél édesanyja volt vele. A kislány az édesapja után az Alberta nevet kapta. A gyermek nem csupán nevében, hanem külsőjében is szakasztott apukája mása volt.

Múltak az évek, Alberta már a nyolcadik évét töltötte be, amikor Mara megismerte második férjét, Norbertet. A férfi korábban még soha nem találkozott Marához fogható nővel, pedig katonatisztként nem kevéssel volt dolga. Körül zsongták a szebbnél-szebb nők, de megismerkedésük után Norbert számára csupán Mara létezett. A nő másodállásainak egyikében délutánonként Norbert egyik tiszttársa gyermekére vigyázott. A férfi nem tudott Albertáról, ezért lenyűgözte, ahogy a nő a barátja gyermekével játszott. Felnőtt embert, különösképp oly feltűnő szépségűt, mint amilyen a nő volt, még soha nem látott gyermekkel úgy játszani, mint ahogy Mara tette. Ezután még gyakrabban jelent meg barátjánál, s lehetőség szerint akkora időzítette látogatásait, amikor Mara vigyázott a gyermekre. Imádta őket nézni, amint együtt játszadoztak. Annyira belefeledkezett a kedves látványba, hogy barátja felvetéseire, kérdéseire szórakozott válaszokat adott. Barátja és felesége észrevették érdeklődését új dadusuk iránt. Mindketten kedvelték Marát, ezért arra bátorították Norbertet, hogy próbálkozzon a szép özvegynél. Jól tudták, a férfi régóta vágyott családot alapítani. Úgy vélték, Marából nem csak remek feleség, de idővel kitűnő anya is válhat majd. Mara nem hozta munkaadói tudomására, hogy van már egy nagyobbacska lánya. Norbertet nem sokat kellett noszogatni. Az egyik látogatásánál odalépett Marához, és meghívta egy italra. A nő igent mondott, ugyanis férje halála óta kizárólag a lányának és a munkáinak élt. Nem gondolt semmire, esze ágában sem jutott, hogy közelebb kerülhet Norberthez. Még mindig nem tette magát túl Albert korai halálán, ezért nem vette észre az őt csodáló, éhes férfi szempárokat. Norbertben is csak egy rokonszenves ismerőst látott. Fiatal nőként vágyott a változatosabb, színesebb élet után. Úgy vélte Norbert ezt minden feltétel nélkül megadhatja neki, ezért igent mondott a férfi meghívására. Kezdeti határozatlan botladozásaik után szerelmük hamar nyilvánvaló lett, s rövid idő múltán Mara ismét áldott állapotba került. Alberta nem örült nevelő apja felbukkanásának, ahogy az anyja pocakjában cseperedő új életnek sem. Mardosta a féltékenység. Mara és Norbert ezzel nem törődve egyszerű, szűk, családi és baráti körben összeházasodott. Határtalanul boldogok voltak, azt hitték övék a világ. Idővel Alberta féltékenykedései is kezdtek alábbhagyni. Egy délután azzal nyitott be a szobában pihengető anyjához, hogy alig várja a kisbaba világra jöttét, mert szeretné már a kicsit babusgatni. Mara alig akart hinni a fülének, de nem szólt semmit. Sokat aggódott Albertáért, de most megnyugodva és boldogan ölelte magához nagyobb gyermekét. Elérkezett a gyermekük világra jöttének várva várt napja. Mara szerette volna, ha Norbert osztozik vele az ő csodájuk megszületésében, de a férfi ezt nem óhajtotta. Félt az imádott, gyönyörű, és erős asszonyt vérben, fájdalmaktól kínlódva, kiszolgáltatottan látni. Mara elfogadta Norbert döntését, ugyanakkor fájt neki a férfi hajthatatlansága. Édesanyja sem lehetett vele, mert ő odahaza Albertát nyugtatgatta, aki rettegett, hogy szülés közben elveszítheti az anyját. Mara később úgy érezte, Norbert mégis jól döntött, mert iszonyú szenvedések közepette hozta világra csodaszép kislányukat. A gyermek hosszú viták után az Adél nevet kapta. Norbert nem rajongott, hogy mindkét lányt hasonló módon hívják, ám végül elfogadta felesége névválasztását. Senki nem lehetett náluk boldogabb. Szerelmük, ha lehet, még tovább mélyült.

Egy csodás késő őszi szombaton Adél negyedik születésnapjára készülődtek. A lakás teljes ünnepi díszben pompázott, a szülinapi torta és az italok, üdítők a hűtőben előkészítve várta a félórával későbbre tervezett bulikezdést. Adél nem rég ébredt ebéd utáni szunyókálásából, Norbert sem érkezett még haza, Alberta is elment a közelben lakó nagymamáért, ezért Mara nem látta akadályát, miért ne mehetnének egy kicsit ki. Adél imádott kint a szabadban lenni. Séta közben megnézték a szomszédok kertjeit, a kislány szívéhez közeli házi kedvenceket, és a kerti madáretetőket látogató madarakat. Adél folyamatosan csacsogott, csak úgy özönlöttek szájából a kérdések. Mindent tudni akart, mindenre kíváncsi volt. Vidáman társalogtak és nevetgéltek egymással. Nem sejthették a következő utca felől érkező végzetüket, ami árnyékot vetett további életükre. Séta közben egyszer csak Adél elnémult. Mara nem tudta mire vélni a hirtelen beálló csendet, az addig oly szószátyár kislánya részéről. Amikor elfordította tekintetét Adél arcáról, hogy arra nézzen, amerre a kislánya bámult, meglátta a szomszédnéni új kiskutyáját. A fekete csöppséget a hátsó udvarba zárták, de a kislány ilyen messziről is azonnal észrevette. Nyomban nyúzni kezdte édesanyját, hogy jövőre majd kutyát fog a születésnapjára kérni. Abban a pillanatban a sarkon befordult egy óriási ezüstmetál terepjáró, a benne ülő négy fiatal férfi életkora alig haladta meg a húsz évet. A kocsiban vadul, fülsértően dübörgött a zene. Mara fülébe is kéretlenül bekúszott, távolinak tűnt, és ezért nem törődött vele. Egyáltalán nem figyelt oda kislánya nagy lelkesen ecsetelt terveire, ami a kutyát illette. Gondolatai Adél szülinapi ünnepsége körül jártak. Egész addig kézen fogva sétáltak, ám amikor Adél meglátta a szomszédnénit, a kezét anyukája kezéből kirántva szaladt a kerítéshez, hogy megkérje, kicsit hadd szeretgesse meg a kiskutyát. Mara mérgesen kiáltott utána, hogy lassítson és várja már be őt is, de hiába. Nem volt kedvére, ha a gyerek nem fogadott neki szót. Adél abban a varázslatos percben a kiskutyán kívül nem látott mást. A terepjáróban utazó fiatalok ereiben lüktetve tombolt a vér. Alkoholt nem, de egyéb élénkítőszereket jelentős mértékben fogyasztottak. Beleértve a sofőrt is. A fiúk Adélhoz hasonló módon teljesen elveszítették kapcsolatukat a valósággal. Számukra csupán a szer adta eufória létezett. Trágárságuktól és hatalmas röhögésüktől víz hangzott a kocsi belseje. A szomszédnéni kedves előzékenységgel tárta ki a kiskaput, hogy Adél be tudjon menni az udvarba, majd elindult a hátsó udvar irányába, hogy előre engedje a kiskutyát. A kölyökkutya megrémült a felé rohanó lelkes kislánytól, és a simogatás helyett a menekülést választotta. Kihasználva a kitárt kiskapu nyújtotta lehetőséget az országút felé iramodott. Adél úgy döntött, azért sem hagyja annyiban a dolgot. Utánaeredt, hogy csak azért is elkapja, a kis szemtelenjét, ám a kutya gyorsabbnak bizonyult. Szempillantásnyi idő alatt ért az országútra. Adél pár tizedmásodperccel később követte. Az őrült izgalom hevében a kislány azt sem hallotta, hogy édesanyja a szomszédnénivel kétségbeesetten üvölt. A két asszony előre látta azt, amit nem tudtak megakadályozni, s amit hátralevő életükben oly nagyon szerettek volna elfelejteni. Mara nem hitt a szemének. Az idő abban a másodpercben megállt, és mintha többé mozdulni sem bírt volna. Az ezüstmetál terepjáró fékezés nélkül, teljes erővel nekirohant az úttesten átiramló gyereknek és a kiskutyának. Az anya odarohant az úttesten heverő kislányához, aki első ránézésre látszólag nem sérült meg súlyosan. Nem volt eszméleténél, de a borzalmas csapódás hangja után Mara rosszabbra számított. A kiskutya sajnos azonnal meghalt. A szomszédnénit csupán az vigasztalta, hogy Adél túlélte. A terepjáró sofőrje a baleset után üveges, üres szemekkel, nyugodtan szállt ki. Elsőre a kocsija horpadásait nézegette, mert ha a faterja ezt megtudja, elevenen fogja őt megnyúzni. Adél apró, alélt kis teste nem hatotta meg, ahogy a kiskutya halála sem érdekelte túlzott módon. Mara akkor nem foglalkozott a közönyös, betépett sofőrrel, mert alig várta, hogy a szirénázó mentő odaérjen, s végre eljussanak kislányával a kórházba. A kórházba érkezés után a CT és MRI vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a lány teste épphogy, agya viszont súlyosan megsérült. Adélt teljesen visszavetették a sérülései. Mindent elölről kellett vele kezdeni. Testileg épen maradt, de agyi sérülése miatt jó időre újból pelenkára szorult. A balesetet okozó fiatal férfit két év próbaidőre felfüggesztették. Az enyhe büntetést a bíróság azzal indokolta, hogy a sofőrnek nem volt még priusza.

Alig telt el egy év, amikor egy nap Norbert közölte Marával, hogy még mindig rajongva szereti, de nem bírja tovább Adélt ilyen állapotban látni. Támogatni, segíteni fogja őket, amiben szükséges, de a nő ennél többet ne várjon tőle. Mara nehezen emésztette meg Norbert döntését, de végül tudomásul vette, hogy ismét egyedül maradt. Ismerősei már a baleset után mondogatták neki, hogy Norbert el fogja hagyni, mert úgy vélték a férfiak zöme nem tudja elfogadni beteg gyermekét. Mara ezt kezdetben kétkedve fogadta, de Norbert kimaradásai végül mégis beigazolódtak. Elhatározta, bármennyire is fáj elengedni a szeretett férfit, nem könyörög Norbertnek. Aki elindult, azt hagyni kell elmenni. Norbert elköltözése után Marának ismételten munkát kellett keresnie, mégpedig olyant, ahova Adélt is magával vihette. Ehhez nem sok reménye fűződött, de sikerült egy olyan óvodát találni, ahova magával vihette Adélt. Főnökei szó nélkül elengedték, amikor a fejlesztő foglalkozásokra, gyógytornákra vitte kislányát. Ezek az alkalmak igen gyakoriak voltak az életükben. Szerencséjére a nagyobb lánya Alberta önálló és szorgalmas kamasz lett, aki nem sok gondot okozott. Mara erején felül, több másodállásban dolgozott, hogy a két lányának azt tudja adni, amire szükségük volt. Édesanyja sokszor besegített, hogy néhanapján Mara fellélegezhessen, Alberta is felajánlotta nagylelkű segítségét, de Mara nem akarta lánya fiatal szervezetét túlterhelni, amúgy is sokszor furdalta a lelkiismeretét, hogy nem bírt elegendő időt tölteni vele, de sajnos nem tudott mit tenni. Néha Norbert részéről is szóba jöhetett egy-egy fejlesztő foglalkozásra történő fuvarozás. Marának a munkái mellett arra is jutott ideje, hogy a kislánnyal gyakorolják a fejlesztőkben elsajátított gyakorlatokat. Imádta Adélt, s miután idővel látta gyermekén a javulást, tovább szárnyalt. A férfiak egy kicsit tartottak tőle, de ugyanakkor bolondultak is érte. Két nagy trauma után viszont Mara óvatos lett. Találkozgatott férfiakkal, de komoly kapcsolatra gondolni sem tudott. A két lányában rengeteg örömét lelte. Albertában a felnőtteket meghazudtoló nyugalmát, odaadó ragaszkodását, Adélban az élni akarását, óriási kitartását szerette. Mara azt vallotta: „Egy sérültet, ha már gyerekként nagyfokú önállósághoz szoktatnak, később felnőttként majd annál szabadabb, függetlenebb életet élhet.” Norbert döbbent elismeréssel adózott lánya állapotának javulása előtt. A balesetet követő időkben nem sok jót látott Adél jövőbeli életével kapcsolatban. Csodálta volt felesége erejét, türelmét, és boldogan szemlélte lánya óriási fejlődését. Az újrakezdés gondolatával is kacérkodott, azonban Mara kedves, ugyanakkor hűvös távolságtartása gyorsan kijózanította. Néhány évig egyedül nevelte a lányokat. Fontosabbnak érezte a lányok jövőjét és a saját boldogulását. Alberta egyetemi tanulmányokba kezdett, húga sérülése miatt a gyermekneurológia területe érdekelte. Adél kezét még hosszú időn át fogni, vezetni kellett. Ezért is érte Marát óriási meglepetésként Fülöp betoppanása az életébe. Egy környéken éltek, s miután egy közös boltos ismerősük javaslatára megismerkedtek, röviddel később össze is költöztek. Fülöp elmondta, évek óta messziről csodálta a ragyogó szépségű anyukát, ám a nő mellett örökké ott bandukolt az elválaszthatatlannak tűnő, kissé fura kislánya. Fülöp elvált, de neki is volt egy fia, így jól ismerte a gyerekek féltékenységét szüleik esetleges új párjára. Ezért sem mert korábban Maránál kezdeményezni. Ám a bolti megismerkedésüket követő első randevún tudta, életében Mara az igazi. A nő ellenállhatatlan vonzereje, lényének fénye egy életre beszippantotta. Marát a sok nehézség sem tudta megtörni. Családja, a barátai és az ismerősök nem győzték csodálni szívósságát, akarat erejét. Odaadó szeretete, rendhagyó szépsége továbbra is beragyogta az őt ismerők életének mindennapjait.

Author: Szekeres Henriett

Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...