„Fáradt-lebbenő kendő-mosoly lágy savát fújták már megint”

Jutkának                                              

csöndes csókom csobbanó vizicsend,

bálvány-barna, borús-szelíd,

felettem égő égzene zeng,

villámot szóró szív szava hív.

csillám csóvás csikófejeddel

ború-mezőre barangolni kélsz,

érző magányban ízlelem lépkedő

félelem-fájó keserv-derűd!

1975.10.20. (19 évesen)

publikálva: „Egy csipetnyi napsugár”, Blogszerzők Antológiája, Irodalmi Rádió, 2024.06. hó 

(a stílusgyakorlatok (retrospektív kaleidoszkóp) – Irodalmi Rádió írás részleteként)

illusztráció: „water-savings-make-a-splash”

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali):

Ivántsy Gábor „Fáradt-lebbenő kendő-mosoly lágy savát fújták már megint” című verse a nyelvi invenció és képi sűrítés gazdagságát demonstrálja.

Az írás elsődlegesen lírai impresszió, nem prózai történet; a forma inkább versszerű, mint narratív. A szövegben megjelenített hangulat alakulása szinte organikusan, hullámzó ritmusban bontakozik ki: a „csöndes csókom csobbanó vizicsend” és a „ború-mezőre barangolni” képei között a költő érzelmi térben utazik, hol dérbe öltözött, hol keserédes derűvel telített hangulatban.

A nyelvhasználat sűrű, játékos, gyakran alliteratív, s mintha egy belső dallam hullámveréseit ragadná meg: „csöndes csókom csobbanó vizicsend”, „bálvány-barna, borús-szelíd”. Ez a fonetikai gazdagság (a hangzás, ritmus és ismétlés önmagában is zenei dimenziót ad a szövegnek) nem csupán esztétikai hatás, hanem retorikai eszköz is: az érzelem mélységét, az emlékezés rezdüléseit teszi érzékelhetővé.

A metaforikus kép- és fogalomhasználat középpontjában nem konkrét történés áll, hanem a belső állapotok leírása: a „fáradt-lebbenő kendő-mosoly” metaforája egy olyan rezdülést ragad meg, amely egyszerre fáradt és mégis lágy, egyszerre intimitással telített és költőien elmosódott. Ez a kép másodlagos jelentésszinteken is szimbolikus távlatot nyit: az emlékezés, nosztalgia, megélt pillanat és a múlt maró, ám mégis lágy savát idéző íze egymásba fonódik.

A szemantikai nyelvezet gazdag, erőteljes asszociációkra épít. Az olvasó nem pusztán információt kap, hanem egy belső hangzatot, érzetet, amely a maga teljességében, dallamában hat. A ritmus, a sorok képi világa és a szimbolikusan telített kifejezések együtt belső zenei harmóniát hoznak létre, amit inkább érzünk, mint hagyományos módon értelmezünk.

A retorikai felépítés nem lineáris; nem mesél el egy történetet, hanem inkább hangulatívet fest. Az első sorokban még egy vészjóslóan csendes csók és vizicsend idézi meg az alaphangulatot, majd ahogy a képek mozognak, úgy lesz ez a hangulat egyre komplexebb, a keserédes érzetektől a komor melankóliáig. Ez a hullámzás érzelmi és érzéki vonalvezetést teremt: a befogadó mintha az író belső szomorúságának dallamát fedezné fel a sorok között.

A tipográfia is támogatja ezt a líraiságot: a strukturálatlan, kötetlen formában sorjázó képek és hangok nem zavarják meg az olvasást, hanem inkább hagyják, hogy a nyelv szabadon szárnyaljon — ezzel a tipográfia maga is a fújt lágy sav légmozgását követi.

Összességében az írás érzéki-érzelmi töltése az, ami igazán megragadó: nem a világos narráció, hanem a hangzás, a ritmus és a szimbolikus képalkotás kölcsönhatása teremti meg a maga sajátos lírai univerzumát. A befogadó így nem csupán olvas, hanem szinte hallja és érzi a sorok belső muzsikáját — ez pedig a modern líra azon törekvését példázza, amelyben a hangzás és érzelem elsődlegesebb a narratív értelemnél.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...