Milyen csodálatos is a tavasz! A meleg február hamar felébresztett, és virágzásra sarkallt, azonban a március olyan zord volt, hogy minden szirmomat lefagyasztotta. Kis híján velem is végzett, de ez a májusi meleg levegő kárpótol mindenért. Sajnos a korom és a kíméletlen idő miatt már néhány éve nem teremtem túl sok cseresznyét, de biztos vagyok benne, hogy az Ember ezt megérti és olyan odaadással gondoz majd, mint az édesanyja, aki csemete korom óta egyengette az ágaimat. Vajon mi történhetett vele? Olyan rég nem jött már ide hozzám, pedig azelőtt minden délután törzsem mellé ült. Sokszor beszélt hozzám, néha csak ücsörgött és olvasgatott. Nagyon szerettük egymást… aztán egyszer csak nem jött és utána soha többé. Pedig nap nap után várok rá, hogy újra az árnyékom alá telepedjen és meséljen valamit.
Hangokat hallok. Erre jön az Ember egy ismerősével.
– Komolyan ki akarod vágni? De hát ez volt anyukád kedvenc fája.
– Már egy öreg kóró és semmit sem terem évek óta. Csak a helyet foglalja.
Nem értem a beszédüket. Vajon miről társaloghatnak? Ó, mit meg nem adnék, ha érteném az emberek nyelvét! Azt is megérteném, amit az Ember édesanyja mond nekem! Biztos vagyok benne, hogy ő is boldog lenne, ha szót értene velem!
Felém jönnek. Sziasztok! Rég nem néztetek már felém, de én nem haragszom. Biztosan sok dolgotok volt a ti kis világotokban. Tudom, mostanában nem vagyok a legjobb formámban, de biztosíthatlak titeket afelől, hogy az idei év más lesz! Érzem a rügyeimben!
Az Ember ismerőse megáll előttem, ő maga pedig körbe sétál és az ágaimat figyeli. Biztosan neki is feltűnt, hogy az egyiken egy kedves cinege család lakik, és őket jött megnézni. Vagy talán hozzám érkezett? Sok-sok gyönyörű levelem van már, amik ugyancsak kíváncsiságra ösztönözhetik. Olyan kedvetlennek tűnik, ahogy az ágaim között az ég felé emeli a tekintetét. A lombkoronám árnyékot vet az arcára, ahogy azt mindig is tenni szokta. Nem kell aggódnod értem! Remekül vagyok és amíg csak élek, minden erőmmel azon leszek, hogy gyümölcsöt és hűs árnyékot nyújtsak nektek.
Ó… miért van nálad az az éles szerszám? Miért vágod le vele az egyik ágamat? Kérlek, hagyd abba! Ez fáj, nagyon fáj! Jaj, ne! Azt az ágamat ne! Azon van a madárfészkem! Nem hallod, hogy sikítoznak a fiókák? Megrémiszted őket!
Borzalmas ez a tortúra! Már minden ágamat levágtad, miért kínzol tovább? Mivel haragítottalak magamra, amiért így széttrancsírozol? Hát nem volt elég, még a törzsemet is hasogatod? Lassan csinálod, így még hosszabb a szenvedésem, mígnem a törzsem élettelenül hull alá… a fájdalom nem szűnik, de te most megpihensz, mintha elégedett volnál.
Pár perce még egy büszke fa voltam, ágaimmal pedig egy madárcsaládot védelmeztem, most egy összetört tönk vagyok csupán, aki értetlenül gondolja végig az átélt borzalmakat.
Ó, bárcsak érteném az emberek beszédét! Szívesen megkérdezném: Miért kínoztál meg engem? Miért fosztottál meg méltóságomtól? Talán örömöd leled abban, hogy bánthatsz? Évtizedeken át láttalak el hibátlan cseresznyéimmel. Engem másztál minduntalan gyermekkorodban és a rám függesztett hintán játszottál. Az én virágaim alatt váltottál csókot szeretteiddel. Én kedves emlékekkel viseltettem feléd, az életem része voltál. Hogy tehetted ezt velem…?
Az Ember elhúzza halott ágaimat és vastag törzsemet. A kertre gyászos némaság borul, csak a madárpár jajveszékelése hallatszik, akik tönkké vált testemen siratják fiókáikat.
Büszke vagy magadra, Ember? Nem csak engem öltél meg, hanem a faágamon nevelkedő madarakat, a törzsemen élő hangyákat és a leveleim között bebábozódott pillangókat is… lábnyomodban hordozod a halált. Ez lenne a célod? Megölni mindenkit, aki gyengébb nálad, hogy aztán mindenki rettegjen, amikor csak kedved támad közénk jönni?
Én mégsem haragszom rád ezért. Ha átlátnád a tetteid súlyát, biztosan nem lépnéd meg őket. Nem tudhatod, hogy mi is hozzád hasonlatosan élünk és érzünk, hogy nem fakad vérem, de attól még nekem is fáj. Még nem éred fel ésszel, hogy milyen brutális módon visszaéltél a beléd vetett bizalmammal, hogy milyen kegyetlen mészárlást hajtottál végre. Te még csak magadra tudsz gondolni, mert még csak ennyire vagy képes.
Sajnállak, amiért nem láthatod azt a csodát, ami a szemed előtt történik, amiért nem tudod értékelni azt a tökéletes összhangot, amit mi nap, mint nap véghez viszünk. Amiért nem érzel empátiát felénk, akik már élted előtt is egy kerek egészet alkottunk. Te is a részese lehetnél, ha túl tudnál lépni végtelen hiúságodon. Ha tovább látnál saját szükségleteiden, ha kiszélesítenéd a látókörödet. Ha észre vennél minket is önnön hasznodon kívül.
Egy nap talán majd megérted a beszédünket és akkor téged is be tudunk avatni a fájdalmunkba és a csalódottságunkba azért, amit te tettél velünk. Akkor majd meg fogom kérdezni tőled: Hé, Ember! Megérte?
Author: Bognár Barbara
Mióta hét évesen megtanultam a betűvetés művészetét, attól fogva szakadatlanul foglalkozom történeteim leírásával. Akkoriban a cicáimról írtam tanulságos történeteket, azóta viszont komolyabb témák felé húz a szívem. Az ihlet és a szorgalom azóta is kitart és mint az szekrényeim, úgy az elmém is történetekkel van tele.
Egy válasz
Fájdalmasan szép sorok. Igen, az idős hölgy szerette és gondozta a fát, hálás volt a terméséért, nem hibáztatta, ha az időjárás miatt kevesebb termet rajta. A fiatalok már másképp gondolkodnak. A gyümölcsfával munka van, többnyire kivágják azokat és tujákat, örökzöldeket ültetnek helyettük. Igaz, azokat is gondozni kell, de másképp.
Tetszéssel és szeretettel: Rita