2024. augusztus 02. (5. nap – péntek)

Hogy rohan az idő! Már a nyaralás felénél tartunk! Ennyi élmény után muszáj egy kicsit lassítani, ezért mára beiktatunk egy pihenő napot. Hogy leülepedhessenek bennünk az eddig látottak, megtapasztaltak. Tehát ma jóformán ki sem mozdulunk a villából. Csak vásárolni ugrunk ki az egyik helyi élelmiszerüzletbe, ahol szinte minden kapható.

Ezután közös főzés következik. Stílszerűn mi más is készülne, mint carbonara spagetti a sógornőm titkos családi receptje alapján. Az elkészült étel talán még jobb is, mint az eredeti, így nagyon hamar el is fogy. Az ebéd utáni csendes pihenő alatt, van időm kicsit alaposabban utána olvasni a helynek, ahol nyaralunk. Cinpue Terre magyarul azt jelenti, hogy “öt föld”. Összefoglaló néven így hívják azt az öt kis városkát, amelyek a Ligur tenger sziklás partjára épültek, és északról délre haladva a következő sorrendben követik egymást: Monterosso al Mare; Vernazza; Corniglia; Manarola; Riomaggiore.

Corniglia, ahol mi nyaralunk, tehát éppen a középső város az ötből. Nem egyszerű a megközelítése, akár autóval jövünk, akár vonattal vagy hajóval, mert házai nem közvetlenül a tengerparton állnak. Ha autóval érkezünk, akkor La Spezia felől kacskaringós hegyi szerpentineken keresztül jutunk el ide (mint ahogy mi is tettük a második napon). Ha a hajót vagy a vonatot választjuk, akkor a partról kell felküzdeni magunkat a hegy tetejére. Ezt kétféle módon tehetjük meg: vagy a helyi kisbusszal (amelyre általában háromszor annyi ember zsúfolódik fel, mint amennyit a KRESZ megenged), de az edzettebbeknek inkább ajánlanám a

382 lépcsőfokból álló szerpentint, aminek a megmászása csak először nehéz. Hisz Corniglianak éppen ez az egyik varázsa: nem adja magát egykönnyen, már azért is meg kell küzdeni, hogy ide eljuthasson az ember…

2024. augusztus 03. (6. nap – szombat)

Az éjjel viharra riadtunk fel. A tenger haragosan zúgott, a szél vadul csapkodta a külső zsalukat, alig lehetett bezárni őket. Dörgött és villámlott is, de ahogy mondani szokták, nagyobb volt a szele, mint az ereje. Végül idáig nem jött el, kiadta mérgét a hegy túloldalán. Reggelre a tenger már ismét sima és békés volt.

Sajnos, nem aludtunk valami jól, ezért úgy döntünk, hogy inkább kihagynánk a mára tervezett túrát. Öcsém azonban ragaszkodik az eredeti programhoz, tehát a sógornőmmel együtt korán elindulnak Vernazzába. Még a nagy meleg beállta előtt meg is másszák a hegyet, hogy aztán odafentről is lélegzetelállító képeket készítsenek. Persze mi sem tétlenkedünk. A férjemmel először is elvisszük az eddig összegyűlt szemetet a szelektívbe, majd alaposabban szétnézünk a városban. A főutca, amely végig kanyarog a városkán, olyan keskeny, hogy két ember is csak szűkösen fér el rajta egymás mellett, így csak gyalogosan lehet közlekedni mindenhol. Mindkét oldalán üzletek, apró kávézók és hangulatos éttermek csábítják maradásra és pénzköltésre a turistákat. A színes házak, amelyek mind többemeletesek és erkélyesek vagy teraszosak, rendezetlen összevisszaságban épültek a hegyen. Zegzugos kis sikátorokkal és rejtett lépcsőkkel csatlakoznak a főutcához, amelynek főterén Corniglia szobra áll. Egy órás, bevásárlással is egybekötött sétánk közben felmegyünk a kilátó teraszra, ahonnan nem csak a tenger látszik, de a szállásunk is. Innen is megcsodáljuk a kilátást, és készítünk néhány fotót, majd visszatérünk a villába.

Mára mi vállaltuk a főzést. Paprikás krumpli készül finom győrszentiváni házi kolbásszal és szalonnával. Férjem a kukta, ő tisztítja és szeleteli a hozzávalókat, én pedig összedobom az ételt. Mire elkészülünk, öcsémék is megérkeznek, és elmesélik az élményeiket. Mint kiderül, egy óra alatt felértek a hegyre (gondolom, ha velük mentünk volna, akkor lett volna abból talán kettő is), és hogy Monterosso-ban milyen szuper a strand. No, most már sajnáljuk, hogy nem tartottunk velük!

Este időben lefekszünk, mert a másnapi programot már semmiképpen sem szeretnénk kihagyni: meglátogatjuk a két szomszédos déli várost.

2024. augusztus 04. (7. nap – vasárnap)

Reggel korábban kelünk, és gyorsan össze is kapjuk magunkat, hogy mielőbb vonatra szállhassunk. Először Riomaggiore-be megyünk, amelyről már sok szépet és jót hallottunk. Az öt kisváros közül ez fekszik legdélebbre, és valóban gyönyörű. A tengerparttól szinte egészen a hegy csúcsáig felnyúlnak az utcák, amelyek szélesebbek, és itt már van járműforgalom is. Az utak mentén fa méretű leanderek pompáznak sokféle színben. A délelőtti órákban elég nagy a csend, mert vasárnap lévén mindenki a templomban van misén. De tizenegy körül már megelevenedik a város. Az egyik kisvendéglő teraszára beülünk kávézni, bár a pincérnő figyelmeztet bennünket, hogy csak öt percünk van elfogyasztani, amit rendelünk, mert utána bezárnak. Ugyanis már az ebédhez készítik elő az asztalokat… mindez fél 12-kor történik velünk, szinte el sem akarjuk hinni! De azért nyugodtan megisszuk a kávét illetve capuccinot, miközben ő végig ott áll mellettünk arra várva, hogy végre leszedhesse utánunk az asztalt.

Amire mindezzel végzünk, már dél van, ebédidő, nem ártana nekünk is enni valamit. Hárman a Tutti-Fritti-t választjuk az egyik kis sütödében. Ez az étel nem más, mint papírtölcsérbe kimért frissen sütött tenger gyümölcsei: tintahal karikák; garnéla rák; apró halak; polip; rántott padlizsán és rántott hagymakarikák egyvelege finom fűszerekkel vegyítve egy szelet citrommal a tetején. Isteni finom, bár a nagyobb tintahalkarikák kicsit rágósak, olyan, mintha gumit forgatnék a számban. De az is lehet, hogy csak nem sültek át rendesen. A többi összetevő viszont nagyon finom, különösen a garnélarák ízlik! Férjem nem ennyire bevállalós, ő inkább marad a jól ismert pizzánál, az egyik üzletben azt vesz magának.

Miután így letudtuk az ebédet, vonatra szállunk, és irány a másik város, Manarola! Cinque Terre összes városa nagyon szép, de itt a legcsodálatosabb a tengerpart, páratlan a maga nemében. Az biztos, hogy nem fukarkodott itt a természet, amikor a sziklákat kialakította, mert ahány, annyiféle formájú és mintázatú. Közöttük kis öblöcskék bújnak meg, amelybe a kiválóan úszni tudók szívesen ugrálnak bele a sziklák tetejéről. A partmenti színes házak élénk kontrasztjai a fekete és szürke köveknek, és ha még mindez nem volna elég ott a tenger is változatos kékeszöld színével. Egy szóval varázslatos az egész!

Délután érkezünk csak vissza a szállásra, ezért nagy főzésbe már nem kezdünk bele. Gyorsan újra gondoljuk az előző napról maradt paprikás krumplit, és lebbencslevest készítünk belőle. Az lesz az estebédünk. Ezt a napot ismét a teraszon fejezzük be dinnyeevéssel, borozgatással, és közben persze csodáljuk a megunhatatlan tengert és a naplementét.

2024. augusztus 05. (8. nap – hétfő)

  Ez egy kivételes nap! Ma kettesben indulunk el a férjemmel, hogy Monterosso-ban végre megfürödhessünk a tengerben.

Izgatottak vagyunk, mert egyikünk sem beszél igazán semmilyen idegen nyelven, így fogalmunk sincs, hogy boldogulunk majd a nap folyamán. Az oda út zökkenőmentesen zajlik, öcsém megveszi nekünk a vonatjegyet az interneten, így tehát még arra sincs gondunk.   Sőt, ott még a tengerpartot is könnyen megtaláljuk, elég csak a tömeget követnünk az állomásról. A fizetős strandra megyünk, ahol 40 euróért bérlünk két napozóágyat egy napernyővel. Az első sorba kérjük a helyet, így a tenger csak pár lépésre van tőlünk. Többször is megmártózunk a kellemesen meleg vízben, de óvatosak vagyunk, mivel egyikünk sem úszik valami jól. Vagy inkább sehogyse…de azért most igyekszünk pótolni az eddig elmaradt strandolást.

Szerencsére itt a tenger nem mélyül olyan hirtelen, és a partja is homokos illetve apró kavicsos, tehát viszonylag biztonságosan lehet közlekedni rajta. Azért a fürdőcipő vagy papucs használata még így is ajánlott, mert a tűző naptól hamar átforrósodik a kavicsos homok, és bizony könnyen megégethetjük magunkat, ha nem vigyázunk. Felváltva fürdünk és napozunk, aztán miután nagyjából megszárítkoztunk, elindulunk felfedezni a várost. Mivel rossz irányba megyünk, így igazából csak a tengerparti sétányt járjuk be, de az is nagyon szép. Egyik oldalon a kéken csillogó víz, és végig a parton a színes napernyős nyugágyak, míg az utca túloldalán üzletek és barátságos vendéglátóhelyek mindenütt.

Ebédelni egy hangulatos kis gyorsétterembe ülünk be, ahol isteni finom, frissen sült focaccia-t eszünk. Miután erről a városról is készítettünk jó néhány csodás képet, a vasútállomáson jegyet váltunk a következő vonatra, ami sajnos, valamiért kimarad. Ezért bizony óriási tömeg lesz, amire felszállhatunk az utána következőre. De csak két megállót megyünk, így tehát még állva is kibírjuk a visszautat. Az állomásról hazafelé utoljára még megmásszuk a 382 lépcsőt, amihez már egészen hozzáedződtünk.

Öcsémék, akik ma tartottak pihenő napot, finom ebéddel várnak bennünket. Ezután pakolás következik, és cipekedés az autóhoz, hogy reggelre már csak annyi holmi maradjon a szálláson, amit majd egy fordulóval is el tudunk vinni.

Természetesen az utolsó esténket is a teraszon töltjük, és a naplementében gyönyörködve búcsút veszünk a helytől, ahol feledhetetlen napokat töltöttünk.

2024. augusztus 06. (9. nap – kedd)

Reggel nem csak mi vagyunk szomorúak kicsit, de az időjárás is elég borongós arcát mutatja.   Mintha csak a mi hangulatunkat vette volna át…

A nap még alig kapaszkodik fel az égre, amikor mi már ismét útra kelünk, és Verona felé indulunk. A haza úton ott lesz majd a következő szállásunk.

A kocsiban sokáig tapintható a csend, mindenki a maga gondolataiba mélyedve búcsúzik el Corniglia-tól. De amire La Spezia-ba érünk, már magához tér kicsit a társaság, így egészen vidám hangulatban térünk be az egyik szupermarketbe bevásárolni. Szeretnénk magunkkal vinni valamit az olasz ízekből is, no, meg nem árt némi ajándékot venni a családnak sem, ezért csupa helyi finomság kerül a kosarakba.

Az út hátralévő része már gyorsan eltelik, útközben még megállunk a Garda-tónál is. Veronában a szállást csak két óra után tudjuk elfoglalni, ezért nyugodtan lehet pihenni a vízparton. Öcsém meg is mártózik a tóban, de nekünk ehhez már nincs kedvünk, főleg miután a fürdőruháinkat éppen a bőrönd legaljára raktuk el. Inkább csak gyönyörködünk a tájban.

Veronában először lepakolunk a panziónál, majd elindulunk megnézni a várost. Kicsit már érezzük az előző nyolc nap fáradságát, de ettől függetlenül még így is van erőnk kívülről megcsodálni a Piazza Bra téren álló Arena di Verona-t, a város ikonikus amfiteátrumát,  végig sétálni a „veronai Váci utca” márvánnyal kirakott kövezetén, és felkeresni Júlia házát is. Csak az udvarra megyünk be, ahol láthatjuk a híres erkélyt, és a Shakespeare hősnő világhírű bronzszobrát, amelynek jobb mellét már fényesre simogatták az ide látogató, szerelemre vágyó turisták milliói.

Ezután még sétálunk egy nagyot a gyönyörű városban, beülünk az egyik kerthelyiségbe kávézni, bemegyünk egy különleges, rejtett kis templomba megpihenni, majd a főtéren körül nézünk az árusok standjainál is. Verona nagyon hangulatos kis város, ezért sajnálom is kicsit, hogy kevés idő és energia jutott a felfedezésére, de talán majd legközelebb, ha még egyszer erre járunk…

2024. augusztus 07. (10. nap – szerda)

  Elérkezett az utolsó nap, sajnos, vége a gondtalan nyaralásnak! Hazaindulunk…

Kis szomorúsággal a szívünkben hagyjuk el az országot, ahol feledhetetlen, csodás napokat töltöttünk. De gondolatban már odahaza járunk, ahol vár ránk az otthonunk nyugalma és várnak a szeretteink.

A hazautat két rövid pihenőt beiktatva gyorsan le is zavarjuk, és fél 1 körül már meg is érkezünk a házunk elé, ahonnan tíz nappal ezelőtt indultunk el. Öcsémtől és sógornőmtől fájó búcsút veszünk, hiszen rájuk még vár egy két és félórás út Győrszentivánig.

Elmondhatatlanul hálásak vagyunk nekik, hogy velük tarthattunk ebben a csodálatos kalandban, amely örök élmény marad mindannyiunk számára!

Hiszen azon felül, hogy pihenhettünk és gyönyörű helyeken járhattunk, kicsit jobban megismerhettük önmagunkat is, erősíthettük a családi kötelékeket, és e varázslatos utazásnak köszönhetően lélekben teljesen megújulva térhettünk haza.

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő tanító és tanár vagyok. Negyven éve dolgozom pedagógusként. Pályámat tanítóként szülővárosomban, Csurgón kezdtem, majd 1987-ben a zalakomári Somssich Antal Általános Iskolában helyezkedtem el. Azóta is itt dolgozom, magyar nyelv és irodalmat valamint etikát tanítok a felső tagozaton. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa, így a tanítóképző után hamarosan elvégeztem a magyar szakot is. Az volt a célom, hogy az olvasás szeretetét, minél több diákomnak átadjam, bár tudom, hogy ez napjainkban egyre nehezebb feladat, mert a digitális világgal nem egyszerű felvenni a versenyt. Tanítványaim nagy része hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű, így ez a feladat még nagyobb kihívás és felelősség számomra. Húsz éve szerkesztem iskolánk folyóiratát, amelyet a gyerekekkel együtt készítünk újságíró szakkör keretében. Szakköröseim több ízben is nyertesei voltak a LADIK országos médiaverseny Zala megyei döntőjének. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki...