Madárijesztő

Nem vagyok jelentéktelen, hiszen kinyílik előttem a mozgásérzékelős ajtó mondta el minden reggeli mantráját Tóth Klára.

Fölkelt, pillanatok alatt felöltözött. Körbenézett a szobájában, megállapította, hogy tegnap óta még nagyobb lett a rendetlenség. Megrántotta vállát, és kiment a konyhába. Anyja ült ott, müzlit reggelizett utálkozó ábrázattal. A lány egész addigi életét az ő árnyékában élte. Az asszonyt, mint a városi színház ünnepelt díváját rajongók hada vette körül. Kisgyerekként, ha együtt mentek valahova, őt észre sem vették mellette. Később folyton a gyönyörű színésznőhöz hasonlítgatták. Egyetlen gyerek volt, anyja mellett úgy növögetett, akár rózsa mellett a csalán. A mellőzöttségtől olyan is lett. Kissé csípős, szúrós. Sokat elárul, hogy a sündisznó a kedvenc állata.

Tegnap próba közben felhívott az osztályfőnököd. Matekból és fizikából bukásra állsz. Azt is mondta, hogy a jegyeid nem tükrözik a képességeidet. Szedd össze magad! Nem kaphatok ilyen híreket! Kizökkenek tőlük. Van fogalmad róla milyen koncentrációt igényel, hogy valaki más bőrébe bújjak?

Magyarból ötös leszek válaszolt a lány, miközben sült szalonnát és tojást készített magának reggelire.

A magyar még nem minden! nyelt hallhatóan az anya. Ezért irigyellek, drágám. Ilyeneket eszel és egy dekát sem hízol.

Én meg a népszerűségedet irigylem. A csillogást.

Az asszony legyintett és kurtán felnevetett, de a lány tudta, lubickol a fényben.

Hét hónapja jársz ebbe az iskolába, és egy szál barátod sincs – korholta tovább anyja. – Hogy tudott ilyen messze az esni az az alma!

Minek szerezzek barátokat? Nemsokára úgyis továbbállunk. Mint egy vándorcirkusz. Öt év alatt ez már a nyolcadik iskolám.

Sajnálom, drágám, ilyen a művészélet.

Az apámnak elege lett ebből a művészéletből.

Az apád egy életképtelen mamlasz. Egyébként, itt hosszú ideig maradunk. Öt évre szól a szerződésem a színházzal.

Klára a fal mellé húzódva a járda szélén, kissé görnyedten ballagott az iskola felé. Olyan hatást keltett, mintha derékszögű vonalzóval szerkesztették volna. Járás közben, vékony karjait alig mozgatta. Egyenes szabású szürke ruhájába játékosan belekapott az áprilisi szél. A ruha úgy lógott rajta mint egy vállfán. Vékony szálú haját kissé elálló füle mögé rakta, sápadt, arca ettől egészen manószerű lett. Nem vette észre, hogy mögötte három lány róla beszél.

A terv a következő vitte a szót Barbi. Megbeszélem Danival, hogy fűzze, puhítsa ezt a Madárijesztőt. Május nyolcadikán lesz a szülinapi bulim, meghívom. Ott, mindenki előtt elmondom, hogy csak áprilisi tréfa volt az egész. Ez lesz a fő szám.

Megrázta hullámos szőke haját, mely lágyan omlott vállára. A másik két lány, a szeplős Bea és a duci Hajni rajongással hallgatta.

Dani neked bármit megtesz szól közbe Hajni.

Ez így van rendjén! Tán irigyled!?

Hogy képzeled?! Dehogy!

A harmadik szünetben Barbi hízelegve törleszkedett Danihoz.

Ne légy már ilyen núb! Jót fogunk röhögni. Te is kellesz a tervhez. Csak annyi a dolgod, hogy legyél hozzá kedves. Hívd el múzeumba, vagy mit amit szoktak az ilyenek csinálni. A többit én intézem.

Ez szemétség! húzódott el a fiú.

Barbi bevetette legfőbb fegyverét a szempilla-rebegtetést. Ez még némelyik tanárnál is működött.

Naa! A kedvemért. Ha megteszed, elmegyek veled szombaton arra a meccsre amiért hetek óta nyúzol.

Megtört az ellenállás.

Délután, a gyerekek kis csoportokba verődve vonultak, Klára szokás szerint egyedül. A sarok előtt Dani csapódott mellé. A hórihorgas fiú egyet lépett, míg a lány hármat. Szótlanul mentek egymás mellett, végül Klára megunta. Megállt, szembe fordult.

Mit akarsz?

A fiú zavartan hebegett.

Lóghatnánk együtt. Elmehetnénk…múzeumba.

Múzeumba – pislogott gyanakodva a lány. – Bökd ki, hogy valójában mit akarsz!

Semmit, csak együtt lógni veled.

Rendben – mondta Kára, de még mindig valami hátsó szándékot sejtett. – Hatkor a Kossuth-szobornál.

A lány késve érkezett. Csapdát szimatolt, hosszan leskelődött a sarok mögül. Miután nem tapasztalt semmi gyanúsat, bátortalanul a fiúhoz lépett. A városban csak helytörténeti múzeum volt és egy fiatal absztrakt festő kiállítása a színház előcsarnokában. Azt választották.

A festmények között, csak néhány látogató lézengett, átszellemült arccal. Klára és Dani hosszan álltak az egyik alkotás előtt, melynek az volt a címe: Pusztai életkép. A festményen pepita pulikutya terelgette a kocka alakú bárányokat, ovális gémeskút mellett. Háttérben a juhász, püspöklila szűrben, furulyált egy nagybőgőn. Daniból kibukott a nevetés. A lány először döbbenten nézett rá aztán belőle is. Az áhítatos csendben nevetésük égzengésnek hatott. A műértő közönség rosszalló pillantásokat lövellt feléjük.

Meneküljünk, mielőtt megvernek – súgta a lány.

Mielőtt kiléptek az utcára, középkorú, lilára festett hajú nő szólt utánuk a pénztárból.

Klárikám, kis szívem! Szombaton van Nyomorultak premierje. Pótszékes ház lesz, de tudod, hogy neked mindig van helyed. Gyertek el a barátoddal.

Van kedved? – nézett Danira a lány égő fülekkel.

Persze.

Ja, majdnem elfelejtettem, a művésznő megkért, hogy szóljak, vigyél haza két csomag túrót és tíz tojást – folytatta a pénztárosnő.

Elkísérjelek? – kérdezte Dani az utcán.

Jöhetsz.

Jó lehet, hogy minden előadást meg tudsz nézni – folytatta a fiú.

Ez az egyetlen előnye annak, hogy színésznő az anyám.

Általánosban, egyszer az osztállyal én is voltam színházban. A Kékszakállú herceg várát láttuk. Tudod, abban énekli a Kékszakállú a csajszinak valami ajtó előtt, hogy „Asszonykám adj egy kis kimenőt”.

Hát…, majdnem.

Most nagy hülyeséget mondtam, ugye?

Nem biztos, hogy pont Bartókkal kell kezdeni, de a Nyomorultak tetszeni fog.

Jó ízűen beszélgetve mentek, nem vették észre, hogy lépteiket egymáshoz igazították.

Köszönöm! Jól éreztem magam – köszönt el Klára a kapujuknál.

A fiú hazafelé menet önkéntelenül összehasonlította a két lányt. Barbi parancsolt, hízelgett vagy zsarolt, és mindenkit lenézett, viszont szép volt. A Madárijesztő vicces, okos, és amikor éppen nem szúrt, kedves. Felemás érzésekkel ért haza. Anyja aludt a horpadt heverőn. Mikor észrevette az ágy mellett a felborult, üres borosüveget elfintorodott. Szó nélkül átment a szomszédba öt éves húgáért. Vacsorát készített neki, mesét olvasott és lefektette. Aztán leült, hogy elkészítse a kémia házi feladatot. Arra ébredt, hogy az ablakot veri az eső. Arcán piros vonalakat hagyott a tankönyv.

Barbi már reggel letámadta. A hírek hallatán szélesen mosolygott.

Ügyes vagy! Csak így tovább, és holnap elmegyek veled a meccsre – mondta olyan hangsúllyal, mintha jutalomfalatot adna a kutyának.

Nem szükséges. Színházba megyünk.

A lány ragyogó mosolya kissé megfakult. Ekkor érkezett Klára. Félénken biccentett, de nem jött közelebb.

Délután, szokás szerint egyedül ült a menzán, a lúzerasztalnál a szemetes mellett. Legnagyobb megdöbbenésére Dani telepedett mellé.

Azt hittem a suliban para, ha szóba állsz a Madárijesztővel.

A fiú, csak legyintett.

Klára – ízlelgette a szót. – Nagymamanév. Lejárt a szavatossága.

Kösz. Te aztán tudod, hogyan kell bókolni egy lánynak. Amúgy tényleg az. Anyám, a példaképe, Tolnay Klári után adta.

Örülj, hogy nem Gobbi Hilda a példaképe – vigyorgott Dani.

A Klára is gáz, de a Hilda lenne a vég.

Az éjszakai eső már elállt. Szűk, kanyargós macskaköves utcán, alacsony, színes házak között ballagtak. A lány kezdett kibújni a sündisznóállásból, Dani feszengve hallgatott.

Valamit szeretnék elmondani – kezdte zavartan. – Szemétkedni akarnak veled.

Sejtettem. Barbi és hordája?

Igen. Rávettek engem is.

Miért mondtad el?

Mert én nem akarom.

Csendben lépkedtek. Valahol nyikorogva záródott egy ablak.

Akkor most lepattintasz? – kérdezte nagyon halkan a fiú, és mintha összement volna egy kicsit.

Most, hogy elmondtad, nincs bajom veled. Azt, hogy te mit akarsz, tudni fogom abból, hogy holnap ott leszel-e a Kossuth-szobornál.

Dani másnap egész délelőtt nagy izgalommal járkált. Húgára, Évire átragadt az izgalma és visítozva fel-alá szaladgált a lakásban. Anyjának már elfogyott a pénze, így józan volt. Kivasalta az ingét, előkészítette az öltönyét, közben folyton kérdezett.

Csinos a kislány? Tényleg színésznő az anyja?

Jaajj, már anya!

Mikor a fiú elindult az ajtóig kísérte, s leszedegette ruhájáról az apró pihéket.

Kinőtt öltönyében öles léptekkel ment a vizes járdán, közben azon szorongott, eljön-e a lány. Sokáig toporgott a szobor mellett, percenként megnézte az óráját. Már azt gondolta hazamegy mikor a sarok mögül kilépett a Madárijesztő és ránevetett.

Milyen szép a mosolya! – döbbent meg Dani.

A színházban mindenki ismerősként üdvözölte a lányt, s beültették őket a rendezői páholyba. A fiú kikerekedett szemmel nézte az előadást, mint egy kisgyerek, aki valami csodát lát. Még pislogni is elfelejtett.

Hétfőn, Barbi és barátnői vihorászva faggatták.

Milyen volt színház?

Puhul már a kicsike?

Hagyjátok békén! Ha jobban megismernétek, látnátok milyen jó arc.

Csend lett, csak a gyerekek távoli zsibongása hallatszott. Barbi arcáról eltűnt a mosoly.

Mi van, beleestél a Madárijesztőbe?! – kérdezte élesen.

Hülye vagy! Én kiszálltam ebből!

Csak rajta! Már úgyis meguntalak!

A fiú megrántotta a vállát és otthagyta őket. Barbi meglepetten nézett utána, azt remélte könyörögni fog a fiú, ahogy máskor. Arcán látszott, közel áll a pityergéshez. A következő szünetre összeszedte magát.

Változik a terv. Nem várunk a születésnapomig – fordult a szeplős Beához. – Ott áll a Madárijesztő az ablakmélyedésben. Odamész és elmondod, hogy Dani az én pasim, és őt csak a kedvemért hülyíti. Mi meg innen figyelünk.

Tényleg muszáj ezt? És miért nem te mész oda?

Persze, hogy muszáj! Na menj már!

Bea kénytelen-kelletlen odacsoszogott. Klára ránézett, figyelmesen hallgatta és bólintott.

Na?

Azt mondta, köszöni tudja.

Barbi leforrázva pislogott barátnőire.

Most jut eszembe – hebegte Hajni. – Nem tudok elmenni a szülinapi bulidra, mert rokonokhoz megyünk.

Én se. Aznap jön hozzánk a nagyim – motyogta Bea.

A két lány csendben elsomfordált.

Iskola után a menzán, ketten ültek egymással szemben, a lúzerasztalnál, a szemetes mellett. Dani és a Madárijesztő. Időnként papírgalacsinok találták el őket, észre sem vették…

Kurucz Árpád
Author: Kurucz Árpád

A nevem Kurucz Árpád. 1962-ben születtem Budapesten, azóta itt élek a párommal és négy gyerekünkkel. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, több szabadidőm van, körülbelül három éve foglalkozom  írással. Nincsenek művészeti tanulmányaim, technikusi szintű műszaki végzettségem van. Autóbusz vezetőként dolgozom. Kiskorom óta szeretek olvasni. Kedvenc íróimtól igyekszem ellesni a fortélyaikat. (Szabó Magda, Janikovszky Éva, Moldova György, Móra Ferenc, Stephen King, Rejtő Jenő stb.) Nyilván rengeteg tanulnivalóm van még.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Kedves,

Nézz a szemembe,Kedves, Látod fent a tűnő fellegeket? Mint megannyi elrepült évet, Melyet veled együtt élhettem meg? Fogd meg a kezem,Kedves. Érzed, ahogyan remeg ?

Teljes bejegyzés »

Csak a remény

Nem az a baj, hogy kinevetsz, Hanem hogy mást vártam tőled. Nem az a baj, hogy hitegetsz, Hanem hogy megint bedőltem. Melléfogtam újból, szépen bakot

Teljes bejegyzés »

Soha többé

Ne bántsatok soha többé,  Itt hagyom már, maga mögé,  Temetem a fájdalmat.    Kimegyek a temetőbe,  Leülök egy hüs sírkőre,  Elsirom ott bánatomat.    A

Teljes bejegyzés »

Mit jelent valakit szeretni?

Author: Tornyai Noémi Kisiskolás koromtól kezdve írok verseket és meséket, amiket mindig nagy örömmel olvastam fel a testvéreimnek. A gimnáziumi és egyetemi évek alatt inkább

Teljes bejegyzés »

ELCSENDESÜLT… Elcsendesült szívem,vihara elmúlt, a fájdalom,mint a jeges ár levonult. Fagyott kihült hordalékát partra tette, a féktelen indulatot’bánatot eltemette. Értetlenül gondolok érzelmeim áradására, míly hévvel

Teljes bejegyzés »